HITELES TÖRTÉNETEK
Makai Rozália gyermek- és családvédő

Wilhelm Busch: Variációk egy témára
/Rövid elbeszélésekből részletek/

A NÁCI NÉMETORSZÁGBAN Szószékre - kerülő úton

Amit eddig elmondtam, az a náci évek elején történt, mikor még minden kialakulóban volt. De utána komoly lett a helyzet. Az Államrendőrség megszilárdult, és kezdődött az a korszak, melyben már nem lehetett vitázni, kiskapukon beosonni, hanem egyszerűen minden egylet és szervezet nélkül csupán a lelkiismeretért összejönni Isten Igéje mellett. Olyan korszak, melyben az erős kéz mindig rámtalált, és börtönbe vetett. Szeretnék erről beszámolni. Elmondom legmegrázóbb élményemet az első letartóztatásról. Darmstadtban történt. Egy lelkészi csoporttal evangélizáló alkalmakat rendeztünk. [...]
Mannheimben a délutáni előadásom címe pl. ez volt: "Szeretet és becsület a keresztyén ifjúság nevelésében." Akkor mindenki előtt világos volt: mi keresztyének a szeretetet tekintjük a legmagasabb erénynek, a nácik viszont azt mondják, hogy a becsület a legnagyobb. Hogy aztán ezen mit értettek, azt soha nem mondták meg. Vita folyt tehát a legmagasabb értékekről. Mannheimben a hatalmas templomot 3000 ember zsúfolásig megtöltötte délután 2 órakor! Ott igazi szellemi küzdelem folyt. Mi pedig állandóan az életünkkel játszottunk. Bármelyik mondatomra kijelenthették volna: megtámadta a párt hivatalos világnézetét. Miután Mannheimben prédikáltam, estefelé Darmstadtba érkeztem. Egy barátom várt az autójával, és így szólt:
"Drága Vilmosom, a darmstadti templom tele van, de az Államrendőrség vagyis az egyenruhások megszállták az összes ajtót, hogy elcsípjenek, és a szolgálatodat megakadályozzák. Én mindenesetre leteszlek egy csendes mellékutcában, aztán a te dolgod, hogy jutsz be. Egész este itt foglak várni." A megjelölt helyen kitett, és még annyit mondott:
"Itt találsz meg, ha esetleg el kell tűnnöd. Most aztán lásd meg magad, mi a következő tennivalód."
Végigmentem az utcán, és kiértem egy nagy szabad térre. Szemben a hatalmas templom. Iszonyú sok ember, nagy izgalom, s a kivilágított bejáratoknál az államrendőrség. Már az arcukról meg lehetett ismerni őket. A bulldogok, nyárspolgárok és egyenruhások keveréke tükröződött rajtuk. Mindenkit ellenőriztek, aki be akart menni. Világosan látszott itt én nem jutok be. Kíváncsi nép is összesereglett, láttam, ahogy kutatnak utánam. Itt tehát lezárt az út. A prédikációmat viszont meg akartam tartani. Szemügyre vettem az épületeket. A templom mellett rácsos kerítés volt, mögötte egy csendes udvar, s az udvar végén állt a parókia, melynek kapuja a szomszéd utcára nézett. Ahogy felmértem a helyzetet egy első világháborús kiszolgált tiszt tekintetével, így szóltam magamban: az egyetlen út, melyen bejuthatok a templomba, az udvaron át vezet, mert azt nem őrzik. Az udvart viszont csak a parókián keresztül értem el. Vajon ki lehet jutni a lelkészházból az udvarra? Megkerültem a sarkot. A lelkészlakásban nem égett a lámpa, de a kapu nyitva állt. Talán csapdát állítottak? Esetleg ott állnak bent, és azt várják, hogy belépjek? Vagy a lelkész akarta a bejáratot nyitva tartani számomra? Ott tétováztam egyedül a nyitott kapu előtt. Bemenjek, ne menjek? Azt mondják, a mai ember igen magányos, de olyan magányt ritkán éreztem, mint abban a helyzetben. Teljesen kiszolgáltatva! Azonban bizonyosságot tehetek róla: abban a pillanatban, amikor átéreztem ezt a magányt - a döntést senki nem vállalhatta helyettem -, mintha kézzel foghatóan tapasztaltam volna, hogy Ő mellettem áll.
Jézus megígérte: "Veletek vagyok minden napon a világ végéig." Olyan boldogság fogott el, hogy leírni sem tudom. Ő megvásárolt. Ő vérével fizetett értem. Ő él. Ő velem van. A győztes oldalán állok. Szeretném most újra mondani: ne halogassák a döntést Krisztus mellett! Hiszen hozzám hasonlóan kerülhetnek krízishelyzetbe. Akkorra szilárd talaj kell a lábuk alá. Akkor már nem lehet keresgélni!
Bejöttem a sötét lelkészházba. Egy kéz hirtelen megragadott, és valaki a fülembe súgta: "Jöjjön velem!" Szóval az Államrendőrség? Levezettek a pincelépcsőn, aztán több pincehelyiségen keresztül, majd észrevettem: a kazánházban vagyok. Ez bizonyára az udvar alatt van. Azonban szuroksötét volt körülöttem. A férfi, aki vezetett, felkattintotta a zseblámpáját, rámutatott egy kis csigalépcsőre, és így szólt: "Ott menjen fel!" Felmentem, és egyszerre bent találtam magam a templomban. Zsúfolásig tele volt. Nem tudtam, ki irányított, s a templomból anélkül kerültem ki, hogy találkoztam volna az illetővel.
Csak néhány évvel később derült ki a titok. Megállt előttem Visser't Hooft, az ismert nevű főtitkár, és megszólított: "Busch testvér, maga az én nagy élményem az egyházi küzdelem idejéből." "Hogyhogy?" - kérdeztem. "Én voltam a titkos vezetője Darmstadtban. Azt mondtam a lelkésznek: ha Buschnak van esze, itt fog keresztülmenni. Maga azonban nem segíthet neki, különben letartóztatják. Menjen csak szépen ki a családjával együtt, s majd én mint külföldi elintézem az ügyet." Évekkel később tudtam meg, hogy a külföldeik annak idején többet kockáztathattak.
Bent voltam tehát a templomban. Világos esőkabátomat az első ember kezébe dobtam, és felmentem a szószékre. A szószékről soha nem hoztak le senkit. Témám így hangzott: "Jézus Krisztus, az Úr." Attól kezdve, hogy beléptem a lelkészházba, mélységes nyugalom szállt rám. Jelen volt az egyenruhás rendőrség, és meg akart kaparintani, én pedig ott álltam fenn, és hirdethettem: "Tegyetek félre most minden nyugtalanságot. Szeretnék a legdicsőségesebbről beszélni, ami csak létezik a világon, Őróla ugyanis, Aki az örök dicsőségből lejött hozzánk, Jézusról." Kívül hangszórókat szereltek fel, mert előre számolni lehetett vele, hogy a templom nem fogadja be a hallgatóságot. A rendőrségnek irtózatosan nagy gondot okozott, hogyan tudná a hangszórók zsinórját elvágni, hogy a kint álló emberek a "szörnyű" üzenetet meg ne hallják. Én pedig egy teljes órán át beszéltem. A fő témám voltaképpen ez az énekvers volt: "Ha az ember tudná, Jézusnál mi' szép, ó, hány néki adná még ma a szívét!"
Isten segítségével nagy örömmel tehettem bizonyságot és mutathattam meg egész egyszerűen: mit jelent, hogy a Golgotán szenvedő Krisztus bűnbocsánat és kegyelem áradatát ontja az életembe, s hogy én a Feltámadottal élhetek. Ez valami csodálatos!


Stop, le van tartóztatva

Lejöttem a szószékről, felkaptam a kabátomat. Az emberek elég hamar kapcsoltak, egy pillanat alatt vagy húszan voltak körülöttem. A rendőrök azonnal odarohantak: "Hol van Busch lelkész?" Csakhogy 20-30 ember állt egy csomóban, akiket igazoltatniuk kellett. Addigra én rég eltűntem a pincén keresztül a lelkészházba s onnan az utcára. Kintről néztem a nevetséges színjátékot, ahogy minden kijövő embert igazoltattak. Kezükben tartották a fényképemet. Ő az, nem ő az? Én pedig békésen álltam odakint, és teljes nyugalommal néztem az egészet.
Ez azonban csak az élményem első fele volt. Összeszedtem magam: ideje lesz eltűnnöm. Megkerestem az autót, mely egy lámpa alatt állt a csendes mellékutcában, és azt hittem, hogy a vezető elaludt, mert teljesen mozdulatlanul ült. Odafordultam hozzá, és megszólítottam: "Günter!" Abban a pillanatban kilépett valaki az autó mögül. "Titkos Államrendőrség. Állj! Le van tartóztatva!" [...]

Isten dicsérete naponta háromszor

Akkoriban soha nem kerültünk közönséges börtönbe, hanem az Államrendőrség fogdáiba. Ezek különleges helyiségek voltak. Egy kivételével többnyire olyanba tettek, hogy a könyököm már behajlítva is a falat érte. Felül volt egy ablak. Ilyen helyen két nap múlva megzavarodik az ember. Nincs olvasnivalója, alig kap enni, én mindenesetre úgy éreztem, hogy megbolondulok ebben a cellában. De aztán mindig ugyanazt tapasztaltam, hogy a sötétség országának határán felderengett a tudat:
"Ember, te azé vagy, Aki megvásárolt téged, és Isten az Ő tulajdonát nem engedi el!" Csak így tudom szavakba foglalni: Jézus belépett hozzám a cellába. Ezekben a piszkos Gestapó-cellákban minden rajongás elpárolog belőled. Megismered a valóságot, megismered saját szívedet. Átéltem olyan időket, melyek folyamán Isten összes bűnömet elém tartotta, és megláttam, ki vagyok: elveszett ember! De azután megláttam Jézust, az értem megfeszítettet, és Ő odalépett hozzám.
Mikor egyik letartóztatásom alkalmával feleségem engedélyt kapott a velem való beszélgetésre, azt mondta: "Hogy nézel ki? Sápadt vagy, borotválatlan, lesoványodtál." Mire így feleltem: "Egy pillanat: inkább miattatok kellene aggódni. Mennyi időtök van imádkozásra? Mennyi időd, hogy Istent magasztald? Az én napirendem ilyen: héttől nyolcig Istent dicsérem; nyolctól kilencig könyörgök másokért; kilenctől tízig felmondom a zsoltárokat, amiket kívülről tudok. Tíztől tizenegyig tornagyakorlatokat végzek, hogy be ne rozsdásodjam; tizenegytől tizenkettőig elkezdem ismét Istent dicsérni. Naponta háromszor egy órán keresztül magasztalom az Urat!" [...]



Evangélizáció a titkosrendőrség számára

Leírhatatlan! "Mielőtt beszélnék - mondtam -, tudnunk kell, miről is lesz szó. Emberek, csak két világnézet létezik, csupán kettő az egész világon! Vagyis az egyik oldalon a világ összes világnézete, a másikon pedig a kinyilatkoztatott evangélium. Adjanak papírt meg ceruzát!" Elvettem tőlük, és húztam egy vonást a papír közepén keresztül. "Ide felírjuk most 'összes világnézet', ide pedig 'kinyilatkoztatott evangélium'. Ez a kettő négy pontban döntő módon különbözik egymástól: mit mondanak Istenről, mit mondanak az emberről, mit mondanak a megváltásról és mit mondanak a reménységről.
"Először is - magyaráztam - az összes világnézet és vallás valami 'belvilági' Istenről beszél. Azt mondják például: 'Az én Istenem a nép.' Ez olyasmi, ami a világon belül van. Vagy így szólnak: 'A természet az én Istenem.' Vagy mások: 'A lét mélysége, ez az Isten.' Itt aztán megszűnik a további beszéd. De hogy mi az Isten, az egyértelműen világos, nem? Mondhatok, amit akarok: 'Ő ez vagy az', illetve 'Ő nem ez, nem az'. Viszont semmi világon belülit nem nevezhetek Istennek. Mert ez csalás. Pédául amikor Goethe kijelenti: 'Az Isten érzelem.' A Biblia világosan rámutat: 'Isten kívül áll a világon mint annak Teremtője.'
Másodszor: a világnézetek és az evangélium különböznek egymástól abban, amit az emberről állítanak. Az összes világnézet azt hiszi, hogy az ember alapjában véve jó. Az idealizmus így szól: 'Minden emberben benne van a jónak magva.' Önök talán azt mondják: 'Az árja ember jó.' A kommunista kijelenti: 'Az osztályon kívüliek a jók.' Elém áll egy nagymama, és kitálalja: 'Lelkész úr, az unokám lop és veri a testvérét, de azért benne van a jónak a gyökere.' Szóval: az összes világnézet állítja, hogy az ember jó. A Biblia kinyilatkoztatott igazsága ellenben arról beszél: 'Az ember Isten szemében gonosz, és ezért feltétlenül szüksége van megváltásra.' A Kátéban így olvassuk: "Természettől hajlamos vagyok gyűlölni Istent és felebarátaimat." Ott álltam az SS-emberek előtt, és magyaráztam nekik, milyen gonoszok vagyunk mi, emberek, s hogy emiatt a Poklot érdemeljük.
"Harmadszor - folytattam - a két nézet abban különbözik, amit a megváltásról mondanak. Valami módon minden világnézetnek eleme az önmegváltás. 'Ki mindig buzgón igyekszik' - mondja kedves honfitársam, Goethe. Vagy: 'Ha kitenyésztjük a tiszta árja fajt, akkor meg vagyunk váltva.' A Biblia Istene viszont így szól: 'Már megváltottalak. Csak el kell fogadnod.'" És ennél a gondolatnál egy keresztet rajzoltam a papírra.
"Negyedszer: a két felfogás különbözik reménység tekintetében. A világnézetek azzal kecsegtetnek: 'Egyszer elérkezik a nagy német birodalom.' Vagy: 'Egyszer majd megteremtjük az osztály nélküli társadalmat.' Egyszer... valamikor... A Biblia viszont arról beszél: 'Jézus egyszer visszajön.' A végnél egy katasztrófa szakad a világra, mert a világ Ura színre lép láthatóan és dicsőségesen!'
Mialatt az SS-embereknek ezt az előadást tartottam /a folyosón/, a hátam mögötti cellában, az ajtóval szemben ült egy barátom és szolgatársam. Erről azonban nem tudtam. Később mondta el nekem: "Ott ülök kétségbeesve, s egyszer csak hallok valakit beszélni. Ember, mondom magamnak, csak nem Wilhelm Busch; ugyan mit kiabál ez? De hiszen evangélizál itt, a Gestapo bötönében!" Akkor térdre borult, és egész idő alatt esedezett: "Uram, adj teljhatalmat neki! Nyisd fel a szíveket! "Én pedig arra gondoltam: ez a jövő egyháza. Egyház a börtönben: az egyik bizonyságot tesz, a másik pedig elreteszelt ajtó mögött térdel, és Istenhez kiált. Ilyen az igazi egyház, a tulajdonképpeni, amit Jézussal együtt levernek, és mégis győz.



Igen, Jézus győztes marad.

Befejezésül szeretnék még egy történetet elmondani. Egyszer Essenben ültem a börtönben, és igen nyomorultul éreztem magam. Láz gyötört, rázott a hideg, éhség kínozott, teljesen "magam alatt" voltam, készen az abszolút vereségre. Akkor kihoztak a cellából, és felvittek kihallgatásra. Előttem ült a három vezető személyiség. Megtévesztően nyájasak voltak. Görcsbe szorult a szívem. Arra gondoltam: ha ti ilyen barátságosak vagytok..."Busch lelkész - mondták -,látjuk, hogy maga egyáltalán nem olyan rossz ember. Egyedüli butasága, hogy mindenáron ifjúsági lelkész akar lenni. Garantáljuk önnek, hogy tíz éven belül Németországban egyetlen fiatal sem fogja tudni, ki az ön elképzelt Jézusa. Efelől biztosítjuk önt. Mert erről gondoskodni fogunk. És ezért nem lesz többé szükség ifjúsági lelkészre. Felajánljuk önnek, Busch lelkész: azonnal szabadon engedjük, és tanácsosi állást kap, ha megígéri, hogy bibliás üzenetéről senkinek nem beszél többet. Hinni hihet, amit akar. Adunk önnek 24 óra gondolkodási időt."
Barátaim, ez valami irtózatos. Ott ül az ember kimondhatalanul éhesen, dideregve, lázasan a cellában, és arra gondol: ki innen! Hihetek, amit akarok, csak ne beszéljek többé. Holnap kikerülhetek, lesz rendes állásom, és az egész nyomás, üldözés megszűnik. Egyszerűen nem bírtam tovább, igazán nem bírtam. Csupán annyit kellene mondanom, hogy nem szólok többé, a magam számára hihetek, amit akarok. A Pokol összes démona ott volt a cellámban. Meg tudják érteni ezt? Mind arra noszogattak: "Tedd meg, tedd meg!" És akkor hozzám lépett az élő Úr, elém tárta, milyen dicsőséges az élet az Ő szolgálatában. Világossá tette, hogy nem lehet megalkudni: magamban hinni, amit akarok, de hallgatni róla? Nem, az kizárt dolog! Akkor mondj le rólam! Lemondani arról, Aki a Golgotán megvásárolt? Elveszteni az Istennel való megbékélést, a Megváltót, az üdvösséges halál lehetőségét, az örök életet? Lehetetlen! Másnap reggel odaléptem az emberek elé, és kijelentettem: "Nem tudom elfogadni az ajánlatukat."
Barátaim, önök is fognak még hasonló próbába kerülni. nem kell hozzá az Államrendőrség. Kérdezzék meg maguktól: Hol állok tulajdonképpen? Hoztak már életükben valaha döntést? Mit gondolnak, Isten azért szakította le egyszülött Fiát a szívéről és küldte a világba, hogy vitázzunk felette? Hogy éljük a magunk életét, és kijelentsük: tudunk mi boldogulni nélküle is? Hogy képzelik ezt? A Golgota ténye teljes "igent" vagy "nemet" követel tőlem, mégpedig újra meg újra.
"Tíz év múlva egyetlen fiatal sem fogja már tudni, kicsoda Jézus."
Néhány évvel később, nem sokkal a háború befejezése előtt ismét a városban voltam. Légiveszélyt jeleztek, majd azonnal légiriadót, s már zuhogtak is az első bombák. Azt sem tudtam, hova meneküljek. Felfedeztem a közelben egy mély bunker bejáratát, ami azonban nem volt teljesen kész. A lépcső hiányzott, csupán egy ferde akna vezetett le. Ha azonban csattog az ember háta mögött, akkor nem keresi a lépcsőt. Egyszerűen leereszkedtem a nyirkos anyagon. Közben megcsúsztam, és szélsebesen szinte lezúgtam a bunkerba. Lent állt egy katona, és elkapott. A kissé kékes, homályos világításban felismertem: a titkosrendőrség főnöke volt! Várta az amerikaiak bevonulását, és átöltözött egyszerű kis gyalogosnak. A komor éjszaka kísérteties fényében rémülten dadogta: "Busch lelkész, maga még él?" Akkoriban iszonyú halállal haltak az emberek. Kit kivégeztek, kit egyszerűen eltettek láb alól; egyeseket likvidáltak, mások koncentrációs táborba kerültek, vagy bomba csapta agyon őket. "És maga még él?"
Hirtelen hatalmába kerített a hit önfeledt mámora. "Nohles úr - mondtam -, mi még sok embert túl fogunk élni." Jól értette, kikre célzok azzal, hogy "mi". Magam előtt láttam Jézust az élen, és vele a Benne hívők egész seregét. Mit is mondott ez az ember pár évvel ezelőtt? "Tíz év múlva egyetlen fiatal sem fogja már tudni, kicsoda Jézus." Igen sokan életben maradtunk. Az illető pedig egy hét múlva felakasztotta magát. Én pedig még ma is itt állhatok önök előtt, és magasztalhatom a Megváltót, Aki nélkül nincsen élet. [...]



Hányan feltették a kérdést: "Minek beszélünk tulajdonképpen ezekről a dolgokról?
Hiszen mindez már a múlté." Ebben a kis kitérőben megmondom, miért. Két ok miatt.

Az első szempont politikai. Jelenleg demokráciában élünk. A demokrácia azt jelenti, hogy minden polgár személy szerint felelős. Viszont riasztó, hova jutott a demokráciánk. A fiatalok kijelentik: "Hogyan lehetnénk felelősek? Hiszen nem tudunk már segíteni azon, ami elmúlt." Hadd mondjam meg: mindnyájunk politikai felelőssége, hogy az az idő vissza ne jöjjön. Jól tudják, hogy Németországban vannak erők, amik szeretnék visszahozni azt a kort. Önök felelősek azért, hogy határozott nemet mondjanak erre. Gondolják meg Hitler nem államcsínnyel került hatalomra, hanem legális úton. Teljesen legálisan. Teljesen legálisan, a létra utolsó fokáig. Megválasztották, pártja lett a legerősebb párt, Hindenburg elnök rábízta a kormányalakítást, teljesen törvényesen! Ő aztán törvényt hozott, mely minden hatalmat a kezébe adott, és mindenki mást megfosztott a hatalomtól. S ezt a törvényt elfogadták. Nem vagyok politikus, de meg akarom mondani, hogy önöknek politikai felelősségük van. Nézzenek meg egy politikust, aki a jogot nem becsüli, a hatalmat szereti, és tegyék mellé a most tervezett szükség-törvényadást. A kettő együtt lenne a következő diktatúra. Ezért látom úgy, hogy a múlt dolgairól egyszerűen nem szabad hallgatnunk. Legutóbb kijelentettem, hogy valamennyien vétkesek vagyunk az elmúlt korszak eseményeiben. Ha jól álltam volna meg a helyem, már nem lennék életben.



A második ok, amiért erről beszélek, lelki természetű.

De ezt csak most az itt lévő keresztyéneknek mondhatom. A Biblia beszél arról, hogy a világtörténelem kibontakozása egy hatalmas esemény felé mutat: Jézus visszajövetele és dicsőséges királysága felé. Hiszek Jézus visszajövetelében, és számolok vele. Ezt az eseményt megelőzi világunknak még egy éjféli sötétsége, egy utolsó diktatórikus világhatalom. Át fogunk élni még egy világdiktatúrát. A Bibliának ezek az apokaliptikus kijelentései be fognak teljesedni. Minden keresztyénnek meg kell kérdeznie magát: "Hogy fogok megállni azokban az időkben? Én is azt mondom majd, hogy kénytelen vagyok úszni az árral, hiszen mindenki egy irányba tart, muszáj, muszáj?" Mint ahogy az összes háborús bűnös kijelentette a törvényszéken: "Nem tehettünk mást!"? Vagy az Úrhoz fognak ragaszkodni, Aki vérén váltott meg minket?
Sváb tanító ismerősöm házában szolgált egy öreg cseléd. Amikor este lefektette a gyerekeket, gyakran figyelmeztette őket: "Gyerekek, ha egyszer eljön az ideje, magatokra ne vegyétek az Antikrisztus jelét!" Nekem ez mindig borzasztóan imponált. A keresztyénség bele fog kerülni az utolsó nagy próbába, melyben egy kicsi keresztyénséggel nem fogok tudni megállni. Ott az lesz a döntő, hogy teljesen az Úrhoz tartozom-e vagy sem.
Ezért beszélek a múlt eseményeiről, hogy a Harmadik Birodalom apró példáin keresztül felvessem a kérdést: "Hogy állok tulajdonképpen? Tudnék-e győzni?"



"Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet! Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!" (Jel 3:12-13)
"Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük Igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig." (Jelenések 12:11)

Adjon nekünk is az Úr halló fület, hogy megértsük, hogy mit üzen nekünk!
"Ímé, eljövök hamar: tartsd meg ami nálad van,
hogy senki el ne vegye a te koronádat!" (Jel 3:11)

Földrengés Messzinában, Katrina 2005.

Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk



Wilhelm Busch lelkész élete (1897-1966)

Wilhelm Busch: Mi célból van a szenvedés?

Wilhelm Busch: Variációk egy témára
Könyvek kaphatók az
Evangéliumi Kiadó és Iratmissziónál
http://www.evangeliumikiado.hu

Szerkesztette: Makai Rozália      http://www.vargamakai.com

Ide írhatsz!