HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapja
Drogosan vagy szabadon?
/Betti: Van egy csoda a szívemben c. könyvéből egy részlet/

"Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek."
(János evangélium 8:36)

A kedves feleségemet, Debórát, harmincegy évesen ismertem meg egy gimnáziumban. Nagyon vidám, az életet szerető, életigenlő, szép és csinos fiatal lány volt - tűzről pattant, ahogy szokták mondani -, és soha nem is gondoltam volna, hogy pont abba a hibába esett, mint én, és olyan mélységekig volt benne, hogy egy kész csoda, hogy még él. Ezekkel a mondatokkal vezetném be kedves feleségem és a magam beszámolóját.
1974. április 12-én születtem, egy kétgyermekes család, ifjabb lánygyermekeként. Egy nagyon rossz helyen - mint pl. Pesten a VIII. ker. -, egy 28 m2-es lakásban éltünk. Az apám nagyon szeretett minket, az ő részéről mindig kedvenc voltam. Édesapám kőműves mester volt, anyukám könyvelő. Így éltünk négyen, egy szoba-konyhában. Ami még megmaradt a gyerekkoromból, az azonban igen rossz élmény volt: édesapám nagyon verte anyut, és anyukám nagyon sokat ivott. Édesapám szeretetét ugyanis, sajnos mindig csak a pénzén keresztül érezhettük. Anyut nagyon szerettem, szerettem volna megvédeni aputól. Sokszor féltem, de szerettem volna egy ép családot, (ez csak nagy koromban lett meg az én férjemmel) s a későbbi kapcsolataimban is ezt a szeretetet éheztem.
Apu sokszor úgy jött haza a munkából, hogy belekötött anyuba és utána meg nagyon elverte. Volt olyan, hogy kint a padláson rugdosta össze. Ilyenkor a szomszéd hívta ki a mentőket, és anyut elvitték a kórházba. Ekkor mi a szomszédban, ennél a néninél aludtunk. Ő tőle tanultunk sok mindent az életről, mintha a második anyukám lett volna. Nagyon sokat sírtam, szerettem anyut, és szerettem volna megvédeni őt aputól, olyan kis törékeny nő volt. Vékony volt mindig. Ekkor voltam hat éves. Emlékszem rá, hogy nagyon sokszor már reggel, iskolába indulás előtt apu elverte anyut, vérzett az orra, s ki volt tépve a haja. Ilyenkor mindig sírva mentem az iskolába.
Anyu többször megpróbált elválni aputól, de apu megfenyegette, hogy agyonveri, ha bemeri adni a válókeresetet. Feljelenteni sem merte, pedig a körzeti orvos is tudta, hogy mitől van az a sok bordatörés, csonttörés, kék lila zúzódások anyun. Ezek által a leletek által simán megtehette volna, hogy feljelenti. De nem merte megtenni. (Ha ezek a dolgok most történnének, biztos, hogy aput feljelenteném, de hat-hét évesen semmit sem tudtam tenni ez ellen). A mai napig sem tudom, hogy mi az igaz, mert apu azt mondta, hogy azért verte anyut, mert ivott, anyu meg azt mondta, hogy azért ivott, mert apu verte. Nem tudom, hogy hol kezdődött. De anyut meg tudom érteni, sokszor belegondoltam már, hogy milyen borzalmas élete volt apu mellett.


1982-ben apu elment egy másik nőhöz lakni. Ekkor már egy másik házban laktunk. De még ezután is egészen a megtérésemig, tizenkét évig verte, bántotta, szóban megalázta anyut. A pénzét elszedte, dolgozni nem engedte, és más férfival sem tarthatott kapcsolatot. Miközben ő elment egy másik nőhöz. Anyukám ekkor még jobban elkezdte az ivást, velünk nem törődött, teljesen szabadjára voltunk engedve. Azt tettünk, amit akartunk. Anyuék a mai napig törvényesen nincsenek elválva, papíron házasok, mert apu nem engedte a válást. (Vicces egy helyzet nem?) Anyu most ötvenhét éves, az elmúlt években egy párszor azt hittük, hogy elveszítjük az egészségi állapota miatt, de nagyon sokan imádkoztak érte. Most egy hozzánk közeli otthonban lakik. Itt nagyon jól érzi magát, szeret itt élni. Az elmúlt hónapokban sokat javult az állapota, testileg és lelkileg is. És hála Istennek már legalább egy éve nem iszik.
Nővérem közben férjhez ment, 19 évesen kislánya született, s ez nagyon megváltoztatta az életét. Rájött, hogy milyen anyának lenni, azóta teljesen másképp viszonyul anyuhoz. Most már ő is mindenben maximálisan támogatja, segíti anyut, velem együtt. Apuval is tartjuk a kapcsolatot. Ő olyan ember, hogy támogat minket anyagi területen, de a szeretetét felénk, még ma sem mutatja ki. Soha nem ölelt meg minket, vagy megsimogatott volna, vagy beszélgetett volna velünk, legalábbis nem emlékszem rá. Ettől függetlenül házat épített nekünk, nekem is és a nővéremnek is. Ő mindig jól keresett, az építőiparban saját vállalkozása volt. Gyerekkorunktól kezdve bármit kértünk tőle, azt megkaptuk. ’83-85 tájékán BMW-vel, Mercédesszel, nyitott tetejű sportkocsival jártunk vele hétvégenként kirándulni. A baráti körében egy nagyon sikeres ember volt.
Már amikor nagyobb lettem, több embertől is hallottam róla véleményt, és nagyon korrekt, rendes embernek tartották sokan. Közben, pedig már egy szőke cicababára cserélte le anyut. A nővérem mindig anyut hibáztatta, hogy apu elment tőlünk. Gyűlölte anyut, ezért sokszor volt, hogy direkt rossz dolgokat mondott róla, hogy apu anyut elverje. Volt, hogy még a nővérem is bántalmazta őt, testileg és lelkileg is. Engem is többször elvert, sajnos erősebb volt nálam. Ebben a dologban, mint már írtam csak nagy korában változott meg, de akkor gyökeresen. (Apu, viszont, mióta megtértem, már nem veri anyut, és még bocsánatot is kért tőle, amikor egyszer előfordult, hogy szekálta.)


A rossz környezet s a szülői nevelés hiányának is meglett már elég korán a következménye. Tizenkét évesen ittam le először magamat. Csak úgy, az egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy aznap este ott alszunk nálunk, s kipróbáljuk, milyen részegnek lenni. Vettünk egy üveg vörösbort és megittuk. Egész éjjel hánytunk. (Anyu szülei is ittak, sőt a húga is, aki sajnos fiatalon bele is halt.) Tizenhárom éves koromban, anyu engedélyével már cigiztem, és egyre keményebben folytattam az ivást. (Azt szeretném elmondani itt még, hogy apu ezekből a dolgokból szinte semmit nem tudott. Folyamatosan hazudtunk neki, anyu is fedezett minket. De anyu is csak azért tudott dolgokat, mert kellett a szülői beleegyezés, például a két abortuszomhoz, mivel még kiskorúnak számítottam.) Mindig sok zsebpénzt kaptunk aputól. Persze azt ő nem tudta, hogy mire költjük. Pia, cigi stb. Apu sokszor hozzánk hozta a sok pénzt, volt egy elrejtett padlásterünk. Én tudtam, hogy hova teszi a pénzt, többször meglátogattam ezt a helyet, amikor nem tudtunk már miből inni, bulizni. Ilyenkor mindig több ezer forinttal megloptam aput, aztán tagadtam mindent. A nyolcadik általános iskolai ballagásomra nem emlékszem, mert délután megvettük a két decis rumot és szétittam magamat. Emiatt azonban a tablóképen sem szerepelek. (Amely, azóta már egy fájó rossz emlék). Ezután egy szakmunkásképzőbe jártam. Körülbelül négy hónapig bírtam ki itt, majd fegyelmivel el akartak bocsátani, de kértem anyut, hogy vegyen ki az iskolából. (Nagyon trágárul beszéltem, az iskolaigazgatót is elküldtem melegebb éghajlatra.) Ezután édesapám befizetett egy vendéglátói iskolába, egy féléves tanfolyamra, de ezt sem végeztem el, inkább szívesebben jártam mellé. Még egyszer beíratott, s hogy elvégezzem az iskolát, ebben egy barátom is "segített", mert ha nem tanultam, megvert. Így végeztem el ezt az iskolát négyes átlaggal. Ez a kapcsolatom négy évig tartott, s ez úgy kezdődött, hogy ez a srác többször leitatott és körbe adott a barátainak, csakhogy szerezzen nekik egy jó estét. Többször volt olyan, hogy másnap csak halvány foszlányokra emlékeztem, bizonyos jelenetekre. De pl. hogy hány fiú ment át rajtam, azokon az éjszakákon, nem tudom. Nagyon fiatal voltam ekkor, tizennégy-tizenöt éves. Hogy mégis miért volt ez a kapcsolatom tartós? Mert őrá számíthattam, ő valamilyen szinten foglalkozott velem. Később szerelmes lettem belé, majd egy idő után ő is belém. Összeköltöztünk, s ő volt az a srác, aki azt is mondta nekem, hogy majd feleségül vesz, s ezt komolyan is gondolta. Szinte el sem hiszem, hogy miket éltem át, így visszagondolva.
Kapcsolatunk utolsó fél évében a drog miatt elmaradozott, volt hogy napokig nem jött haza. Nekem is ekkor már többször bekínálta, de ezt én akkor még nagyon elleneztem. A fiúm életében ekkor már nem én voltam az első, hanem a drog. Nemsokára elegem lett ebből, összecsomagoltam és hazaköltöztem. De sajnos a lakásból hazavittem egy olyan papírt is, amit az akkor már szintén kábítószerező nővérem mutatott meg, hogy az is drog. Az ő segítségével kezdtem el aztán én is a drogozást. Elkísért egy olyan helyre, ahol kipróbálhattam a szert, és vigyázott rám, hogy ne legyen tőle bajom. Nem röhejes? Szóval jött a drogozás. Mindig azt mondják, hogy milyen rossz. Ez azonban testileg, érzelem szinten nem igaz. Egy határtalan örömet, boldogságot éreztem a használatától, egy más világba csöppentem, ahol nem léteznek gondok, problémák. Feledtette velem azokat a dolgokat, amik fájtak, hogy elhagyott a fiúm, s egy idő után a drog lett a barátom! (De itt az a lényeges, hogy csak a drogozás elején érezhetőek ezek a jó dolgok.) Így az ember egy idő után, állandóan belövi magát, hogy mindig ebben a nagyon klassz állapotban érezze magát, s képes arra is, hogy ilyenkor nem is eszik, nem is alszik, s egy idő után ez testileg nagyon megviseli az embert. Ebben az időben csak a drog lesz az ember legeslegjobb barátja, s az igazi barátokat kihasználja! Csak, és kizárólag drogszerzésre használja őket, s ha nincs nála szer, takarodhat az életéből. Így nemsokára egy barátom sem maradt, s amikor már szerettem volna szabadulni ebből az állapotból, már senkihez sem tudtam fordulni!
Mindazok a gyerekkori célok, tervek - családalapítás, gyerekszülés, egzisztencia - már nemcsak elérhetetlennek tűntek, hanem - és ez a lényeg, hogy - semmi értékük nem volt már az életemben. Semmit nem jelentettek a számomra, csak üres szavak voltak ezek. S ez testileg is már lehetetlen volt, pl.: nem tudtam dolgozni, (egy élelmiszer boltba vettek föl) a sok lopás miatt - mivel kellett a pénz a drogra -, s alkatilag is lehetetlen volt, mert annyira lefogytam. Mindenkit átvertem, megloptam.
A drogozást tizenhat évesen kezdtem el. Nagyon szerettem diszkókba járni, fiatal gyerekként is már megfordultam tini diszkóban. Nagyon szerettem a zenét, s a drogozás miatt ez már teljesen más élményt nyújtott, mint bármikor. Egész reggel zárásig nem tudtam abba hagyni a táncot, rá pár napra két nagy lábujjam körme le is esett, s nem is nőtt ki rendesen, ezért sokáig még szandált sem tudtam felvenni, annyira csúnyák, hólyagosak voltak, és csak megtérésem után jött rendbe teljesen.
Négy évig drogoztam, speed-et, ecstasy-t, LSD-t használtam, emellett füveztünk is, és néha kipróbáltam a kokaint is. Tizennyolc éves koromtól vénásan lőttem az anyagot. Innentől kezdtem el egyre lejjebb süllyedni, s az anyagot nemcsak pénzért vettem, hanem magamat is eladtam érte.
(Mivel rossz környezetben laktunk, ez mind adva volt az életemben, a drogozás, az ivászatok, s a rossz baráti társaság.) A börtönt is megjártam, s mikor az ember visszagondol a gyerekkorára, azt veszi észre, hogy nem ezt akarta elérni, nem ez volt az életcélom, de végül egy senki lettem. (Sokszor álmodoztam gyerekként egy szép családról, egy boldog, békés ünnepről. De nálunk ilyenek nem igazán voltak.) Egy ördögi kör jött létre ekkor az életemben, mert már utáltam magamat érte, de mégis tovább csináltam, s sokszor gyötrő öngyilkos gondolataim voltak, hogy most kész, abba hagyom ezt az életet. Volt, hogy injekciózás közben majdnem végeztem magammal, de végül csak nem tettem meg. Drog nélkül minden borzalmas volt. Ebben az állapotban gyötrő lelki fájdalmai vannak az embernek, olyanok, amiket nagyon nehéz elviselni, s emiatt is folytatja már a drogozást.
Szerettem volna már megszabadulni tőle, s volt egy időszak, hogy hetente egyszer még Istenhez is imádkoztam, s zokogva megígértem Neki, hogy nem fogok tovább drogozni. (Nem sokkal később imáimra megkaptam a választ.) Megfordultam kórházban is, de ott olyan emberekkel akartak - mint drogost - összezárni, akik bolondok voltak. Megijedtem és felhívtam anyukámat, hogy gyorsan vigyen el erről a helyről. Többet ilyennel nem próbálkoztam, mert el ment tőle a kedvem, hogy a drogosokkal így foglalkoznak. De, persze újra belőttem magam. A statisztikák azt mutatják, hogy sok gyerek, aki ilyen rossz háttérből indul, annak a saját maga élete is rossz irányt vesz. Ezzel szemben viszont a férjem szülei ugyan elváltak, de soha nem voltak olyan veszekedések, verekedések köztük, mint az én szüleim között.


Dénes, mondd csak el, hogy veled mi történt!

Én 1963-ban, születtem Nyíregyházán. Anyai nagyszüleim papok, apai nagyapám újságíró volt, nagymamám pedig titkárnő. Anyukám könyvesbolti eladó, apukámnak pedig teológiai végzettsége van. Doktorija is van, de most fordítóként és tolmácsként dolgozik. Mivel a felmenőim ilyen intellektuálisak voltak, így nagyszüleim még apám és anyám esküvőjét is ellenezték, mert akkor még apámnak nem volt meg a diplomája. Így eszükbe sem jutott, hogy kiházasítsák a fiukat. Az első babát sem akarták, hogy megszülessen. Már megvolt a befizetett számla is, hogy elvégezzék az abortuszt, amikor édesapám olvasott egy egyházi iratot, amelyen az állt, hogy az abortusz gyilkosság, így aztán nem végezték el a beavatkozást, megszületett szüleim első babája, már minthogy én! Öten vagyunk testvérek, és van két féltestvérem is. Szüleim vallásos emberek voltak, valamilyen szinten kaptam ilyen fajta nevelést is, gyerekként templomba is jártunk. Itt nagyon szerettem a vetítéseket, és hogy sokszor szeretetvendégségeket tartottunk – teát és aprósüteményt vettünk a kis pénzünkön, és azt ettük meg a lelkész lakásán. Ez akkoriban nagy dolog volt, mert szegény emberek voltunk, aprósüteményt máskor nem is vettünk. Nagyon félénk, csendes, otthonülő-fajta gyerek voltam, nem jártam ki a haverokkal, inkább csak a nagymamámmal voltam otthon. Nagy lakásban laktunk együtt a szüleimmel, testvéreimmel, apai nagyanyámmal és a nénikémmel.
Később elköltöztünk egy másik lakásba, s itt már látszott, hogy anyukám és apukám között ellentétek vannak. Egyre több lett a veszekedés, míg végül szüleim elváltak. Apukám volt a szüleim között az engedékenyebb, anyukám a szigorúbb, így mikor apukám a véleményünket kérdezte, hogy mit tegyen, mondtuk neki, hogy váljon el és mi is vele legyünk inkább. Gyerekfejjel azt hittem, hogyha elválnak úgy már jobb lesz az életünk, mert azt gondoltam, hogy a veszekedéseknek is vége lesz. Ez azonban nem lett meg. Édesapám nemsokára újra nősült, egy hongkongi hölgyet vett el feleségül. Apám ekkor ugyanis magyart tanított külföldieknek, s ott ismerkedett meg ezzel a nővel, aki nagyon gazdag volt a mi jövedelmünkhöz képest. (Körülbelül a mi pénzünk tízszerese volt meg neki, de munka nélkül). Mivel nem dolgozott, sok szabadideje volt, meghívta apámat vacsorára is, s míg nálunk a régi szocialista világban az ételt rendesen be kellett osztani, nála jólét volt. Elcsábította apámat, s édesapám ekkor vált el édesanyámtól. Ekkor jött el az én életemben is az, hogy papás hétvége, meg mamás hétvége. Mi a fiútestvéreimmel apámhoz, a lányok pedig anyámhoz kerültek. Az új anyukámmal már bérelt lakásokban éltünk, kifelé úgy látszott, hogy jómódban, de ez igazából nem így volt. Az akkori magyarországi viszonyokhoz képest jól, de nem gazdagon. Amikor akkori anyám állapotos lett, a hongkongi nagymama egyszer eljött látogatóba Magyarországra s végül elvitte a lányát, mert nem akarta, hogy a lánya nyomortanyán éljen. (Ők nyugatról jöttek). Így végül a külföldi hölgy is otthagyta apámat, de évekkel később váltak csak el. Így apám később megint - harmadszorra is - megházasodott.
Osztálytársaimmal, mondjuk, hogy jó volt a kapcsolatom. Volt olyan is, hogy ha valakit piszkáltak, s akkor én voltam a középpontja ennek, nem sokszor vágtam vissza. Rossz tanuló voltam, az első válás után még rosszabb. Protekcióval bedugtak egy gimnáziumba, pedig már akkor is más dolgok érdekeltek. Anyukám ezt észrevette, apukám nem, emiatt is voltak közöttük nézeteltérések, s mivel apukám humán érdeklődésű, ezért íratott engem is gimibe. Az első osztályt nagy nehezen elvégeztem, különös tekintettel a magyar, orosz tantárgyakra, másodikban, pedig öt tantárgyból buktam meg. Ekkor már italoztam. Közben újabb protekcióval megint visszatettek az iskolába, ekkor újra megbuktam. Elkezdtem dolgozni egy könyvesboltban, elvégeztem egy kazánfűtői tanfolyamot - ez nem volt erőltetve - s így a vizsga is simán sikerült. S közben jöttek a koncertek, s megismerkedtem haverokkal, s "csupa szeretetből" megkínáltak kábítószerrel. Én persze éltem a lehetőséggel s elkezdtem használni a drogot.
Én is azt tudom mondani csak, mint a feleségem, hogy nagyon jó érzés volt a drogozás, bizsergést éreztem, nagyon fölszabadult voltam, úgy éreztem, hogy mindenki szeret, meg én is szeretek mindenkit. Nagyon könnyű volt így szórakozni, mert nem kellett sehova sem elmennem, egy fotel és a drog mindig kéznél volt, és ott nagyon jól elvoltam.


Debóra, veled mi történt ezután?


Amikor egyszer Svájcból jöttem haza, a barátnőm Icu, egy Bibliával a zsebében várt rám a megállóban. Te jó ég! Mi történt vele? (Ő volt az a lány, akivel rendszeresen drogoztam). Elmondta, hogy a szomszéd hölgy Edit, nemrég átjött Icuékhoz a házba, ahol éltünk, s beszélt neki Krisztusról. Lehívta egy keresztény gyülekezetbe, s mikor Icu elment, ott egy olyan dolgot látott, amin teljesen kiakadt. Volt egy másik baráti társaság, akik szintén drogoztak, s Icu ismert onnét egy srácot, akit nagyon utált - Jánost -, mert egy gerinctelen alak volt, betörésekből és lopásokból élt. Szóval vele találkozott a gyülekezetben, de a srác már teljesen megváltozott. Ebben a gyülekezetben mondta el Icu a megtérők imáját, de mikor a találkozásunk után hazamentünk, ugyanúgy kábszereztünk tovább. Ezen a napon drogoztam utoljára, mert - amíg én az anyagot készítettem - Icu nagyon rosszul lett tőle, és azt kérte tőlem, menjek át a szomszédba és hívjam át Editet és a barátját, Lalit, hogy segítsenek nekünk.
Később Edit elmondta, hogy az ajtó előtt azon tanakodtak, hogy mihez kezdjenek most. Végül bejöttek, és Edit elkezdett Icuért imádkozni, Lali pedig bejött többször abba a szobába, ahol én voltam, és azt vettem észre, hogy mikor a szobában van, egy békességet éreztem, ha viszont kiment Icuékhoz, gyötrő gondolataim voltak. Azon az éjszakán, egészen a megtérésemig olyan erős halálfélelmem volt, hogy többször csak azt tudtam ismételgetni, hogy nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni! Végül én is átadtam az életemet Krisztusnak, s a drogoktól teljes mértékben minden orvosi segítség nélkül szabadultam meg! Ezután az éjszaka után azt vettem észre magamon, hogy amikor csúnyán beszéltem, utána bocsánatot kértem Istentől. Ez egy teljesen szokatlan dolog volt nálam, teljesen meg voltam lepődve magamon, hogy most mi történik velem. Letettem egyik napról a másikra a cigit, (az ivásról már leszoktam a drogozás elkezdésekor, mert a drogosok lenézik az iszákos embereket), de sajnos egyszer még belőttem magam, de éreztem, hogy nekem ez már nem kell! Lett volna rá még alkalmam, hogy használjak kábítószert, de a baráti társaság mellett, akik egész éjszaka az én lakásomban drogoztak, én lefeküdtem aludni! Körülbelül fél év múlva mentem először el az istentiszteletre egy szombat délután, l994. december 13-án. Fantasztikus dolog volt, látni azt a sok ezer boldog embert, úgy éreztem, hogy hazataláltam, és itthon vagyok! Az egyik alkalmon a prédikátor imádkozott kézrátevéssel értem, Szent Szellem keresztségért, és innentől, rendszeresen szabadított és gyógyított az Úr, nagyon jó volt ilyenkor mindig megtapasztalni Istennek a valóságát és a személyét és azt, hogy Ő mennyire nagyon szeret. Ezeket a változásokat nemcsak belül érzi az ember, ezek kívülről is megtapasztalhatóak. Látjuk az embereken a változásokat, ott és akkor, amikor az Úr megérinti az embert. Nagyon sok gyülekezetben tapasztalni ezt az erőt. Amikor az ember elkezd teljes szívéből nevetni, vagy pl., örömében körbe rohangál az épületben, vagy az Úr jelenlétében eldől. Hallottam, hogy ezeket a közösségeket nagyon sokszor emlegetik az emberek, mert a vallásos világban ez nem megszokott jelenség. Ott inkább az épületben, csendben kell lenni, a prédikáció alatt, szinte elalszik az ember, s ha véletlenül egy jó igehirdetésre hangosan áment mond valaki, mert egyet ért a prédikálóval, a többiek megbotránkozva nézik! Pedig a Bibliában az öröm, a nevetés teljesen megszokott dolog, Dávid, amikor bevitte a frigyládát Sionba, teljes erejéből táncolt az Úr előtt, nem, pedig csendben volt.
Nagyon jó volt megtapasztalni azt, hogy nem egy vak és süket Istennel állunk kapcsolatban, hanem ugyanúgy él, mint Te vagy én! És amikor imádkoztam, olyan jó volt megtapasztalni, hogy Isten figyel és hallgat, és megválaszolja az imáimat. Ő egy IGAZI SZEMÉLY! Az Úr teljesen helyreállította az életemet, lelkileg, szellemileg és fizikailag is. Ezután teljes életet éltem. Nagyon sok igaz barátot adott az Úr, a gyülekezeten belül, sokat javult a családommal is a kapcsolatom. Istentől és Jézustól kaptam meg azt a szeretetet, amire mindig is vágytam, sőt mindent felülhaladó szeretetet kaptam tőlük. El kezdtem dolgozni, (apunál) és élveztem, amit csináltam, amire az utóbbi hónapokban, már nagyon vágytam. Egy normális életet kezdtem el élni, ami nekem nagy örömet jelentett. Ami másnak nyűgöt jelent, hogy reggelente felkel, és elmegy dolgozni, az nálam egy új és nagyon jó dolog volt. Értékeltem az életet. És ez nagy dolog.


Dénes, hogy akartál kimászni a drogozásból?


Hamarosan úgy voltam vele, hogy ebben a világban, amiben élünk nagyon rossz dolgok vannak, s ha meghalnék, ezeknek mind vége lenne, legalább is számomra. Így aztán öngyilkos lettem. Nem sikerült, és bekerültem egy zárt osztályra, ahol pszichológiai kezelést kaptam, s itt adva volt az újabb drogozás. Ugyanis itt rengeteg szabadidőm volt, az étkezésemet biztosították, és volt hol aludnom, kimehettem a kórházból is bármikor. Sok drogossal, itt ismerkedtem meg. Ópiátokat nyomattunk, ezek nagy boldogságérzetet adtak, de hallucinációkat nem nagyon okozott. Kísérletezők voltunk, így használtunk olyan szereket is, amitől másfél napig hallucinációim voltak.
Egyszer például olyan lakásban aludtunk, ahova nem volt kulcs, de az egyik haver volt a tulajdonos, mert örökölte a meghalt anyjától. Be volt törve az ablak és ott másztunk be. Beszereztük az anyagot, benyomtuk, és akkor arról beszélgettünk, hogy milyen jól beálltunk a múltkor. Arról álmodoztam, hogy lesz egy tanyám, és ott drogot termelek, és azt fogjuk egész nap használni. Ez lett az életcélom. Itt, szeretném megjegyezni, azt, hogy ez az ember mára már leérettségizett, s több iskolát is elvégzett. Később azonban újra öngyilkos akartam lenni, voltak olyan gondolataim is, hogy soha nem fogok elérni semmit, a drog nélküli óráim nagyon rosszak voltak. Az első öngyilkosságomnál körülbelül harminc darab tablettát szedtem be, egy üveg vodkával, de mikor már eszméletlen voltam, apukám rám talált, s bevittek a kórházba, ahol kimosták a gyomromat s ott is ébredtem fel.
A másodiknál késsel próbáltam felvágni az ereimet, de ez sem sikerült, szerencsére. A harmadik pedig orvosilag számított öngyilkosságnak, én nem akartam akkor az lenni. Ekkor már a haverjaimmal azt kerestük, hogy mit lehetne használni, s találtunk is ampullákat, amit belőttünk magunknak, s persze tudatában voltunk annak, hogy ez az anyag piszkos is lehet. Azonban nem foglalkoztunk vele, s mikor a barátom nagyon rosszul lett tőle, az akkori orvosomhoz – aki törődött is a drogosokkal – fordultunk segítségért. Itt is megmenekültem a haláltól, hála Istennek.




Néhány év múlva kint voltam külföldön az egyik haveromnál, amikor néhány magyar fiatal megkeresett, s egy ottani keresztény közösséget ajánlott, s hívtak, hogy menjek le, nézzen meg az istentiszteletüket, (édesanyámtól, pedig abban az időben kaptam egy Újszövetséget is), de végül nem vettem a lapot, s nem mentem el.
Mikor haza jöttem Magyarországra, s megint hívtak gyülekezetbe, az egyik ismerősöm írt nekem egy hat-nyolcoldalnyi levelet, amelyben leírta, hogy az Úr szeret engem, s szerette volna, hogy én is keresztény legyek. De ez egy ideig csak húzódott, halasztódott, végül, egy rövid idő múlva az egyik szombaton elmentem. Nem nagyon értettem miről prédikálnak, csak azt értettem, hogy az ember bűnös természettel született, és teljesen egyet értettem vele, mert én sose éreztem magam jó embernek. A prédikáció végén pedig, már én is ott álltam a megtérők között, csatlakozni szerettem volna a gyülekezethez. Egy fajta szeretet éreztem, de nem olyat, mint a vallásos életben, hanem olyat, ami tényleg meg tud változtatni. Bemerítkeztem (megkeresztelkedtem), és két hét múlva volt a Szent Szellem keresztségem. Ezután nemsokára észrevettem, hogy az addig nálam hordott cigaretta feleslegessé vált, már ekkor nem hiányzott a dohányzás. Körülbelül három hónapos keresztény koromban próbáltam utoljára a drogozást, ez volt az utolsó alkalom az életemben.
Az, hogy abbahagytam a kábszerezést, semmiféle gyötrelmet nem okozott, ha hiányérzetem volt, imádkoztam Istenhez, és Ő betöltött örömmel. Nem gyógyszerek által, nem elvonókúrával szabadultam meg a kábítószerektől, Isten szabadított meg tőle!



Debóra, hogyan alakult a megtérésed után kapcsolatod a rokonaiddal?

Körülbelül másfél év után állt helyre a bizalom teljesen apu és én közöttem. Később 1995-ben elkezdtem egy négy éves gimnáziumot, amit saját erőmből, nagyon jó eredménnyel fejeztem be. Ezután elvégeztem egy tanfolyamot, ahol kereskedelemben és vendéglátásban üzletvezetői képesítést szereztem. Azóta nagyon megszerettem a tanulást. Anyukám, mint már mondtam bekerült egy otthonba, ahol jó sora van. Ha tudunk, minden hétvégén elmegyünk hozzá. Szeretem a szüleimet.




A férjeddel hogyan ismerkedtetek meg?

Dénessel egy iskolában ismerkedtem össze, és nagyon jó baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Két hosszú évig tartott a barátságunk, amikor meglepett egy csokor virággal. Amikor megkérdeztem, hogy miért hozta. Ő ettől nagyon zavarba jött. Azt mondta, hogy csak úgy. Ezek után elmentünk istentiszteletre, és azt sem tudom, hogy miről szólt az egész alkalom, mert végig beszélgettem Istennel, kértem, hogy mutassa meg, hogy ő-e az igazi? Ő lesz a férjem? Mindeközben Dénes (ő máshol ült, mint én) hallgatta a prédikátort, aki azt mondta, hogy ami a szívedben van szeretet, azt mond ki. Így aztán az alkalom végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy azt a virágot, igazából szeretetből adta. És ettől, most meg én jöttem zavarba, annyira, hogy szegényt otthagytam azzal, hogy jó ezt majd megbeszéljük. Ezután sokszor imádkoztam, és egyre jobban éreztem a szívemben, hogy egyre jobban szeretem. Nem testi kívánság volt bennem, hanem belülről fakadó, és tudtam, hogy őt örökké fogom szeretni.
Nemsokára Dénes megkérte a kezemet. A jegyességünk alatt nem volt semmilyen kapcsolatunk testileg egymással. Amiről kicsi koromban álmodoztam, az most teljesült be. (Egy saját család, egzisztencia stb.). Most már négy éve vagyunk boldog házasok. Nagyon szeretjük egymást, és van egy saját házunk is.




Dénes, veled mi történt a megtérésed után?

Körülbelül fél év múlva a barátaimmal összeköltöztünk egy bérelt lakásba, s elmentem dolgozni egy nyomdába. Nagyon mozgalmas életem lett ezután, jártunk evangelizálni a gyülekezetünkkel, sok koncertet tartottunk, lettek új barátaim, mintha egy új családom lett volna. Abban az időben tapasztaltam meg, hogy az imádkozásnak mekkora ereje van. Ha problémánk volt, sokszor imával oldottuk meg az adott kérdést. Mint a mesében, ha valami gondunk volt, bizalommal fordulhattunk Istenhez, Ő mindig válaszolt, és megoldódtak a problémák.




Mikor gondoltál rá, hogy Debóra lesz a feleséged?

Hosszú évek teltek el a megtérésem után amikor, az Apukámtól kértem, hogy segítsen választani egy feleséget. Mármint a mennyei Apukámtól. Ezután beiratkoztam egy esti iskolába, egy gimnáziumba, ami négy éves volt, s egyszer csak rájöttem, hogy van egy osztálytársam, aki jó barátom. Két éve tartott ez a barátság, amikor rászántam magam arra, hogy a bennem levő, iránta érzett szeretetemet kimutassam felé, persze szóban is. Ez alatt a két év alatt, sokszor találkozgattunk, együtt mentünk gyülibe, sokszor beszélgettünk, szóval jóban voltunk egymással, s egy idő után megkértem a kezét, amire ő igennel válaszolt, és megfoghattam a kezét! Édesapám mindig mondogatta, hogy mikor lesz már feleségem, amire én mindig azt válaszoltam, hogy ha meglesz az igazi. És meg is találtam az igazit. Ekkor már harmincnégy éves voltam, s boldog vőlegény! Sose késő! Már négy éve vagyunk házasok, felépítettünk egy házat, közösen, közben nem váltunk el, nem adtuk el félkészen a házunkat, boldogan élünk és van jövőnk. Itt az utolsó sorokban azt üzenném a kedves olvasónak, hogy, ahogy a Biblia is leírja:

"A hármas fonál nem szakad el egyhamar."
(Prédikátor könyve 4:12)
Ez mire is vonatkozik?

Hát arra, hogy a házasságunk egy erős alapra épült: Jézusra. Ő az első személy az életünkben, én és a feleségem, pedig a második és a harmadik személy. Ha minden gondunkat őrá vetjük, Ő is gondoskodni fog rólunk. Én és a kedvesem nem nyúltunk már régóta kábítószerekhez.
De azt a mindent felülhaladó boldogságot, amit kerestünk különböző anyagokban, azt teljes mértékben csak Istentől kaptuk meg! És ez nagy dolog. Nem testi, lelki szegénységet, nem örömtelenséget, nem minden jó dologtól való tartózkodást, hanem örömet, túlcsorduló módon.




Debóra, mit szeretnél még elmondani?

Az én apukám most egy telephelyen lakik, egy konténerben. A szőke cicababa körülbelül hat éve, kirakta a közös lakásukból, bár most is úgymond együtt vannak, de apunak csak ez jutott. Pedig, apu most is jól keres, már rég lehetne neki egy szép saját otthona, de még sincs.
Meg van írva a Bibliában az átkok között, hogy: "házat építesz, de nem te költözöl bele, szőlőt telepítesz, de nem te veszed hasznát".(5Móz 28:30)
Az áldások között, pedig az, hogy "Elsővé tesz téged az ÚR, nem utolsóvá, mindig fölül leszel, és nem alul, ha hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a parancsolataira, hogy megtartsd és teljesítsd azokat..."(5Móz 28:13)
Fura dolog, de ezek után is azt tudom csak mondani, hogy a sok rossz ellenére is szeretem édesapámat. Sok rossz dolog történt az életemben, rossz dolgokon mentem keresztül, s csoda, hogy rendes, normális körülmények között tudok élni. De ezeket a jó dolgokat nem magamnak köszönhetem, csak Istennek. Tudom, hogy az én esetem egyedi, sokan évekig küzdenek, míg meg tudnak szabadulni a drogtól, az hogy én tiszta vagyok az, kész csoda.
Azóta sokat segítek más embereknek, próbálok tanácsot adni szülőknek, hogy a gyermekeiknek, hogyan tudnak segíteni, ha belekerültek a gépezetbe. Férjemmel együtt boldogan élünk. Olyan örömet, és boldogságot kaptunk, ami már mindig a miénk marad, és a világtól tudom, hogy soha nem kaptuk volna meg!