HITELES TÖRTÉNETEK
Makai Rozália gyermek- és családvédő
Makai Rozália Sárkány Győző prédikátor élete (1908-1980)
Gyozo Sarkany's short biografy
(1908-1980) by Rozalia Makai
Kérelem
Emberek - titeket én most arra kérlek,
Hogy a békességet mindig szeressétek.
Családban, munkában és nemzetek között,
Dolgozzatok érte, ti mindenek fölött!
Aki a szívében békességet hordoz,
Az a népek javán őszintén fáradoz.
Tegyetek meg mindent mi tőletek telik,
Úgy Isten áldása rajtatok megnyugszik.
Munkátokat hűen, őszintén végezve,
Hogy jólétben éljen országotok népe.
Építve szorgosan a boldog holnapot,
Használjátok jól fel a mostani napot!
Emberek - titeket én most arra kérlek,
Hogy a békességért mindent megtegyetek,
De az Igazságot meg ne tagadjátok,
Az Isten áldása szálljon tireátok!
Peres 1965. július.hó
Írta: Sárkány Győző
Sárkány Győző és Győzőné: MEGHALLGATOTT IMÁK írása alapján
1908. január 16-án született Konyár községben. Dédszülei Erdélyből települtek át
erre a csodálatos vidékre. Édesapja úri szabómester volt. A századfordulón bekövetkező
gazdasági válság miatt csak javítgatásra hoztak hozzá egy-egy ruhadarabot. Szülei hívő
emberek voltak. Tizenkét gyermekük közül három, még csecsemőkorban meghalt, de
kilencet tisztességgel felneveltek. Édesapja volt a helyi kis baptista gyülekezet
prédikátora. Így a házukban tartották az istentiszteleteket, melyen a család minden tagja
aktívan vett részt. Sok neves igehirdető fordult meg náluk, többek között Kornya Mihály
testvér. Édesapja az ő lelki neveltjének vallotta magát. Szegénységük miatt szüleik az
elemi, vagy ipariskolán kívül nem tudták taníttatni őket, de ezt nagyban pótolták azzal,
hogy igen olvasott volt a család. Elsősorban egyháztörténeti, egyház irodalmi,
szépirodalmi, történelmi írásokat olvastak. A bibliai történeteket megismerték. Az
iskolában a református hittant tanult, de tizenhárom éves korában alámerítkezéssel vette
fel a keresztséget. Tizenhat éves kora után a kétfelé sántikálók közé tartozott.
Egy téli
estén hazafelé ment, és nagyon ránehezedtek a bűnei. Térdre esett a hóban, és sírva
könyörgött: "Ha igaz, amit a Biblia mond, úgy fogadd el fiatal életem, és hadd tudjam
bizonyosan, hogy én a Te gyermeked vagyok, és Te nékem édes Atyám vagy. Jézus
Krisztus vérével töröld el bűneim, és tegyél szabaddá. Ha igaz, hogy azon halászoknak
a magad Lelkéből adtál, úgy adjad én nekem is, mert nem tudok a saját erőmmel győzni
önmagam és bűnös kívánságaim felett." Úgy érezte, hogy felszállt az ima, és valami fog
történni az életében. A következő tavasszal az Úr kézenfogta, és elvezette olyan
gyülekezetbe, ahol betegek gyógyultak meg imára, és kiáradt Isten Szent Szelleme.
Harmadik vasárnap volt ott, amikor sírva imádkozott, fájt a sok bűne, és kegyelemért
könyörgött, kérve Istent, hogy Jézus érdeméért bocsássa meg sok bűnét, és töltse be Szent
Lelkével, amit akkor az Úr meg is tett. Ez történt 1929. júliusában. Ezután az
evangélium hirdetésére kapott felszólítást. Első missziós állomása Borsod megyében volt,
ahova Isten először vezette, sokan hívővé lettek, de ebben nagy segítséget nyújtott az,
hogy több beteg ima által gyógyulást nyert.
"Az Úr kinyújtotta a Kezét, és lebénult
elméjű, tehetetlen férfi nyerte vissza épségét, értelmét és munkabíró képességét. Mások
különböző betegségekből nyertek teljes gyógyulást." A házigazda, akinek a házánál
tartották az istentiszteleteket, ezt látva egy napon arra kérte, hogy imádkozzanak érte,
mivel hályog volt a szemén. Előző években Amerikában dolgozott, és ott kétszer is
operáltatta a szemét. Most olyan erős, vastag volt a hályog a szemén, hogy nagyon sokat
szenvedett miatta. Amikor mellé állt, ezt mondta: én nem tudok csodát tenni, de az a
kérdés, hogy Simon bácsi hiszi-e, hogy Jézus ma is tud gyógyítani? Ő igennel válaszolt.
Akkor a következőket mondta: én segítek hinni és imádkozni. Ekkor olajjal kente meg
(Jakab 5:14 alapján), és az Úr ereje megérintette. Ez vasárnap este volt, és reggelre
levált a hályog a szeméről, és teljesen meggyógyult. Még vagy húsz évig élt, és nem volt
többet baja a szemével." Szívét Jézusnak adta, és ő lett a későbbi időben az apósa és két
gyermeke nagyapja.
Hat és fél évig éltek az Úr szolgálatában feleségével. Sok csodát és
imameghallgatást éltek át, de sok próbát és üldözést is. Az akkori hatóságok szigorúan
tiltották a kisegyházak működését. Bezárták az imatermeket. Azt is megtiltották, hogy
családoknál jöjjenek össze istentiszteletet tartani. Ha mégis megtették, az igehirdetőket,
gyakran a részt vevő testvéreket is megverték. Hétről-hétre megismétlődött, hogy amikor
megjelentek egy településen, kitiltották a városból, faluból. Ha nem tudtak az
érkezésükről, akkor az istentisztelet után előállították a csendőrségre, ahol alapos verést
kaptak. "Egyszer mikor a csendőrök engem puskatussal és egyéb módon
ütlegeltek az igehirdetés miatt, feleségem elém állt, karját kitárta, hogy megvédjen a
további ütlegeléstől, és kérte, hogy őt üssék én helyettem. Őt is ütötték, és ő vállalta
velem a Jézusért való szenvedést. Feleségem súlyosan megbetegedett. A Mindenható
elvitte, halála perceiben így imádkozott:
"Uram, Akinek fiatal életemet átadtam, és az
értem való kereszthalálodért magamat kezedbe tettem, most jöjj érettem, és vigyed
Magadhoz a Te Benned reménykedő gyermekedet. Akkor látta Jézust hozzá közeledni,
arca fényleni kezdett, kezeit Jézus felé kitárta és "Dicső Királyom, Jézus!" kiáltással
megszűnt e Földön élni."
Győző nagyon szerette a feleségét, és először nem akart újranősülni. Később kérte az
Urat, hogy pótolja ezt a veszteséget, és gyermekeinek, Sárikának és Győzőnek, egy
kedves anyát, neki pedig egy imádkozó feleséget adjon. A 22 éves Sárika testvérnőt
küldte az imájára az Úr válaszul, aki maga is árva volt. A gyámja a bátyja volt, aki
kijelentette hugának, hogy szó sem lehet a házasságról. Az Úr viszont másképp
rendelkezett a házasság felől. Megrendítő megtapasztalását, átélését így mondta el:
"Kedves Sárkány testvérem! Mikor meghallottam húgomtól, hogy te milyen komoly
dologban beszéltél ővele, nagyon megdöbbentem. Végiggondoltam a szent szolgálatban
elviselt eddigi sok szenvedésedet, és elköltözött testvérnőnk szenvedését, és annyira
megijesztett a gondolat, hogy a mi kis húgunkra is egy ilyen nehéz élet vár, hogy bár
személyed ellen nem volt kifogásom, mégis kijelentettem, hogy szó sem lehet erről.
Húgom, te nem mehetsz a testvérhez. Úgy gondoltam, ezzel el is van rendezve, be van
fejezve ezen ügy részemről, és nyugodtan tértem akkor este pihenőmre.
Reggel azonban
nagy nyugtalanság volt rajtam. Szinte megrettenve kezdtem magam vizsgálgatni, hogy
milyen csúnya és goromba bűnt követtem el, amiért ez a nagy lelki vád és nyugtalanság
van rajtam. Ekkor imádkozásomban az Úr Lelke ezt kérdezte tőlem: Meg vagy te
győződve arról, hogy ez a házasság nem éntőlem van? Erre én azt voltam kénytelen
válaszolni, hogy nem Uram, én erről nem vagyok meggyőződve. Ekkor kaptam a
következő kérdést: Hogyan volt hát bátorságod kijelenteni, hogy szó sem lehet róla,
nem mehetsz hozzá? János testvér kérte az Urat, - mint elmondta, - bocsásson meg neki,
ha ő hibázott és kérte, győzze meg, hogy ez tőle van, és nyugtassa meg. Közben már
mennie kellett a munkahelyére, és ott folytatódott a beszélgetés Istennel. Olyan erősen
érezte Isten közelségét, hogy amikor a munkahelyre ért, el kellett vonulnia egy félreeső
helyre, és ekkor élte át a következőket.
"Látomása volt, (ApCsel 2:17) és látta
betegágyban fekvő első feleségemet, és hallotta imádságát: Uram, te tudod, hogy
mennyire szeretem férjemet, de Téged még jobban szeretlek. Te tudod, mennyire
szeretem két kicsi gyermekemet, de Téged őtőlük is jobban szeretlek, csak azt kérem
Uram, adj az én férjemnek egy imádkozni szerető, hű feleséget, és gyermekeinknek
egy szeretni tudó édesanyát, aki őket még jobban fogja tudni nevelni, mint én neveltem
volna, és én boldogan megyek Tehozzád. Amikor ez a kép eltűnt, egy másik szobát látott
a testvér, és benne engem, amint imádkozva térdeimen álltam, és hallotta az imát:
Uram,
Te vitted el oldalam mellől drága imádkozó feleségemet és az én két kicsi gyermekem
édesanyját. De én nem zúgolódom végzésed ellen, csak azt kérem, adjál nékem egy
imádkozó, hűséges feleséget és a két gyermekemnek egy szerető szívű édesanyát, és
én hálás leszek érte. Mikor ez a kép is eltűnt, testvérünk ezt hallotta:
Ez a két imádság
meghallgattatott, a te húgodat ajándékoztam nekik.
Ne kérdezd, hogy mi az én
véleményem, az Úr a ti imáitokat meghallgatta, így csak azt mondhatom: Áldjon meg
titeket az Úr, és szaporítson, sokasítson meg titeket!"
E kívánságot meghallgatta az Úr, mert később Sárika és Győző kapott Istentől még nyolc
testvért: Irénkét, Piroskát, Ferencet, Esztert, Mártát, Mihályt, Violát és Pálmát, így 10
gyermeket neveltek fel, naponként megtapasztalva az Isten gondviselését,
imameghallgatását. Győzőt nagyon foglalkoztatta, hogy Sárika még nem volt hat éves,
Győzőke pedig még nem volt négy éves, hogyan fogják szívükbe fogadni, és Édes
anyaként szeretni az új anyukát. Ezért imádkozott is, és kérte az Urat, hogy Ő végezze el
ezt is. "Itt kell megemlítenem, hogy a temetésen a kisfiam sírva simogatta az arcomat, és
vigasztalni próbált engem:
Ne sírjunk apukám, ne sírjunk apukám!
De ennél többet nem
tudott akkor mondani, mert a sírás rázta, és vele sírt mindenki, aki hallotta az ő szavait.
Nos hát mikor eljött a menyasszonyom, hogy barátkozzon a két kicsivel, én a következőket
mondtam a kicsiknek: anyukátok sokat szenvedett, és az Úr Jézus őt felvitte a boldogok
otthonába, és édesapuka kérte az Úr Jézust, hogy adjon nektek egy új anyukát. Ő
meghallgatta az imát, és nézzétek, itt van az új anyukátok. Ő fog szeretni, és gondozni
titeket ezután. A két gyermek megállt a menyasszonyom előtt, sokáig nézték, aztán egy
lépést tettek közelebb, aztán újra megálltak, és hosszabban nézték, aztán egyszerre
nyakába ugrottak, egyik jobbról, másik balról, megcsókolgatták, és ezt mondták: Édes
anyuka, ne menj el már többet tőlünk! Szent volt a kapcsolat, és hála az Úrnak, az új
anyukájukat most is forrón szeretik, pedig már ők is őszülő szülők." Isten ebben is
meghallgatta őket.
"Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát." (Zsolt 40:5a)
Dicsőség
mindenért a mi imameghallgató jó Urunknak!"
"A menyegző után az ölembe ült az édes kisfiam és megkérdezte: Emlékszik
édesapukám a temetésre? Mondtam, igen kisfiam, emlékszem. És arra tetszik-e
emlékezni, hogy én simogattam édesapuka arcát és kértem, hogy ne sírjunk apukám, ne
sírjunk apukám? Mondtam, hogy erre is emlékszem kisfiam. Akkor ott a temetőben
mellém állt az Úr Jézus, és megsimogatta a fejemet, és ezt mondta nékem:
Ne sírj édes
kis báránykám, majd adok én néktek egy másik anyukát. Ezért mondtam, hogy ne
sírjunk, de nem tudtam akkor tovább mondani, és most megadta az Úr Jézus nékünk
a másik anyukát.
Nincs okunk kételkedni a gyermek átélésén, az Úr szereti a
kisgyermekeket, és szeretetből nyugtatta és bíztatta a kicsi báránykáját. Annyi év után,
hálával emlékezem vissza az Úr imameghallgató jóságára."
1936. december 26-án az Úr
Isten akaratából léptek házasságra. Sárika a Mindenható segítsége által,
engedelmességből vállalta a két árva felnevelését. Ekkor nagy szegénységben éltek.
Semmi biztos fizetésük nem volt. Egyedül Istenre kellett támaszkodni a gondviselés terén.
Nagyon kemény tél volt. Kevés kis pénzükből nagyon szűkösen éltek. Abban az időben a
lakbérek igen magasak voltak, így élelemre és tüzelőre igen kevés jutott. A szobában,
ahol aludtak a dér csillogott a falon. A fiatalasszony ezt igen nehezen viselte. A szülői
házban még nem volt hívő, és tizenketten voltak testvérek, édesapja kovácsmester volt,
ezért meleg otthonuk és élelmük mindig volt. De az Úr Jézus enyhített rajtuk olyképpen,
hogy két bátyja Pestre költözött, így azoknak vállalta a kosztolását és ruhájuk mosását. Ezt
ők rendesen megfizették, így aztán enyhült a helyzetük. Közben a fiúk megnősültek, őket
pedig a közösségük 1939-ben Miskolcra helyezte.
Hitpróbáikból kívánok most néhányat leírni. Mivel sokan meggyógyultak imáikra még
első felesége idejében, elfogult volt, és megítélt másokat, akik valami bőrbetegséggel
orvoshoz mentek, és sok pénzt költöttek orvosságra. Ebben az időben értesült arról is, hogy
egy általa is ismert misszionárius testvér Bécsben vakbélműtéten esett át, és azt
gondolta, hogyan fogja most a kezét a betegekre helyezni, mikor ő sem tudott hinni? Első
felesége halálakor értette meg a Bibliában megtalálható isteni kijelentést: "Az Én utaim,
nem a ti utaitok." Az Úr útjai jók! Beleesett egy bőrbetegségbe, és ő is igénybe vette a gyógyszert, de még
súlyosabb leckéje is volt. Az a fajta bőrbetegség ugyan elmúlt, de közben a csuklónál
kiütések keletkeztek, elfertőződtek, és mindkét kézfejét ellepte az ekcéma. Annyira súlyos
volt, hogy keze fején már a csont is kilátszott. Körmeit ledobálta a betegség, és
bekötözött kézzel és sokszor fehér kesztyűben kellett prédikálnia. Így kellett vállalni
fiatal feleségének a házasságot vele, szegény beteggel. Egy napon, mikor szolgálatából
hazaért, megdöbbenve figyelt fel arra, hogy az új felesége is beteg. Sápadt, köhög, és
rosszul néz ki. Akkor még a tüdőbajt nem tudták hazánkban eredményesen gyógyítani, és
nem is kezelték olyan komolyan, mint ma. Térdre borultak, és nagyon imádkoztak. "Uram,
Te elvitted az én imádkozó feleségemet, Tőled kértem gyermekeimnek édesanyukát és
nekem feleséget, Te ezt csodálatos bizonyságok között meg is adtad, Uram, ne vidd el őt
is tőlem, kérlek, gyógyítsd meg, hadd legyen itt velünk." Ekkor indítást kapott, hogy a
Jakab 5:14 szerint kenje meg őt olajjal, de vonakodott. "Az Úr Lelke újra szólt, kend meg
olajjal, és úgy imádkozz érte. Én sírva felmutattam kezeimet, melyek sebekkel voltak tele
és kérdeztem: Uram, ilyen kézzel? Akkor visszaemlékeztem arra a testvérre, akit elítéltem,
mert beteg volt, és újra kérdeztem, Uram, ilyen kézzel?
Ekkor Isten szólt hozzám: igen,
ilyen kézzel, mert "az Én erőm, erőtlenség által végeztetik el." Ekkor sírva lehúztam a
kesztyűt, és kikerestem az egyetlen egészséges ujjamat, és megkentem feleségemet
olajjal, Ő abban a pillanatban megnyerte a gyógyulást. Ez 1937. tavaszán történt.
Azóta közel negyven év telt el, közben nyolc gyermeknek adott életet az én drága
feleségem, és az a betegség többé nem jött vissza. Hála és dicsőség Istenünk szent
Nevének."
Amikor 1939-ben Miskolcra mentek, itt azt a gyülekezetet kapták vissza, amit Győző és
első felesége hűsége, sok szenvedése, nélkülözése, üldözése során hozott létre az Úr.
Ekkor egy ideig kiegyensúlyozott volt az életük. A drága testvérek szeretettel vették körül
őket. Ők igyekeztek minden erőjükkel végezni az Úr drága munkáját. Az Úr áldása meg is
pihent rajtuk, munkájukon. Szépen szaporodott a kis gyülekezet. Sajnos nem sokáig, mert
az akkori hatóságok betiltották az összejöveteleket, így újabb megpróbáltatások
következtek. 1940. február 18-án született meg az első gyermekük, Irénke. Rövid idő
múlva felszólította őket a háztulajdonos, hogy hagyják el a lakást, amelyben addig éltek.
A költözéshez összepakoltak, amikor 1941. május 27-én újra egy kislánykával,
Piroskával szaporodott a család. A Megváltó tudja, nem zúgolódtak, örömmel vették az
áldást. Ebben a szorongatott helyzetben is melléjük állt az Úr. Pár napig engedélyt kaptak
még a lakásban maradásra, amíg valamennyire felerősödött a szülés után. Ebből a
lakásból egy rövid időre Diósgyőrbe, majd Pesterzsébetre költöztek. Ott a baptista
testvérekhez jártak, akikkel kedves testvéri kapcsolatban voltak. 1942-ben Kassára
mentek lakni, akkor még ez a terület Magyarországhoz tartozott. Itt a felvidéki
testvérekkel tartották a kapcsolatot. Mivel a kisegyházak számára a vallásgyakorlást
betiltották, a család megélhetése miatt "Jó Egészség" elnevezésű kis vegyesboltot
nyitottak. Még ebben az évben, 1942. december 19-én egy fiúgyermekkel, Ferenccel
ajándékozta meg őket az Úr. Ezidő alatt is mindig megtapasztalták Megváltónk
gondviselését. Kassán is az otthonukban tartották az istentiszteleteket.
1944-ben újra
nehéz időket éltek át. Éppen Pünkösd szombatja volt, amikor letartóztatták Győzőt.
Az anya ott maradt öt gyermekkel, minden órás várandósan, pénz nélkül. Akik elvitték,
nem mondták meg, hogy mivel vádolják, még annyi időt sem adtak, hogy a nála lévő
pénzt átadja feleségének. Ez délelőtt 10 órakor történt, imádkozva várták vissza, de órák
múlva sem jött, majd körülményes úton megtudta hollétét. Másnap bement a hivatalos
helyre. Előadta panaszát, hogy milyen helyzetben van, akkor adták tudomására, hogy
tiltott istentisztelet tartása miatt tartóztatták le. Engedélyt kért a vele való
beszélgetésre, amit meg is adtak, de a nála lévő pénzt, mivel letartóztatásakor letétbe
helyezték, nem adták oda, nem törődtek azzal, hogy a családdal a feleség mit fog
kezdeni. Nem volt könnyű, de igyekeztek mindketten beletenni magukat a legjobb helyre,
Isten drága kezébe. Férje ott a fogdában térdre borulva megkérte a Jó Atyát, hogy
legyen családja Gondviselője. Kegyelmesen, az Ő drága kezéből adja meg a mindennapi
kenyeret. Hitték, hogy megkapják a segítséget, hiszen nem valami gonoszság miatt van
ott, ahol van, hanem azért, mert igyekezett az Ő drága munkáját végezni. Az Úr
meghallgatta imáikat, és csodálatos módon gondjukat viselte.
Amíg Ő a fogdában volt,
1944. június 20-án megszületett a kis jövevény, újra egy kisleánykát kaptak, Esztert. Most
már hat gyermekük volt. Amikor az anya megerősödött annyira, hogy az édesapa
megláthassa az újszülöttet, összeszedte a hat gyermeket, és bementek a fogdába. A rendőr
elővezette a drága apukát, aki karjaiba vette a kicsit, és ott, a rendőr jelenlétében
ajánlotta fel az Úrnak. A rendőr az ajtónak támaszkodva nézte végig a jelenetet. Úgy
meghatódott, hogy könnyeit nem tudta visszafojtani.
Rövid beszélgetés után újra el kellett
válniuk, rábízva egymást Megváltónkra. Örültek a találkozásnak, mely felejthetetlen
maradt a számukra. A fogdából hat nap után elvitték a garanyi internáló táborba
bizonytalan időre. Útközben egy rövid időt Budapesten a fegyházban töltött. Ott akkor
már nehéz idők voltak, gyakran bombázták Pestet. Amíg ő ott volt, sokaknak tudott
beszélni Jézusról. A bombázások alatt sok félelmes szívű embert bátorított hitével. Amíg
oda volt, sokat imádkoztak érte, hogy Jézus védje meg minden bajtól, és mielőbb hozza el
a szabadulást számára.
Ferenc fiuk akkor másfél éves volt. Teljesen belebetegedett, hogy
nincs otthon az édesapja. A többi gyermek is, de ő különösen nehezen viselte a hiányát.
Nagyon szeretett imádkozni. Volt egy kicsi széke, azzal tipegett a lakásban, és hol itt, hol
ott letette, és mellétérdelt, és mindig mondta: Úr Jézus, áldd meg apát is. Ezt ő naponta
sokszor megtette, és a Mindenható Isten kedvesen vette ezen imákat, hiszen Igéjében így
mondja: "olyanok legyetek, mint a kisgyermekek". Isten előtt kedves a gyermeki
bizalom.
Három és fél hónap múlva elérkezett a szabadulás. 1944. szeptember 11-én, amikor
hazajött a drága apuka, hálás szívvel mondtak az Úrnak köszönetet. A kis Ferike ettől
kezdve újra vidám és boldog lett. Ehhez a történethez még annyit, hogy abban az időben
mindent jegyre adtak. Nekik a Jó Atya három és fél hónap alatt mindent bőségesen
kirendelt. Még másoknak is tudott élelmet adni. Sokszor három-négyszáz kilométerről
kaptak élelmet, és nem is ismerte azokat a drága testvéreket, akiket az Úr eszközként
felhasznált. Tudjuk, a Mennyben ez mindenkinek fel van jegyezve, mint jóillatú
áldozat. Amikor a drága férj hazajött, végigvezette az otthonukban, megmutatta neki,
hogy még a téli tüzelőt is be tudta szerezni, húsz mázsa kokszot és ahhoz a fát is.
Boldogan tett bizonyságot drága férjének: "Azon kívül, hogy te hiányoztál - mint édesapa
a családból, - mindent megadott az Úr, semmi másban nem volt hiányunk. Azután
elmondta drága férjem, miként volt vele is az Úr.
Ezek után, az Úr Jézus iránti hálával a
szívünkben együtt énekelte a családunk az egyik legkedvesebb énekünket: Nagy vagy te
Isten, nagy a te hatalmad! Drága férjem is elmondta miként tapasztalta meg ő is Isten
segítségét, sok baj között. Sokszor érezte az ima erejét. Ebben az időben sokféle ember
közé került, sokszor kellett kérnie az Úr Jézus őrző védelmét. Csendes imádkozó, példás
életét látva, sokan hitre jutottak. Kérték, hogy érettük is imádkozzon. Soha nem
imádkozott hangosan, de Isten sok esetben hangosan válaszolt. Amikor eljött a táborból,
az ott maradt vezetők közül is többen kérték, hogy érettük is imádkozzon. Hazajövetele
után a felszabadulásig, rendőri felügyelet alatt volt." 1945. év elején jöttek be Kassára a
szovjet csapatok.
Ezután Kassát az újonnan létrehozott Csehszlovákiához
csatolták. Kassán nem végezhettek lelkipásztori munkát, ezért kiskereskedéssel
foglalkoztak pár éven át. Ebből megmaradt egy kevés áru, amit a háború utolsó heteiben
értékesítettek, bár az akkori viszonyok között tartani lehetett attól, hogy a felszabadító
katonák ellenszolgáltatás nélkül elkobozzák a készletet. A félelmük nem volt alaptalan,
hiszen az első csapatoknak, akik bevonultak a városba, engedélyezve volt, hogy bármit
birtokba vegyenek.
"Isten azonban mindvégig megőrzött bennünket, és értékeinket is!
Egy alkalommal egy orosz tábornok is bejött a kis boltba, és varrótűt keresett. A férjem
kiszolgálta, és úgy gondolta, hogy a tiszt nem fizet, mondta, hogy tegye csak el a tűket, és
menjen békével. Azonban ő fizetett, és távozóban meglátta a boltban lévő, őt félve
figyelő sok gyereket, ugyanis a lakásunk egyik szobája volt az üzlethelység. Amikor
meglátta a gyermekeket, megkérdezte tőlük, hogy nincs-e valamiben hiányunk? Mi azt
tapasztaltuk, hogy igen szerették a gyerekeket, így bátran elmondtuk, hogy napok óta
nem tudtunk kenyeret adni nekik. Ekkor ő elment.
Néhány óra múlva visszajött, és egy
nagy meleg kenyeret vett ki a köpenye alól, és odaadta a gyerekeknek, megsimogatva a
fejüket. Ezt követően, amíg útra nem keltünk, naponta megjelent egy kenyérrel. Az Úr
Jézus mindenkit fel tud használni."
"A megalakult /Csehszlovák/ kormány elrendelte, hogy akik 1938. után költöztek Kassára, és
magyarnak vallják magukat, el kell hagyniuk az ország területét. Mivel mi is vállaltuk
magyarságunkat, a törvény értelmében 24 órán belül, - értékeinket ellenszolgáltatás nélkül
otthagyva - személyenként maximum húsz kilós csomaggal Magyarországra kell
mennünk, gyalog! Kértük a Mindenhatót, hogy segítsen, és adjon nekünk tanácsot, látja,
hogy mi így nem mehetünk, hiszen még nagyon hideg van, és kicsiny gyermekeink vannak.
Imánk felszállt Istenhez, és rendelt nekünk egy lovas fogatot. Mivel a rendelet ezt is
megtiltotta, tartani lehetett attól, hogy a város határában visszaküldik a kocsit, imádkozva
készültünk egy éjszakán át a nehéz útra. Élelmet már sehol sem lehetett kapni, gyorsan
kellett cselekednünk. Ingóságainkból bútort, edényt, semmit sem hozhattunk el.
Ágyneművel, és néhány ruhával kibéleltük a lovas szekeret, vagyonként a hat gyermeket
hoztuk. A drága hittestvérek és a szomszédok velünk virrasztottak, így 1945. március
másodikán reggel útnak indultunk az Úrral. Azzal a kéréssel indultunk el, hogy az Úr a
testi épségünket őrizze meg. Sok baj, sok nehézség előtt álltunk, de megtapasztaltuk, hogy
őrző angyalai vigyáztak ránk. Indulásunk után kis idő múlva elkezdett szakadni a hó, a
kocsit ágytakarókkal letakartuk, hogy a gyermekek ne ázzanak. A legkisebb lányunk
Eszterke, nyolc hónapos volt. A négy kisebbet tudtuk csak a kocsin elhelyezni. A két
nagyobb gyermek gyalog jött az Édesapjával. Alig mentünk egy fél órát, már megállítottak
a csendőrök, és kérdezték, hogy hová akarunk menni. Elmondtuk, hogy Magyarországra.
Nem akartak tovább engedni, mivel a kitoloncoláskor semmilyen útlevelet nem adtak.
Kérdezték, hogy mit viszünk a kocsiban? Férjem felemelte a takarót, és megmutatta a
vagyonunkat, az apró gyerekeket. Jóindulatúak voltak és azt mondták:
- Menjenek, de az útról mások úgyis visszaküldik magukat.
Kitartóan imádkoztunk, és az Úr betakart, Tornáig senki nem szólt hozzánk. Útközben
egy háznál bebocsátást kértünk, hogy a kicsiket tisztába tegyük, és kicsit
megmelegedjünk. Lábaink és mindenünk a fázástól egészen meggémberedett, de tovább
kellett mennünk. Este volt, mikor Tornára értünk. Itt laktak Lackó testvérék, és úgy
gondoltuk, náluk szállunk meg, és másnap tovább megyünk. Akkor tudtuk meg, hogy a
testvérék házát korábban bombatalálat érte, így ők elköltöztek a szüleikhez, ezért nem
volt mit tenni, mint tovább menni. Ekkor azonban kijelentette a fuvaros, hogy nem
hajlandó tovább vinni, mivel eddig volt az egyezség. Az úton akart minket lepakolni.
Kértük, hogy ne tegye, megfizetjük, de Ő semmi áron nem akart bennünket tovább
szállítani. Sok rimánkodás és természetesen jelentős összegért mégis elvitt
Tornanádaskáig. Megkerestük a községi elöljárót, elmondtuk, hogy mi járatban
vagyunk. Ő az iskolában helyezett el minket. Jól befűtötték a tantermet, majd hoztak
élelmet is. Azt mondták a kocsisnak, hogy minket tovább kell vinnie, mivel ott a
községben senkinek nincs fogatja. A bácsi úgy tett, mint aki beleegyezett, de kis idő
múlva ott hagyott minket.
Egy hétig voltunk ott, ekkor tudtunk fogadni a szomszédos
tanyáról egy kocsist, aki tovább szállított Szuhakállóba, ahol a férjem első feleségének a
szülei laktak. Ők nagy szeretettel befogadtak bennünket. Ekkor nagy betegen találtuk a
kedves Simon papát. Ugyanis néhány nappal korábban elvitték közmunkára, és a nagy
lábujját kisebezte a bakancsa. A munkafelügyelők annyira siettették, hogy nem hagyták,
hogy befűzze a cipőjét, és emiatt egy kavics belekerült. Mire hazament, csupa seb volt a
lábfeje. Annyira elfertőződött, hogy pusztulásnak indult az egyik lábujja. Gyógyszert
abban az időben nem lehetett kapni, orvos nem volt a községben, így szegény papa
belázasodott. Szenvedése egyre súlyosabb lett. Félrebeszélt fájdalmában. A lába nagyon
megdagadt, majd a lábujja is elpusztult, szegény mama zsilett pengével vágta el az
inakat, melyek tartották az ujját. Ott maradt a nagy tátongó seb. Később egy orvos
megnézte, és azt mondta, sajnos le kell vágni a lábfejét, mivel a betegség tovább terjedt.
Már többször imádkoztunk vele, de nem javult. Egy alkalommal, amikor férjemmel
ketten voltak, beszélgettek, és újra imádkoztak. A kedves papa nagyon sírt, pedig nagyon
kemény természetű volt.
Férjem magához ölelte papát és így imádkozott: Istenem te meg
tudod tenni, hogy azt a nagy sebet megérintsd, az is hatalmadban áll, hogy egészen
meggyógyítsd, de ha valamiért a fájdalomra szükség van, add, hogy összehúzódjon a
seb. Ekkor érezték, hogy az Úr megsimogatta Simon papát. Ettől kezdve a fájdalom
enyhült, és a seb valóban hamarosan teljesen begyógyult. Utána még kedves papa évekig
élt, és dolgozott egészségesen. Istené a hála!"
Innen egy hónap múlva jöttek Miskolcra. Kassán az volt az utasítás az Úrtól, hogy az
lesz kedves előtte, ha ide jönnek. Megmondta előre, hogy nehéz lesz, de Ő velük marad. A
hatóságok egy nagy kifosztott emeleti lakást utaltak ki a számukra. Ablaka egy sem volt.
Mivel nem lehetett ablaküveget kapni, egy szobában húzódtak meg, itt pokróccal fedték
be az ablakot, hogy a gyermekek kissé védve legyenek. Nem lehetett kapni se tányért, se
kanalat, se lábast, pedig nekik ezekből egy sem volt. Akkoriban hiába volt pénzük, az
üzletekben semmilyen élelmiszert nem lehetett venni. De az Úr velük volt. Itt újra kellett
kezdeni a lelki munkát. Sokat imádkoztak. Ismét tartottak istentiszteletet a lakásukban.
Sokat sírtak az Úr előtt kérve, indítsa meg a testvérek szívét, hogy jöjjenek.
1945 Pünkösd
vasárnapján csak két férfitestvér érkezett meg Kisgyőr községből. Győző az Úr Lelkétől
vezetve azt mondta, hogy kimegy Kisgyőrbe azzal a két férfitestvérrel, és ott fog tartani
istentiszteletet. El is mentek gyalog, mivel akkor még semmilyen közlekedés nem volt.
Amikor odaértek megtudták, hogy a testvérek más községben vannak istentiszteleten.
Néhányan átmentek értük, hogy hazahívják őket. Még akkor este megtartották az első
istentiszteletet, majd másnap újra együtt voltak. Az Úr üzenete mélyen megérintette a
testvéreket, akik meg voltak terhelődve lélekben. Vágyódtak feloldozásra, és akkor másfél
napi imádkozás után, huszonnyolcan rendezték dolgaikat az Úrral, és teljesedtek be
Szent Lélekkel. A kisgyőri testvérek között voltak fiatalok is, akik lelkesedéssel a
szívükben gyakran bejártak gyalog Miskolcra hozzájuk. Nagy szegénység volt, a
fiatalok Miskolc-Tapolcáig mezítláb jöttek, hogy kíméljék a lábbelijüket, azt csak a város
határában húzták fel a lábukra. Ez az út oda és vissza kb. 40 km!
Minden nap imaórát
tartottak, amelyek igen áldottak voltak, és mindig jobban vonzották a szíveket. Akkor úgy
mondták a testvérek, amikor megérkeztek: Jöttünk a forráshoz! Ekkor a lakásuk melletti
szobát bérelték ki, melyet berendeztek gyülekezeti helyiségnek. Isten a háború borzalmai
után a meggyötört, megsebzett, gyásszal teli emberek keresték a békét, a vigasztalást,
a terhektől való szabadulást. Isten úgy vezette őket, hogy a Bacsó Béla utcában
megvettek egy öreg házat, ahol volt lehetőség az építkezésre. A megnyitó ünnepségen
29-en merítkeztek be, éreztük Isten kiáradó áldását. 1946. elején Győzőt az Úr
kijelentés által Romániába küldte. Sok megterhelt, megfáradt testvér várt ott, akik
megmosódtak az Úr Jézus vérében, békességet nyertek, és sokan meggyógyultak
betegségeikből. Három hónap múlva, a reájuk bízott munka elvégzése után szívükben
megteltek örömmel, és boldogan indultak haza. Nemsokára, 1946. szeptember 11-én újra
egy kislánnyal, Mártával áldotta meg őket az Úr. 1948. december 22-én Mihály, 1950.
október 3-án Viola, és 1952. március elsején Pálma született meg.
Életük egyik
legnehezebb szakaszához 1961-ben érkeztek. A gyülekezetük virágzott, buzgó hívő
közösségben éltek az Úrral és a testvérekkel. Kitartó munka után, szépen megszaporodtak,
a sok fiatallal együtt 120-ra nőtt a tagok száma.
Győző az egyik napon, missziós útján
rosszul lett. Olyan görcs vett erőt rajta, hogy se ülni, se állni nem tudott. Szenvedések
között ment haza. Feleségével együtt imádkozott, és a görcs feloldódott. Közel egy évig
ismétlődő rosszullét után, mikor újra görcsölt, elhívták az orvost. Amíg megérkezett,
imádkozott, és a Lélek most szólt hozzá: Neked vakbélgyulladásod van. Mikor az orvos
megjött, megkérdezte: Mondja doktor úr, nem vakbélgyulladás ez? Ekkor ebben az
irányban vizsgálta meg, és gennyes vakbélgyulladással azonnal vitték a műtőbe. Mikor
felébredt az altatásból, és magára maradt, hálát adott Istennek, hogy átsegítette a műtéten,
és ekkor az Úr Lelke beszélni kezdett hozzá: Emlékszel Ranev testvérre? Mondta, hogy
emlékszem. És arra is emlékszel, mit gondoltál felőle, mikor megoperálták őt? Igen,
emlékszem, - mondta megalázott lélekkel.
Ekkor az Úr Lelke azt mondta: Gyermekem, ez
most azért volt, hogy jól megtanuljad: "ne ítélj, hogy ne ítéltessél." Végtelen hála töltötte
el, mert megtanulta: "Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem." A kórházban
meglátogatta az egyik prédikátor testvér és neje, és velük volt egy idős hívő néni, aki
siránkozva mondta: jaj, jaj Sárkány testvér hova jutottunk, hová lett a mi hitünk? Győző
ijedten tette szájára a kezét, és mondta: nővérem ne mondd tovább, mert én is ezért
vagyok itt, mert ugyanezt gondoltam. De "azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra
van."
Igen, ezt meg kell tanulnunk, és el kell hinnünk. Több év múlva egyszer
Budapesten, a baptista imaházban szolgált egy közös összejövetelen. Mikor a szolgálat
után kiindult a teremből, egy idős nőtestvér sietett utána, és megszólította: Sárkány Győző
testvér, várj meg, beszélnem kell veled. Megállt és ő kérte: Bocsáss meg nékem, mert én
téged megbántottalak. Ránézett és felismerte azt a nénit, aki a kórházban meglátogatta. Te
mindig tiszteltél, és nem bántottál meg engem, - mondta,- miért kellene megbocsátanom?
Ő ezt mondta: nem emlékszel rá, mikor a kórházban voltál, és én siránkozva mondtam,
hogy hova lett a hitünk, akkor te a számra tetted a kezed és kérted, hogy hagyjam abba e
beszédet, mert te is ezért vagy ott, mert ezt tetted. Néhány hete én is kórházba kerültem,
- mondta a nővér - és megoperáltak vakbélgyulladással. Mikor a műtéten keresztül
jutottam, a Szent Lélek szólt hozzám és ezt mondta: Emlékszel még az én Győző
gyermekemre, mikor őt megítélted? Látod gyermekem ez azért volt, hogy "Ne ítélj, hogy
ne ítéltessél, mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek meg." Adjunk hálát az
Úrnak, hogy szeretettel tanítgat bennünket!
Visszatérünk ahhoz a bizonysághoz,
amikor a beteg kezeivel felesége felett imádkozott. Őt akkor meggyógyította Isten, de
Győző kezei pedig betegek maradtak. Viszonylag hosszú idő után, egy reggel csodálkozva
vette észre, hogy nem gumikesztyűben mosdik, és nyomtalanul eltűntek a sebek. Ujjongva
kiáltotta a feleségének: Anyuka, gyere gyorsan és nézd meg mit tett az Úr! És buzgó imában
köszönték meg az Úrnak, végtelen jóságát, szeretetét. Isten leperelte rajta a vétkét,
amikor ítéletet mondott mások felett, és bár megszenvedett érte, de felmentő ítéletet
hozott. Tudjuk, soha többé nem emlékezik meg róla! "Jó az Úr! Bizony boldog ember az,
akinek az Úr nem tulajdonít álnokságot, nem tulajdonít bűnt. Megbocsát hamisságot, és
bűneit elfedezi."
"Az a megtapasztalás, amit most írok le, 1957-ben történt. Feleségem a nyolc gyermek
szülése következményeként nagyon meggyengült, súlyosan megbetegedett. Felkerestünk
egy főorvost, aki azt javasolta, hogy nagy műtéten szükséges keresztülmennie. Vállalta a
műtét elvégzését és helyet biztosított a kórtermében. Igyekeztünk imádkozó szívvel Istenre
bízni őt és úgy ment be a kórházba. A műtéten átjutott, és rövid időn belül már fel is kelt
az ágyból, betegtársait kiszolgálta, és nekik Isten hatalmáról, szeretetéről tett bizonyságot.
Egyik szombaton felkerestem az operációt végző főorvost, aki örömmel mondta: Kérem
Sárkány bácsi, minden nagyszerűen sikerült, mikor parancsolja kedves nejét hazavinni?
Megállapodtunk a hétfői napban, és még beszélt, amikor telefonhoz hívták. Gyorsan
elköszönt, és én olyan benső érzést kaptam, hogy a feleségem miatt akarnak vele beszélni.
Még a lépcsőházban is megálltam, hogy hátha utánam szól, de mivel ez nem történt meg,
hazamentem. Még aznap egy testvérnőt elküldtem, hogy egy hívő ápolónőtől tudakolja
meg, hogy van a feleségem. Nemsokára jött és közölte, hogy baj van, drága feleségem
bevérzett, és a főorvost azért hívták. Másnap, vasárnap reggel meglátogattam. Halvány
sápadt volt. Gyengén, erőtlenül beszélt.
Elmondta, hogy a főorvos urat még a verejték is
kiverte, annyira bántotta, hogy előzőleg azt mondta nekem, hogy minden nagyszerűen
sikerült. De most tehetetlenek voltak, nem tudták a vérzést elállítani. Így vérzett szerda
reggelig. Azon a héten tartották a miskolci hívő közösségekkel az együttes imahetet. A
baptista lelkipásztor kérte meg a testvériséget, hogy közösen imádkozzunk Sárkány testvér
kedves nejéért, gondoljunk a még anyai gondozásra szoruló gyermekekre. Az egész
együttlevő testvériség imádkozott, és éreztük Isten jelenlétét. Erről a felesége még nem
tudott, de ezen éjszakán sok lelki vívódása volt. Úgy gondolta, hazakéri magát, és majd
itthon imádkozunk érte. Korán reggel a hívő ápoló testvérnő bement hozzá, aki azt
mondta, hogy ilyen állapotban nem engedheti el a főorvos.
Mikor a nővér elment, felesége
elővette a Bibliát, és kérte az Urat, szóljon hozzá az Igén keresztül. Bibliája a
vérfolyásos asszony történeténél nyílt ki, és azt olvasta el. Sírva mondta: Uram, én
hiszek, de légy segítségül kicsinyhitűségemben. Ekkor édes melegség járta át tagjait,
és azonnal megérezte, hogy megszünt a vérzése.
Nemsokára jött a szolgálatos ápolónő és
kérdezte, hogy van Sárkány néni? Ő boldogan mondta, hogy most már jól. Az
csodálkozva kérdezte, miért tetszik ezt mondani, és ő elbeszélte, hogy az Úr Jézus eljött
hozzá, és reggelre meggyógyította vérzéséből. Az ápolónő kételkedve ezt mondta, no
majd meglátjuk, de amikor kezelni kezdte, kezeit összecsapta és felkiáltott, valóban csoda
történt, nincs semmi vérzés. Elfutott az osztályos orvoshoz, hogy tájékoztassa, majd a
főorvos is jött, és kérdezték: Sárkány mama mi történt? És ő újra elmondta, hogy az Úr
Jézus volt a segítségére. Amikor néhány nap múlva hazabocsátották a kórházból, azzal
engedték el, hogy biztosan újra vissza fog menni. Azóta, több mint húsz év telt már el, és
teljes a gyógyulás." Ezt Sárkány Győző 1978-ban Miskolcon írta le. Istené a dicsőség!
A nagy áldás után 1961-ben elkezdődött a személyes támadás Sárkány Győző ellen. Sok
üldözésben volt részük. Bevonták Győző működési igazolványát, minden szolgálati
lehetőségtől megfosztva a padsorba ültették. Csak az Úr tudja egyedül, hogy mit élt át
ezekben az időkben. A szép gyülekezetben olyanokat állítottak a szószékhez, akik ugyan
nem tehettek róla, de nem volt adottságuk az Ige szólására. Így a szép munka szemük
láttára ment tönkre. Voltak olyan testvérek, kik sírva mondták: - Sárkány testvér, nem
jövünk a gyülekezetbe, mert nem kapunk semmit, ahogy jövünk, úgy megyünk haza. Az
Úr a tanunk, mi rimánkodtunk: ne tegyék, tartsanak ki az imádkozásban, Isten majd
cselekszik. Azt a fájdalmat nem lehet leírni, amit sok hűséges testvérünkkel együtt éltek át,
amikor látták, miként fogy a gyülekezet létszáma. Az Ellenség elérte a célját. Öt éven át,
fizetés nélkül maradtak, ekkor még öt gyermek volt velük, ketten középiskolába,
hárman még általános iskolába jártak. A jó Atya azonban nem vette le róluk a
tekintetét, gondoskodott róluk más közösségekhez tartozó testvéreken keresztül. Tudjuk,
hogy Isten javukra írta, amit tettek. Volt idő, amikor Győző annyira szenvedett, hogy alig
volt jártányi ereje, csak vonszolta magát. A haja hófehér lett. Egy éjszaka, amikor a
család aludt, kiment a konyhába és arcra borulva az Úr előtt, új erőért rimánkodott, és
vívódásában azt mondta:
"Uram! Ha már nem kellek Neked, ha már nem tudsz Te sem
használni, nem akarok tovább élni, nem bírom már a fájdalmat, azt, hogy nem tudok
munkálkodni, vegyél magadhoz engemet!"
Ekkor még csak 53 éves volt. Ezen az éjszakán
hallotta az Úr szelíd hangját: Nem mondtam le rólad gyermekem, erőt adok neked,
használni akarlak az én kezemben. Megnyugodott, új erőt kapott, és az Úr kezébe tette
le a családja, és saját jövőjét. Reggel elmondta mit élt át az éjszaka folyamán, így együtt
adtak hálát a békességért, a nyugalomért, amit kapott. Ebben az időben hivatalosan semmi
jövedelmünk nem volt, ezért eladták a házrészüket. Ennek egy részét felhasználtuk a
gyermekeik iskoláztatására, a nagyobbik részét a kivándorlási kérelmek magas költsége
emésztette fel. Ugyanis, megkeseredésükben elfogadták a Kanadában élő Győző fiuk, és
a Torontóban lévő magyar gyülekezet meghívását, hogy a Győző legyen a gyülekezet
pásztora. Megtagadták a kiutazási engedélyt. Ekkor a sok izgalomtól a feleség
agyérgörcsöt kapott, amiből csak az Úr segítsége által lett jobban, és épült fel teljesen. Öt
év eltelte után, amikor már albérletben laktak, a felkínált lehetőségek közül - kikérve az
Úr tanácsát, - Kaposvár mellett döntöttek, bár nem ismerték az ottani körülményeket.
Ide
már "csak" négy gyermekkel mentek, mert időközben Eszter lányuk férjhez ment.
Kaposvárott csupán nyolc tagja volt a gyülekezetnek, ugyanis már évek óta nem volt
igehirdetőjük, és a kis nyáj szétszéledt. Elkészült a kis imaház, a bemerítő medencével
együtt. Az avató ünnepélyre a pécsi testvérek is szép számmal eljöttek. Újra sok áldásban
volt részük, hála érette az Úrnak. Nemsokára új padokat is készíttettek az új terembe, erre
az összeget Győző fiuk küldte Torontóból. Őt, és mindazokat, akik bármit is tettek a
szent munka érdekében, áldja meg a Gondviselő. Kaposvárott három és fél évig
munkálkodtak, ez idő alatt harmincöt tagra szaporodott a kis gyülekezet létszáma. Sok
imameghallgatásban volt részük, hála legyen érette az Úrnak. Itt újra átélték a munka
örömét, örvendeztek, hogy velük van Isten. Amikor gazdagon jött az áldás, érni kezdett a
gyümölcs, 1969-ben újra fölkérték őket, hogy jöjjenek vissza Miskolcra, mert az itteni
munka veszélyben van. A kaposvári kis gyülekezetnek rosszul esett az eljövetelük, mivel
nagyon összeforrtak, de ők is meghajoltak az Úr akarata előtt.
Miskolcra érve, újra sok
nehézség várt rájuk. Az első úrvacsorai istentiszteleten csak 22-en vettek részt. El lehet
képzelni milyen nagy fájdalom volt a szívükben. Tehát sok-sok nehézséggel megküzdve,
itt újra kellett kezdeni a munkát. Ekkor már csak ketten jöttek vissza Miskolcra.
Próbáikban sok támadást kaptak, de igyekeztek az Úrra nézni, és tőle kérték az erőt
mindezek elviseléséhez. Évek, nehéz évek kellettek, míg elcsendesedett a harc. Ekkor az
Úr felbátorította őket. Rövid idő múlva egyre többen és többen jöttek vissza a helybeli
testvérek közül is. Ezután úgy határoztak, hogy Testvéri Találkozót hívnak össze.
Nagyon sokan megújultak, sok beteg meggyógyult. Isten csodálatosan végezte
munkáját. Az évenként megtartott Testvéri Találkozóra ismét 250-300-an gyűltek össze.
A jó Atyánk mindenről gondot viselt, az alkalmakat megáldotta, így lelkileg és testileg
felüdülve váltak el a vidékről érkező testvérektől, abban a hitben, hogy nemsokára újra
találkoznak. Győző vezetésével az utolsó találkozót 1980-ban tartották. Miskolcra való
visszatérésük után tehát még 11 évig végezhették ezt a munkát. Tele voltak szép
tervekkel, de az Úr másképpen határozott. Már hetek óta a feleség feküdt súlyos betegen,
amikor november 10-én éjjel összeesett az ágya mellett. Győző odaugrott, hogy
felsegítse, és amint később az orvosok megállapították, szívinfarktust kapott. Két nappal
később a kórházban újabb két infarktus érte az egész életében egyébként is gyenge szívét.
November 12-én délután két órakor hazavitte az őt szerető mennyei édes Atyánk.
Isten most is bizonyságát adta, hogy nagyon szereti az Ő hűséges szolgáját, mert
megkímélte a hosszú szenvedéstől.
Győző mindig mondta a testvéreknek, hogy:
figyeljétek meg, hogy nem az hal meg, aki beteg, hanem akinek eljött az ideje!
"A temetésén a környező országból, és kis hazánkból megjelent félezer testvér, sok egyház
vezetője, számtalan tisztelője, és több mint harminc közvetlen családtagjával együtt
vettünk tőle egy rövid időre búcsút. Egy nagyon fontos dolgot megértettem életem során:
nem Istenen múlik, hogy találkozunk-e. Az én esetemben nekem, magamnak, a te
személyedet illetően pedig egyedül neked kell meghozni a döntést. Mikor? Amíg lehet, ma
még lehet! Abban a hitben élek, hogy miként eddig mindenben megsegített, engem, és az
enyéimet, akiket Tőle kaptam, mind odasegíti: kegyelemből, mert nem személyválogató!
Köszönet és hála Néki mindörökké!
Halleluja! Ámen."
Ezeket az idézett sorokat 1982-ben
Sárkány Győzőné
Miskolcon írta le.
"Az igazak emléke áldott!"