Kétségbeesetten küzdöttem a házamért. A két nappal azelőtti légitámadás az egész várost
lángtengerbe borította.
Köröskörül feladták a küzdelmet. Ott már csak kormos fekete falak álltak, halvány füst
szállt fel belőlük. Nem sok mentenivaló maradt. A két felső emelet kiégett, de úgy
gondoltam, ha sikerülne a tüzet elhárítanom, legalább az értékes könyveimet és néhány
bútorunkat megmenthetném.
Szemem begyulladt a füsttől és fáradtságtól, a kezem összeégettem. Hosszú botokkal
próbáltuk a tüzet szétkotorni. Víz már régóta nem létezett.
- Nocsak! - Mindenki felfigyelt. - Mi ez? Valóban. Halljátok? Szól a telefon.
Tiszta nevetség volt, hogy a lerombolt, égő házban, ahova fentről benézett a kéklő tavaszi
ég, csengett a telefon.
- Itt a Gestapo. Azonnal jöjjön ide!
- Nem tudok. Az utolsó holmim ég.
- Ha az Államrendőrség hívja önt, azonnal meg kell jelennie. Fél órán belül várjuk!
Ott ültem hát a Gestapo irodájában egy elegáns hivatalnok előtt, aki csak futólag nézett
összeégett ruhámra, aztán közölte az egyik kimondhatatlanul nevetséges tilalmat, amivel
az evangéliumi ifjúsági munkát állandóan gyötörték.
- Lenne csak a maga gondja az enyém - szaladt ki a számon, de aztán magam is
megijedtem ettől a gondolattól. A magas állású úr nagyon irgalmas volt.
- Hogyhogy? - kérdezte.
- Nézze, itt egy világ süllyed el, és ön nem átall egy ilyen dolog miatt ide rendelni?
A férfi egyszerre nagyon komoly lett.
- Nekünk fontos ez az ügy. Ide hallgasson, mi pontosan megfigyeltük önt, és
megállapítottuk, hogy egyetlen istentiszteletet vagy ifjúsági órát sem hagyott el. Amikor a
termeik és templomaik romba dőltek, lementek a pincébe, és ha beomlott a pince,
berendezkedtek a következőben.
Mosolyognom kellett.
- Hát igen, az evangélium diadalmenete megy tovább.
A férfi felcsattant.
- És a mi világnézeti küzdelmünk is megy tovább! Akkor is, ha a világ elsüllyed.
Egymás szemébe néztünk, és mindketten éreztük a másikban a félelmetes elszántságot.
- Ön tehát ezzel elismeri - mondtam lassan -, hogy ennek a szörnyűséges időnek a témája:
Krisztus vagy Antikrisztus.
- Ebben igazat adok magának. A kérdés csak az, hogy az önök elképzelt Jézus Krisztusa
továbbra is fogságban tartja-e az agyvelőket - vagy pedig mi uralkodunk és a mi
világnézetünk. Egyedül erről van szó ebben az időben. Az összes többi csak kísérőzene.
Nem tehettem mást, odanyújtottam a kezem.
- Habár világok választanak el minket egymástól, teljesen egyetértek önnel, függetlenül
mindazoktól, akik képtelenek felfogni, miről van szó.
Aztán még megmondhattam neki, hogy Jézus Krisztus nem elképzelés, hanem Ő él.
Csak amikor hazamentem, jutott eszembe ismét égő házam. Teljesen megfeledkeztem
róla.
És ez így volt jó. Hiszen nem házról és vagyonról volt most szó. A szívem minden
nyomorúság ellenére ujjongott, hogy szolgálhattam egy olyan Úrnak, akinek biztos a
győzelme, mióta így kiáltott a Golgotán: "Elvégeztetett!"
Veletek vagyok minden napon...
Mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni témára, két fontos megjegyzést kell tennem. Az első: a
Harmadik Birodalom (náci Németország) idejét tudatosan mint keresztyén éltem át. Ez a
szó, hogy "keresztyén" nektek talán nem sokat mond. Különbözőképpen lehet értelmezni,
nemde? "Amit nem lehet definiálni, azt manapság keresztyénségnek tartjuk." Fiatal
koromban valamikor beleütköztem Jézusba, mint egy autó, mely nem tud kitérni és a
fának hajt. S akkor Ő, Aki a kereszten meghalt a világért, Uram és személyes Megváltóm
lett. Ez a tapasztalat olyan tökéletesen megváltoztatja az életet, hogy az ember elválik
azoktól, akik Őt nem ismerik. Az élet útját akkor is úgy jártam, akárcsak ma: mint
Krisztus tanítványa. Ez a tény határozza meg egész magatartásomat, s így
kötelességemnek éreztem, hogty ezt előre megmondjam. Manapság szokásos, hogy a
prédikációt valamilyen témával kezdik, aztán titokban a befejezésnél előjönnek a
keresztyénséggel. Én ezt nem szeretem. Azért mondom meg mindjárt köntörfalazás
nélkül: Jézus tanítványa vagyok, és azt kívánom, hogy ti is azok legyetek.
A második megjegyzésem: fennáll a veszély, hogy önigazolásnak hallatszik, ha az ember
önmagáról és a Harmadik Birodalomban történt élményeiről így nyilatkozik: "Valahogy
becsületesen küzdöttem át magam." Ezért kell ezzel kapcsolatban is mondanom valamit.
Ismerős Rolf Hochhuth neve? Hochhuth fiatal író, aki egy drámát írt a következő címmel:
"A helytartó". Isten ún. földi helytartójára, a pápára céloz. A dráma nagy témát boncolgat:
az egyház hallgatott, amikor a szeme láttára a zsidókat Auschwitzba szállították. Az utolsó
felvonás a megsemmisítő kemencék borzalmaiban játszódik le. Tüzük bevilágítja az egész
ötödik felvonást. És a pápa tudta, mi történik ott! Ablakából láthatta, hogyan tartóztatják
le és hurcolják el a zsidókat. A katolikus egyház többfelé óriási tüntetést rendezett a darab
előadása ellen. Én ezt mélységesen sajnálom. Az ilyen tüntetések résztvevői feltétlenül az
unintelligens réteghez tartóznak. Mert nyilvánvaló, mit akart Hochhuth mondani: nemcsak
a pápa, hanem valamennyi egyház hallgatott, amikor a zsidókat Auschwitzba szállították,
a megsemmisítő kemencékbe. Én mint olyan valaki, aki éltem abban a korban, csak annyit
mondhatok: a fiatal generáció ellenünk szóló vádja jogos. Az előadások miatti tüntetés
helyett sokkal helyesebbnek látnám, ha az egyházak kijelentenék: "Igen, szörnyűségesen
csődöt mondtunk."
Ha kiáltottam volna, mint ahogy ma tudom, hogy kellett volna kiáltanom, akkor most nem
állnék itt, mert kivégeztek volna. S ha az én generációmból azt mondja valaki: "Semmiről
nem tudtam, ártatlan vagyok", ne higgyétek el! Nagy az én generációm vétke. [...]
Kétségtelenül nehéz idő volt, de természetesen itt-ott mondtunk, tettünk valamit. Azonban
nem kiáltottunk, ahogy kellett volna: "Itt milliós nagyságrendű gyilkosság történik!"
És ez bűn volt. Ezt akartam világosan és nyiltan megmondani. Ha most aztán beszámolok kis
élményeimről, ez úgy értékelhető, mint zárójel, ami előtt mínusz áll. Számomra rejtély,
hogy tud az én generációmból valaki bűnbocsánat nélkül élni. De azt is hozzá akarom
tenni: ugyanígy rejtély, hogy tud valaki a ti generációtokból bűnbocsánat nélkül élni. Mert
a bűn mindig Isten előtt bűn és nem a törvényszék előtt. Sokkal maradtunk adósok.
Állami erőszak és ifjúsági munka
Ezzel elérkeztem a tulajdonképpeni témához: találkozásom a titkos rendőrséggel. Nagyon
élénk kapcsolatba kerültem velük, mivel ifjúsági lelkész voltam Essenben. Nagy
klubházunkban 14-20 év közötti fiatalok százai gyűltek össze. A házat alapítójáról Weigle-háznak
nevezték. Vasárnap délutánonként 700-800 fiú jött össze, 16-17 évesek, és
hallgatták Isten Igéjét. Volt nagy keretprogram is, de senki nem akadt a jelenlevők közül,
aki az első három percben meg ne tudta volna, mi a meggyőződésem: hogy az élet Jézus
nélkül nem élet, hanem halál. Az ilyen munka természetesen boszantotta a hatóságot. Ha
egy lelkész öreg anyókák számára alakított volna egyesületet, a nácik azt mondták volna:
"Hagyjátok, ez magától fog kihalni." Nálunk viszont fiatal legények százai gyülekeztek.
Ez már nem volt kellemes a náciknak. [...]
A fiatal fiúk, akik hozzám jártak a Weigle-házba, megtanulták, hogy lelkiismeretünket Isten Igéjéhez kell kötni.
Luther kijelentette a wormsi birodalmi gyűlésen: "Lelkiismeretem az Isten Igéjének a foglya."
Hadd magyarázzam meg bővebben.
Közülünk mindenkinek van lelkiismerete. Ez azt jelenti: Ez azt jelenti: valamennyien
tudjuk, hogy van jó és van gonosz. De ki határozza meg: mi a jó és mi a gonosz? Ti melyik
úr akaratához igazodtok? Ki rendelkezik a lelkiismeretetek felett - például szexuális
kérdésekben vagy a pénzkezelés, az igazság, a hazugság dolgában? A közvélemény vagy
a munkatársak? Kinek van joga megmondani: mi a jó és mi a rossz?
Luther véleménye ez
volt: "Lelkiismeretem az Isten Igéjének a foglya." Az én fiataljaim megtanulták:
lelkiismeretem felett az Úr Jézus rendelkezik.
De akkor jött az állam a párttal, a náci párttal, és kijelentette: mi mondjuk meg, mi a jó
és mi a rossz. Rögtön az elején megmarkolták az embert legbelső énjében. A párt
megmondta, mi a jó, s a gyakorlatban kezdődött a súrlódás.
Például így: az én fiaim
vasárnap reggel templomba mentek, mert ez Isten parancsa: "Az ünnepnapot
megszenteljed." Figyelmeztettem őket: "Nem kötelező hozzám jönnötök az ifjúsági
körbe, ez nem Isten parancsa. De a vasárnapi istentisztelet, az Isten parancsa." És a fiúk
emgedelmeskedtek.
Igen ám, de az iskola vasárnap reggel 8-kor felvonulást szervezett a
Hitlerjugenddel (náci ifjúsági szervezet).
Az én legénykéim előálltak és tiltakoztak:
"Bocsánat, mi templomba megyünk."
"Butaság! Itt a Führernek való szolgálatról van szó!"
De a fiúk kitartottak emellett: "Az én lelkiismeretem Isten Igéjének foglya."
Akkor aztán a szegény iskolaigazgató, egy tanulmányi főtanácsos, aki maga sem tudta igazán, mi
is a helyzet, tépte néhány szál haját, mert fogalma sem volt, hogyan döntsön most. Engem
hallatlanul megragadott, mennyire megértették azok a fiatal fickók már ilyen kicsi
kérdésben is: kezdettől Istennek kell engedelmeskedni. [...]
Támadás a Weigle-ház ellen
1934 elején divat lett Essenben, hogy a Hitlerjugend (náci ifjúsági szervezet), melyhez
akkor még nem tartozott minden fiatal, éjszaka megtámadott valamilyen keresztyén
ifjúsági otthont és elfoglalta. A szerencsétlen tulajdonosok mehettek a törvényszékre.
Csakhogy egyetlen bíró sem mert ilyen ügyet végigvezetni. Húzta, húzta a tárgyalást, és a
tulajdonosok soha nem kapták vissza a házukat. Essen külvárosában már három ilyen eset
történt, egy evangélikus és két katolikus otthonnal. Nekem Essen központjában volt egy
nagy klubházam. Világosan láttam, hogy ez kívánatos hely lenne a területi politikai
vezetőknek. Tennem kellett valamit, hogy mi is sorra ne kerüljünk. Meg is tettem az
intézkedéseket. Összehívtam kb. 100 fiatalembert, 18 évnél idősebbeket, csupa
munkatársat. Megkérdeztem tőlük:
"Feladjuk a házat harc nélkül, vagy nem?"
- "Nem! Abba nem megyünk bele."
És őrséget állítottunk. Öreg heverőket, matracokat
kunyeráltunk, a fiúk pedig felszerelték magukat boxerrel, gumicsövekkel. Csak ámultam,
hogy mi mindent összeszedtek. Szabályoztuk a váltást is: amikor a fiatalabbak iskolába
mentek, szolgálatba léptek az egyetemi hallgatók. Mindig volt valaki jelen. Az éjszaka
jelentette a legkritikusabb időt, ilyenkor vagy ötvenen aludtak a házban, és néhányan
őrszolgálatot teljesítettek.
Egy éjjel aztán kezdődött a muri. Telefonon hívtak a Weigle-házból:
"Busch lelkész, valami nyugtalanságot észlelünk a környéken."
Odaszáguldottam, és valóban, a
Hitlerjugend csapatostól gyülekezett köröskörül. Sutyorgás, lopakodás. Engem ismertek,
mint a tarka kutyát. Nem volt kétségem felőle, hogy támadás készül a ház ellen.
Elrohantam a rendőrszobára, és bejelentettem:
"Valami szabályellenes van készülőben.
Három házat már egyszerűen elfoglaltak. Kérem a rendőrséget, lépjen közbe és védjen
meg minket."
- "Igen-igen, majd utánanézünk."
Fél óra múlva a Hitlerjugend csoportjai
már sereggé dagadtak, de a rendőrség még mindig nem tett semmit.
Ismét odamentem, s a
szobában ülő rendőrtiszt így szólt hozzám:
"Lelkész úr, nyiltan meg akarom mondani, ha
a Hitlerjugend megszállja az ön házát, mi nem fogunk közbelépni. Ezt meg kell értenie.
Nem léphetünk közbe."
- "Köszönöm - feleltem -, csak ennyit akartam tudni. Tehát nem
fognak közbelépni?"
- "Sajnálom, lelkész úr, mi becsüljük önt, azonban meg kell értenie,
hogy nem avatkozunk bele a dologba."
- "De hát nem is akarok tudni ennél többet, csak
azt, hogy nem fog közbelépni. Viszontlátásra!"
És a Hitlerjugend támadott. Valódi csata tört ki. azon az éjszakán. Azt mondtam a fiúknak:
"Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten."
Iszonyatos, mi lett belőle! A Hitlerjugend
nem számított ellenállásra. Ez még 1934 elején volt. Fiaim egészen a közeli pályaudvarig
űzték őket. Mikor az ott várakozó emberek látták, hogyan verik a Hitlerjugendet, jól
megtermett férfiak még segítettek is. Szabályszerű verekedés folyt. Másnap kora reggel
megjelentem a rendőrparancsnoknál. Mivel mellékesen a rendőrség is lelkészi körzetemhez
tartozott, jól ismertem őt.
"Csak egy kérdésem van - mondtam -, feleljen, kérem, igennel
vagy nemmel. Ha a rendőrség többé nem védelmezi a polgárt, akkor nyilván jogunk van,
hogy önmagunkat védelmezzük?"
- "De hát ez texasi állapot!"
- "Rendőrparancsnok úr, mi csak a jogunkat védelmezzük."
Erre ő visszakérdezett: "Hogyhogy, mit ért ezen?"
- "Nézze - válaszoltam -, ha megtámadják a házamat, felhívhatom rendőrséget, és ők
közbelépnek. De ha a rendőrség kijelenti, hogy nem tesz semmit, akkor nyilván én magam
fogok közbelépni, nemde?"
- "Nem egészen értem..."
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó,
jelentést hoznak az elmúlt éjszaka eseményeiről. A rendőrtiszt elolvassa, majd megfullad
a nevetéstől, és kijelenti:
"Ha ebből szokás lesz, akkor nemsokára kitör a polgárháború."
- "Igen - erősítem meg -, garantálom önnek, hogy ebből polgárháború lesz. Mert minden
polgárháború kezdete, hogy a jog megerőtlenül, és kénytelenek vagyunk önmagunkat
védelmezni."
"Nem , arról szó sem lehet - mondja -, ezentúl meg fogjuk nézni..."
A törvényt azonban továbbra is megszegték, és magam is iszonyodtam a
következményektől, mert ami eddig történt, az még csak annyi volt, mint polgárháború
egy vizespohárban.
KŐ AZ ÚTON
Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadban minden kő áldást hozott.
/M. Feesche után németből ford. Túrmezei Erzsébet/
Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk
Wilhelm Busch: Mi célból van a szenvedés?
Wilhelm Busch: Variációk egy témára
Könyvek kaphatók az
Evangéliumi Kiadó és Iratmissziónál
http://www.evangeliumikiado.hu
Szerkesztette: Makai Rozália
http://www.vargamakai.com
Ide írhatsz!
Szeretnéd életed vezetését átadni Jézus Krisztusnak?
Akár most itt is megteheted.
ÉLETRAJZOK,
OLVASMÁNYOK, ÖRÖMHÍR DALOK
MAKAI ROZÁLIA: DROG, ALKOHOL, NIKOTIN
22000 szavas JAPÁN SZÓTÁRAK, NYELVKÖNYVEK MP3-as CD-vel
Vissza!
Vissza a menüre!
