dxc Bódis Miklós: Amikor még lehetne szólni; Létezik bűnbocsánat! Amaro Del: Halleluja! Jó az Isten! "Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz." (Zsid 13:8) Van megoldás! Mi az élet értelme? Hogyan szabadult meg a sztárimádatból, az öngyilkos gondolatoktól? "Uram, hogy ha Te tényleg létezel..." Létezik bűnbocsánat!

HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapja

"Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz." (Zsid 13:8)



Bódis Miklós: Amikor még lehetne szólni


Bódvaszilasi Evangelizációs hét 2016-ban. Fő téma: Ne öld meg a lelkiismereted!
Igét hirdet Bódis Miklós református lelkipásztor /Józsué 7:16-26/




Mike Sámuel: Gyümölcstermő tanítvány magyarázata


"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem tudtok cselekedni." (Jn 15:5)




Létezik bűnbocsánat


Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet. Nem voltunk gazdagok, de anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen. Apukámra nem igazán emlékszem, még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Így igazán anyukám és később nevelőapukám volt a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, inkább otthon tartózkodtam és olvastam. Mikor középiskolás lettem, anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak. 2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza. Buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Amikor hazajöttem, anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se tudtam. Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen "örömöm"az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal, és még is annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal. Bűntudatom pedig anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam tőle. Egy dolog mélyen megmaradt bennem: kicsi hordozható televíziónk volt, ami az ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen vele egy szobában lennem. Hallottam, ahogy sírva mondja, hogy őt senki se szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Ez a tudat elől próbáltam az alkoholba és a bulizásba menekülni. Nem tudtam magamnak megbocsájtani. Aztán találkoztam egy csinos lánnyal, Annával, aki keresztény volt. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben? Akkor valami keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, ha ad egy könyvet, elolvasom-e? Persze, hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki. Visszafelé sült el a dolog, ez a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Mivel a könyv a Bibliára utalt azt is szerettem volna elolvasni. Bibliát is kaptam Annától. Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazsághoz. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: "Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled." A másik gondolat viszont azt mondta: "Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?" Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkap, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: "Úgy se fog elkapni." Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy Igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: "Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával." Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni. 2004 áprilisában úgy döntöttem ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak és, hogy Ő meghalt azért a bűnért is, amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon megkönnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de idő kellett, még a szívemben levő sérelmek begyógyultak. De Isten gyógyítónak is tökéletes.
Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette, ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni! Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében. Remélem az is maradok, legalábbis Isten ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyereket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem. Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felébredtem és azt mondtam, hogy de jó meg van bocsájtva. Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben és le tudjam írni, illetve el tudjam mondani, mi volt, ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül. Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete. Gábor



Orbán Gáspár: Szabadságban, Szellemben


Orbán Gáspár egyike annak a három budapesti fiatalnak, akik figyelve Isten vezetésére elkezdtek imádkozni: először csak hárman, majd egyre többen és többen, míg végül elindult a Felház, egy olyan ima és dicsőítő alkalom, ahol olyan fiatalok százai gyűlnek össze, akik találkozni szeretnének Istennel. Gáspár nevét sokan ismerik, de arról, hogy ki is Ő valójában, igen keveset hallunk, olvasunk. Ezért találkoztam vele a Felház irodájában, ahol a megtéréséről, a mindennapjairól beszélgettünk és arról, hogy milyenek ezek a mai fiatalok.
– Ősszel bejelentettétek, hogy ezzel a szemeszterrel véget ér a Felház. Nagy most a felbolydulás, gondolom.
  – Nagyon. Annyi alkalmat kezdtünk szervezni, hogy hirtelen nem is látom a végét. Pedig vége lesz. Még nem fejtettük ki a részleteket, de keressük Isten akaratát, hiszen ez egy összetett folyamat. Keveset szeretnénk mondani, de azt élesen: például, hogy vége van a Felháznak. Az érem másik oldala, hogy ebből több missziós szál is elindul, ugyanúgy, ahogyan már az alkalmak korai szakaszában kialakult egy mozgalom, ami most sokkal inkább előtérbe kerül és ez lesz, amiben a Felház tovább működik és kiteljesedik.
– Arról több helyen lehetett olvasni, hogy Afrikában, szolgálat közben, egy missziós úton találkoztál Istennel. Mivel talált el igazán?
– A legfontosabb Isten személyessége és az, hogy láttam, hogy másoknak valódi kapcsolata van Vele. Ez volt az első és mindent megkérdőjelező bizonyságom Róla. El kellett jutnom a felismerésre, hogy én nem vagyok megtérve. Egy Istentől távoli "vallásoskodásból" jöttem, és ezzel majdhogynem olyan messziről érkeztem, mintha a világból tértem volna meg. Ez a felismerés egy hosszabb folyamat volt, több hónapig tartott, viszont a végén, amikor újjászülettem, teljesen átformálódtam. Hogy ide eljussak, ahhoz látnom kellett az önkéntes társaimat, akikkel együtt szolgáltam Ugandában. Külföldi misszionáriusok voltak, akik személyes kapcsolatot ápoltak Istennel, valódi közösségük volt Vele. Ahogyan ők imádkoztak, dicsőítettek, viselkedtek és éltek, az egy idő után ráébresztett engem arra, hogy nekik van valamijük, ami nekem nincs. Így indult az utam négy évvel ezelőtt.
– Miben változott meg az életed? 
– Mindenben. Körülbelül akkora a különbség, mint amekkora élet és halál között. Totális tévképzeteim voltak előtte Istenről, de Ő végül mindenből a legjobbat hozta ki. A zsidókhoz írt levélben írja Pál, hogy a törvény nem tesz tökéletessé, de jobb reménységre vezet. Tehát a törvény, ami megöl, mégis megtartó erővel bír, például a moralitásban. Mondok egy konkrét példát. Én ezt megtapasztaltam a házasság előtti szexuális tisztaság kapcsán, ami már megtérésem előtt is fontos volt, ez pedig többek között megóvott a pornográfiától, és az attól való függőségtől, ami generációnk életében az egyik legnagyobb megkötözöttség. De a szabálykövetés lehetetlensége megmutatkozott, mert végsősoron nem tudtam ezt a törvényt sem megtartani: hiszen közben eljártunk bulizni, kavartunk lányokkal. Sose tudott igaz és teljes lenni, egészen a megtérésemig, amikor viszont Isten ezt áldássá formálta.
– Ha már a bulizás: tapasztalatból tudom, hogy egyetemista keresztény fiatalként sokszor nehéz eldönteni, hogy mi fér bele. Hogy lehet ezt jól csinálni? 
– Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. És ez most nem valami farzsebből előrántott igeszakasz, hanem azt gondolom, hogy ha valakinek nincs arra szabadsága, hogy ne legyen semmi más az életében, kizárólag Jézus, akkor valójában nincs teljes szabadsága. Ha valaki azt érzi, hogy a szabadságát a bulikban vagy a világban kell megélnie, és nincs arra szabadsága, hogy ezt kizárólag Jézussal tegye, akkor az az ember valójában nem szabad. Ha ez a kizárólagosság megvan Jézussal, akkor már nem lesz nehéz eldönteni a hasonló kérdéseket és szabadságot talál az ember.
– Ez egy elég sarkos gondolat. 
– Mert kizárólagos. Nekem ez volt a megtérésem egyik fő pontja. Személyes kapcsolatra vágytam Istennel, de tudtam, hogy ennek ára van. Ő már mindent odaadott nekem, tehát nekem is oda kell adnom mindent, ha azt akarom, hogy Ő teljesen az enyém legyen. Ennek a valósága engem is megrémített, mert amikor elmentem szolgálni, úgy gondoltam, hogy "Afrika, dzsungel, oroszlánok és ha hazajövök, akkor jöhetnek a bulik..."
Csakhogy minden megváltozott akkor, amikor rájöttem, hogy Isten létezik. Hogy leszek szabad, ha, mondjuk, nem csajozhatok? Mi lesz így a bulikkal, szexualitással, alkoholizálással, a haverokkal? Isten rámutatott, hogy ha nekem ezektől függ a szabadságom, akkor ezekben a dolgokban nem szabad vagyok, hanem ezeknek a rabja vagyok. Nála viszont teljes szabadság vár: önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Magamtól nem tudtam ezeket letenni, ezért kértem Istent, hogy Ő vegye el. Néhány hét alatt végül meg is szabadultam.
Az emberek próbálják ezt puhítani, csűrni-csavarni, de nincs köztes út. Van Isten, aki a teljes szeretet és szabadság, vagy a másik oldalon a sötétség.
– A Felház kapcsán sok kortársatokkal találkoztok, és jól ismeritek a problémáikat. Mit gondolsz, milyenek "ezek a mai fiatalok"?
  – Fantasztikusak ezek a mai fiatalok! Éhesek Istenre, nagyon nyitottak és keresik az igazságot.
– Pedig sokszor elhangzik, hogy nem érdekli őket semmi, csalódottak és már most kiégtek.
  – Ki nem csalódott a világban? Ha valaki találkozik Isten valódi szeretetével, többé nem lesz ugyanaz az ember. Az átlag budapesti bulizós fiatalok, ha meghallják a valódi igazságot, akkor a legradikálisabb Jézus követőkké válnak, ezt nagyon hiszem. Ezért fontos, hogy Jézussal találkozzanak, ne valami emberi találmánnyal, mert akkor az csak beáll majd abba a sorba, amiből már így is kiábrándultak. A fél-evangéliumnál tud jobbat a világ, de Isten evangéliuma éles.
A kegyelemnek is akkor van meg az ereje, ha ott van mellette az ítélet. Mert Jézus nem megítélni jött ezt a világot, hanem megtartani, de ahhoz, hogy ezt megértsük, látnunk kell, mi is az az ítélet, amitől Jézus megment minket. Ez Isten királysága, ennek demonstrálásaként pedig Jézus nevében imádkoznunk kell a betegekért, hogy meggyógyuljanak, szabadulást kell hoznunk a megkötözötteknek és merni kell prófétálni, ha Isten arra hív.
– A Felházban is ezt képviselitek, és talán pont ezért megosztó. Nem csak a nem hívők, de a keresztények között is. Érzitek ezt?
– Igen, és valószínűleg lehetne ezt jobban is csinálni. Törekszünk arra, hogy a Felház ne legyen megbotránkoztató, de igei értelemben megosztó legyen, mert Isten igazsága is megosztó. Elválasztja a jót a rossztól, szóval ebben az értelemben nem baj, ha éles, csak legyen igei, szeretetteljes és igaz. Megbotránkoztatni senkit nem akarunk.
– Gyakran kerül a média fókuszába a Felház. A Te személyed itt különösen érdekes, hiszen akár az alkalmaitok kapcsán, akár édesapád, (Orbán Viktor miniszterelnök – szerk. megj.) miatt, de sokan sok rosszat mondanak rád. Mindezt hogy éled meg?
– Van ennek egy nagyon erős szellemi természete, de egyszerű és világos instrukciók találhatók erre a Bibliában: "Áldjátok, akik átkoznak titeket". Imádkozni kell azokért, akik támadnak. Emellett látni kell, hogy aki ezeket a negatívumokat kimondja, az magának árt, mert ha valami nem Istentől való negatívumot kimondunk valakire, az végső soron a mi életünkben okoz károkat. A másik, hogy nagyon sokan imádkoznak értünk, mi is imádkozunk egymásért, ami a legerőteljesebb védelem a világon. Emberi oldalról pedig, mivel én ebben nőttem fel, ezért nekem ez nem furcsa. Az, hogy most nagyon sokszor már nem édesapám kontextusában kerül elő a nevem, na, az nekem is új.
– Kemény lehet, hiszen ha van valami, ami érzékenyebb pont az ember életében, mint a család, akkor az talán a hite...
– Ahogy egyre gyakrabban az én arcom volt ott a cikkekben és már közvetlenebbé vált ez a fajta tűz, akkor előfordult, hogy meginogtam, és azon gondolkodtam, hogy most így hogy megyek ki az utcára? Ehhez azért én sem szoktam hozzá, de a lényeg az, hogy az ima működött itt is.
– Pont a nagy médiafigyelem, illetve az egyre nagyobb létszámú Felház alkalmaknak köszönhetően sokan figyelnek arra, amit mondasz. Pozitív-negatív kontextusban idézik, kiemelik, kiforgatják, szétszedik a szavaidat. Ez komoly felelősség. Nem ijesztő néha?
– Azért nem ijesztő, mert ennek a felelősségét egyre inkább a mindennapi életben is érzem. A hétköznapokban is rostálja Isten a beszédemet, ez is az növekedés része. Talán egy külső szemlélő nem venné észre, de Isten abba az irányba vezet, hogy egyre kevesebbet beszéljek. Azt mondja az ige, hogy minden fölösleges beszédért megítéltetik az ember. Persze a kegyelemben bízunk, de, hogy úgy mondjam, nekem nagyon sok bízni valóm van ezen a területen is. Sajnos sokat beszélek… de egyre kevesebbet. Ennek még az elején vagyok, nincs még annyi látható gyümölcse, de lassanként haladok, mert érzem a súlyát, hogy nem lehet akármit mondani.
– Akkor ennek gyakorlatilag nincs is köze ahhoz, hogy fókuszban vagy.
– Abszolút nincs, ez mindenkinek egyformán felelőssége. Ide tartozik az is, hogy te magadról miket mondasz ki. Régen simán kimondtam rossz dolgokat magammal kapcsolatban. Például egy futballpályán, ha hibáztam, akkor okoltam, szidtam magam, pedig ez egyáltalán nem kedves Isten előtt, sőt sértő rá nézve. És ez nem egy szabály, vagy megfelelési kényszer, hanem meggyőződésem, hogy ha szabadságban akarok élni, akkor Istennel egyetértésben kell lennem, gondolkodnom és beszélnem. Mert Jézus is csak azt csinálta és mondta, amit az Atyától hallott és látott. Persze nem vagyunk robotok és Isten nem joystick-kal irányít minket, de a Szent Szellem, aki bennünk él, el fog vezetni minden ilyen, és ehhez hasonló igazságra. (jelige.hu)



Amaro Del: Halleluja! Jó az Isten!


Ez egy rövid bizonyság 2006-ból videó alapján. Madridban reklám plakátokat tettek a buszokra: "Nincs Isten, ne gondolkozz semmiről, élvezd az életedet!" Ez megrázott. Hogy lehet egy államban így tagadni az Istent!? Én ennek az ellenkezőjét akarom mondani. Van Isten, mert megtapasztaltam. 2006-ban a feleségem megbetegedett. Vírusos agyhártya gyulladást kapott. Bekerült a kórházba, az intenzív osztályra. Teljesen lebénult keze, lába, és meg is némult. Azt mondták az orvosok, hogy nem fog élni. Sokat sírtunk, imádkoztunk. Kérdeztük Istent, hogy mért van ez így. Én tanítok, sokat szolgálok az Istennek, és pont velem történik ez. Kérdés merült fel a szívemben, hogy van Isten vagy nincs. Eszembe jutott, hogy mikor kisgyermek voltam, hogyan szólt hozzám az Úr: látomásokon, álmokon, hallható hangokon át. Azok az álmok be is teljesedtek. Azt mondtam, bármi történjék, Uram, Te úgyis vagy. Isten szólt: "Olvasd fel ezt az Igét a feleségednek!" "Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban." (Zsoltárok 91:15-16) Elmentem a kórházba, és reggelente olvastam ezt az Igét, mint egy bolond. Nem tudtam, mi fog történni.
"Ha kiált hozzám, meghallgatom, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt." (Zsolt 91:15)
Feleségem nem tudott beszélni, csak nézett rám. Nem tudtam, hogy érti vagy nem érti. Csak mondtam neki ezeket az Igéket. És nem adtuk fel! Nehéz helyzet volt. Fecskendővel kellett etetni. Felszívtunk egy kis levest, és úgy tettük bele a szájába. Forgatni kellett reggeltől estéig. Az imában pedig továbbra is kitartottunk. Sokat böjtöltek az ismerőseim, barátaim is. Olyanok is voltak, akiknél még az állatok is böjtöltek, mert nem adtak nekik enni. Egy nap a kórházban észrevettük, hogy a feleségem megmozdította az egyik kisujját. Ez a legboldogabb nap volt az életemben. Utána lassan-lassan beindult a gyógyulás. Az orvosok azt mondták, hogy nem fog élni. Azt mondták, hogy még ha túl is éli, nyomorék lesz. Igaz, egy ideig kerekes székben tologattuk, de utána Isten teljesen helyreállította. Felállt és jár.
Egyébként azt mondták, nem lehet gyerekünk, de az Úr megajándékozott egy kislánnyal, akit úgy hívnak, hogy Glória. Jelentése: "Dicsőség Istennek!", hogy meggyógyult a feleségem. Amúgy már jön a következő gyerekünk, és ha fiú lesz, úgy fogják hívni, hogy Manassé. Jelentése: Isten segít, hogy elfelejtsem mindazt a rosszat, ami történt az életemben. Halleluja! Dicsőség az Úré! Ámen!

"Ha tehát a Fiú megszabadít titeket,
valóban szabadok lesztek." (János evangélium 8:36)

Alíz története

Nem hívő családban születtem, a nagynéném az egyetlen, aki keresztény. Ő volt az egyetlen, akitől hallottam Istenről és Jézusról még kisgyerekként, akkor még, gyermeki hittel, ugye, szimpatikus volt a "dolog". Aztán, amikor suliba kerültem, elég sokat piszkáltak és csúfoltak az osztálytársaim, ennek hatására megutáltam Istent, és őt hibáztattam mindenért. Egy időben, hetedikes korom körül öngyilkos is akartam lenni - nem komolyan (pl.: nem vágtam föl az ereimet - csak próbáltam), csak foglalkoztatott, hogy: "Mi lenne,ha...". Emellett igyekeztem, amennyire lehet, távol maradni a sulitól - bármi áron. Középiskolában javult a helyzet, ami az osztályt illeti, viszont ekkor kezdődött a fogyókúra őrületem, beleestem az anorexiába (majd 60 kilóról 46-ra fogytam), és faltam az ezzel kapcsolatos irodalmat (is). Emellett foglalkoztattak a "furcsa lények"-ről szóló könyvek. Plusz még bele voltam zúgva egy sztárba, mint vak a szakadékba. 2008-ban, egy nyaraláson furcsa gondolatom támadt: "ha így folytatom, a Pokolban fogok kikötni". Ez sehogy se hagyott nyugodni. Elmondtam anyunak is, de a válasza nem elégített ki. Éreztem, hogy nem stimmel. Úgyhogy mikor hazaértünk, utána beszéltem a nagynénémmel Skype-on. Mondtam neki, hogy: "Nem akarom elszúrni az életem". Akkor mondta el az evangéliumot, és így tértem meg. Ez azért is csoda, mert, mint mondtam tiszta szívből utáltam Istent. Ha valaki abban az időben azt mondta volna, hogy keresztény leszek, kinevettem vagy elküldtem volna az illetőt a fenébe. A megtérésemtől idáig is sokat formált már rajtam Isten, ahhoz képest amilyen voltam: kiszabadított többek között az anorexia és a sztárimádat fogságából is. Persze még van rajtam mit csiszolni, de hát ez egy életen át tartó folyamat, de hiszem, hogy ha Isten ezt már elkezdte bennem, nem fog félmunkát végezni. Röviden ennyi. Te is imádkozz azért, hogy Isten használja ezt a bizonyságtételt az emberek életében az Ő akarata szerint. Alíz


"Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!!"

Hívő családba születtem, így kiskorom óta jártam a gyülekezetbe szüleimmel és tesóimmal együtt. Nem nagy kedvvel mentünk, szívesebben néztük volna a mesét otthon. Így telt el 8 év az életemből, amikor Isten belenyúlt a családom szokásos életébe úgy, hogy meghalt anyukám. Mint minden ember, én is vádolni kezdtem Istent, hogy miért tette ezt velünk, hisz rendes, normális család voltunk, sőt még imaházba is jártunk. Apukám annyira mély depresszióba süllyedt, hogy az alkoholban próbált vigaszt találni, hasztalanul. Végül annyira alkoholista lett, hogy rólunk nem igazán tudott gondoskodni. Szép lassan a gyülekezetből is elmaradoztunk. És ahogy így teltek a napjaim látva az alkoholista apukámat, nem látva anyukámat és a gyülekezeti barátaimat, a lehető legnyomorultabbul éreztem magam.
Szívem mélyéből kiáltottam Istenhez, hogy "Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!! Segíts! Mert én így nem akarok élni! Nincs értelme!" Rá egy hónapra jöttek a gyámhivataltól megnézni a helyzetünket. Szüleim testvérei felfigyeltek a sorsunkra, és ők hívták a gyámhivatalt. Aminek a következménye az volt, hogy a szüleim testvérei magukhoz vettek minket, apukám nővére lett a gyámunk. Isten kegyelméből ők is hívők voltak, így újra elkezdtünk a gyülekezetbe járni. Kezdett visszajönni az életkedvem. Sikerült teljesen beilleszkedni az "új" családba. Úgy éreztem, hogy helyre állt az életem, de teljesen elfelejtkeztem Istenről. Arról, hogy esetleg Ő segített meg engem, Ő emelt ki abból a nyomorúságos helyzetből. Így telt el 4-5 év, amikor egyszer mamám hívott, hogy nézzek meg vele egy műsort, a csellengőket. Az akkori adásban egy családot mutattak, 3 gyereket, akiknek meghalt az édesanyjuk és az apjuk alkoholista. Szörnyű soruk volt. Amikor ezt megláttam, akkor döbbentem rá, hogy én is ugyan ilyen helyzetben voltam, és most még se ott vagyok, ahol azok a gyerekek. Isten azon a műsoron keresztül emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem, és hogy mit is tett Ő értem. Akkor jöttem rá arra, hogy Isten milyen csodálatosan meghallgatta az én kiáltásomat. Rájöttem arra, hogy akkor Ő tényleg ÉLŐ Isten, aki hall és lát engem, tud rólam mindent. El kezdtem azon gondolkodni, hogy akkor, amit az imaházban hallottam kiskorom óta számomra unalmas prédikációkat, azok nem is mesék, hanem minden igaz. Ezek a felismerések után elkezdtem hétről hétre figyelni a prédikációkra. Isten léte számomra már biztos volt, de a tanításokat hallgatva sehogy se fért a fejembe Jézus léte. Nem értettem, hogy jön Ő a képbe. Miért nem elég csak Istenben hinnem. Amikor idősebb unokatestvérem megtért, ő mondott nekem egy hasonlatot, ami által választ kaptam a kérdéseimre és megértettem, hogy miért fontos Jézusban is hinnem. A hasonlat röviden: mint tudjuk, minden ember bűnben születik meg. Képzeljük el, hogy a bűn mocsarában fuldoklunk, amikor jön valaki (Jézus), beleugrik a mocsárba, kilök a mocsár szélére. Így megmenekülök, viszont Ő belefullad a mocsárba. Meghal azért, hogy én éljek. Ez a kép teljesen megértette velem, hogy mit is tett értem Jézus. Világossá vált számomra, hogy miért is fontos az Ő áldozata, csak Ő általa léphetek újra kapcsolatba Istennel, Ő az, aki meg tud tisztítani minden bűnömből, aki meg tud szabadítani minden megkötözöttségemből. Ez számomra hihetetlenül jó hír volt. Tudtam magamról, hogy nagyon bűnös vagyok, eleve abból kiindulva, hogy teljesen elfelejtkeztem Istenről, miután segített rajtam. Aztán rám nehezedtek a többi bűneim is, amik gyerekkorom óta halmozódtak. Szörnyű érzés volt, de annál boldogítóbb volt számomra Isten evangéliuma, hogy Jézus ezektől megtisztíthat. Kértem is szívem mélyéből, hogy tisztítson és szabadítson meg minden bűnömtől, ami elválaszt tőle. Akkor még kicsit kételkedő voltam, ezért kértem Istent, hogy ha tényleg megbocsátott nekem és megtisztított, akkor erősítsen meg ebben, válaszoljon a bűnbánatomra. Válaszolt. A következő Igeverssel:
"Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság." (Zsoltárok 32:1-2) Ez az Igevers után tényleg boldog voltam, és egyben ledöbbentett, hogy Isten ennyire konkrétan tud válaszolni. Ezek után vágytam arra, hogy nap mint nap ilyen közvetlenül beszélgessek Istennel és vele járjak. A kezébe tettem az egész életemet. Az Úr áldjon téged is! Barbi



Van megoldás!

Az életemből mondanék el egy részt, ami tanulságos lehet mindenki számára. Kisgyerek korom óta az anyagi gazdagságban láttam megoldást az életre. Úgy gondoltam, ha pénzem lesz, szabad leszek, utazhatok és vásárolhatok. Biztonságot reméltem a pénztől, hatalmat és elismertséget. Azt tudtam, hogy alkalmazottként dolgozva a munkahelyen, ez soha nem lesz lehetséges, ezért elkezdtem vállalkozni. 24 éves koromra a vállalkozásom sikeres lett. Annyi pénzt kerestem, hogy addig, amire vágytam, mindent megengedhettem magamnak anyagilag. Nem kellett megnézni az árakat vásárláskor, minden nap étteremben vacsoráztam, szép autóval jártam és házat kezdtem építeni. Luxus nyaraláson vettem részt, és síelni jártunk. Nagyon sok barátom volt és nagyon szép barátnőm. Tekintélyem volt a vállalkozásomon belül is és a körülöttem lévő emberek körében is. A vállalkozásom tőlem függetlenül termelte a pénzt, nekem dolgoznom se kellett. Az időtől és a pénztől is független lettem. Jóval többet elértem, mint amit valaha is álmodni mertem. Azon gondolkodtam, hogy milyen célt lehetne kitűznöm, miközben olyan dolgokat értem el, amiket az emberek nagy része csak a TV-ben tud megnézni? Életemnek ezen a pontján több kérdés is felmerült bennem. Hiába birtokoltam egyre értékesebb tárgyakat, elégedetté azok nem tettek soha. Semmilyen biztonságot nem nyújtott a gazdagság. Ugyanis kívülről erősnek látszottam, de belülről gyenge és sebezhető voltam. Féltem a haláltól, a betegségtől, féltem, hogy kihasználnak. Az emberek elismerhettek a sikereimért, de a bennem levő kisebbrendűségi érzéstől nem tudtak megszabadítani. Hiába volt rengeteg barátom, még is magányos voltam. Mások szempontjából szépnek és csodálatosnak látszott az életem, én pedig legbelül a lelkemben szenvedtem. Még mindig a szabadságot kerestem, a biztonságot és a lelkem békéjét, tehát megoldást az életemre. Ha őszinte akartam lenni magamhoz be kellett látnom, hogy azok az elvek, amik szerint eddig éltem, mélységeiben megrendültek. Valóban csak arról szól az élet fiatalként, hogy milyen irányzatnak hódolunk, életünk közepén hogy eddig mit értünk el, idős korban meg, hogy az unokáinkkal mi minden érdekes dolog történik? Valóban csak annyiból áll az élet, hogy dolgozunk, eszünk, iszunk, szeretkezünk, aztán meghalunk? Akkor miért annyira keményen küzdeni ebben az életben? Mi az élet értelme? Híres és sikeres emberek életszemléletét kutattam, talán választ kapok tőlük: multi-milliomosok, vallási vezetők, elnökök tanácsadói, menedzserek, orvosok. Teljes bizonyosságra jutottam, hogy a kérdésemre semmilyen ember nem képes választ adni. Lelkileg nagyon össze voltam törve a hiábavaló igazság utáni keresgélés miatt. Egyszer egy ismerősömmel beszélgettem ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezt mondta:
"Ha erről a világról, az emberekről és a te szerepedről van kérdésed, a legpontosabb választ a világmindenség alkotójától kaphatod meg." A Teremtő Istenről beszélt, akivel személyes kapcsolatban lehet az ember Jézus Krisztus által. Életemben először megszólítottam Jézus Krisztust, majd neki adtam az életemet. Teljesen új értékek szerint kezdtem el gondolkodni. A Biblia adott ezentúl iránymutatást. Az az igazság változtatta meg az életemet, hogy: Van Isten. Isten jó. Én gyarló vagyok, bűnös. Isten tudja, mégis szeret Jézus Krisztus megváltása által. Bennem élhet az Ő ereje. Isten élő személy. Lehet szólni hozzá, lehet hallani a hangját. Az Ő szempontja mindig igaz, se az enyém, se más embereké nem. 15 éve minden őszinte imámra választ kaptam. Az évek során, ahogy egyre jobban megismertem Isten beszédét, úgy ismertem meg az igazságot.
Így szabadultam meg a félelmeimtől és a többi lelki nyomorúságomtól. Tanúja vagyok annak, hogy lehet Istennel személyes kapcsolatban lenni. A meggyőződésem pedig, hogy ebben az életben előforduló összes nyomorúság kezelésére Jézus Krisztusba való hit a megoldás. Tika /Forrás: http://emberitortenetek.blogspot.com/