HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján



MEGISMERTEM A MESSIÁST, A MEGVÁLTÓMAT!


Néhai Ney Évike bizonyságtétele

Megtérésem története tökéletes illusztrációja annak a bibliai igazságnak, amelyet a Mózes első könyvében (50:20) olvashatunk: "Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra fordította..." (1Móz 50:20a)
Magyarországon születtem és éltem. Így az 1944-es náci megszállás borzalmait Budapesten volt alkalmam megtapasztalni. Mint sárgacsillagos szabad prédája voltam a csendőröknek. Egy nyári napon velem is megesett. Több század magammal egy szokásos razzia áldozata lettem. Az utcáról szedtek össze bennünket, és egy laktanyába vittek. Mikor az óriási vaskapu hangos csattanással bezárult mögöttünk, mintha maga az élet kapuja is becsukódott volna számunkra, mert gyötrelmes kivégzés várt ránk. Legalábbis ezzel bíztatott minket megérkezésünkkor a feltünően jóvágású, de annál kegyetlenebbül átkozódó csendőrhadnagy. Egy tágas, bekerített helyre vitt bennünket. A kerítésen nagy tábla jelezte a füves térség eredeti rendeltetését: "Fertőzött lovak istállója." Itt vártuk sorsunk beteljesedését. Kora délután kb. két óra lehetett. Amikor elindultam otthonról, akkor hűvös nyári reggel volt. Így egy könnyű, világos kabátot viseltem frissen hozva a tisztítóból. Az idő vánszorgott és már belefáradtunk az ácsorgásba. Egy lehetőségünk volt csak: a puszta földre ülni, amit sokan meg is tettek, kimerülve a rövidesen bekövetkező borzalmaktól való félelemtől. A nők közül sokan hisztérikus sírásba törtek ki. Legnagyobb csodálkozásomra én teljesen nyugodt maradtam, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Félénk természetű lévén sehogysem értettem magam. Ahogy ott álltam sokadmagammal és mégis nagyon egyedül, egyszercsak egy halk hang szólalt meg bennem:
"Itt vagy teljesen körülkerítve, semerre se mozdulhatsz. Emberileg szólva a menekülésnek még csak a leghalványabb lehetősége sincs előtted. De van Isten az égben, Akinél minden lehetséges és Ő megteszi."
Szavai oly meggyőzőek voltak, hogy kimerültségem ellenére sem ültem le a földre, nehogy bepiszkítsam frissen tisztított kabátomat, mert éreztem, hogy valahogy, valamilyen módon meg fogok szabadulni. Ahogy az idő telt, ez az előérzet egyre inkább erősödött bennem főleg, mivel a belső hang ismételten bíztatott: "Haza fogsz menni!"
S én elhittem. Már esteledett, amikor a csendőrhadnagy egyenként maga elé rendelt minket, hogy iratainkat bemutassuk neki. Abban az időben ugyanis különféle menleveleket adtak ki a zsidóknak: mint pl. svéd, pápai vagy vöröskereszt, stb. leveleket, amelyek hivatalosan bizonyos védelmet jelentettek az atrocitások vagy deportálások ellen. "Viszont, ha a nálam levő irattól függ az életem, akkor végem van. Mert az enyém mit sem ér." - Gondoltam. Ennek ellenére a belső hang kitartóan hajtogatta: "Haza fogsz menni."
Az emberek engedelmesen járultak a hadnagy elé, aki miután hanyag pillantást vetett irataikra, egyeseket jobbra, másokat balra irányított. A jobboldali csoport rohamosan növekedett, míg a baloldalra csak néhányan kerültek. Egy asszony a jobboldalon hangos sírásra fakadt csalódottságában, mert bízott azon irataiban, amelyek végülis semmit sem értek neki. Mire így érveltem magamban: "A kisebb csoport biztos előnyben fog részesülni."



Én az utolsók között voltam, s egy futó pillanat után a hadnagy balra küldött a kb. 30-40 főnyi csoporthoz, szemben pár százzal a másikban. Végre-valahára a csoportosítás befejeződött. Akkor viszont - csodák-csodájára - az előzőleg kegyetlen, átkozódó hadnagy teljesen kicserélődött, s kedves arckifejezéssel hozzánk - a kis csoporthoz - lépett, majd így szólt:
"Menjenek haza." Senki sem mozdult. Ismét szép mosollyal szólt:
"Nem értik? Menjenek haza!"
Mire egyikünk megszólalt mondván:
"Most már kijárási tilalom van érvényben a csillagosoknak; ha kimegyünk, akkor azonnal elfognak minket az utcán!"
- "Sebaj, adok maguk mellé egy csendőrt, hogy hazakísérje mindegyiküket." - Válaszolt a hadnagy. Így is történt. Egy barátságos csendőr egyenként hazakísért minket. S a kapukban sok szerencsét kívánva búcsúzott el mindannyiunktól.



Mikor otthonomba léptem, örvendező családomnak újjongva jelentettem ki: "Most már tudom, hogy van Isten! Nem azért, mert megszabadultam a biztos haláltól, hanem, mert Ő előre megmondta nekem - mikor még a helyzet teljesen kilátástalan volt -, hogy megszabadít. S ráadásul még egy nagy csodát is művelt, amikor a durva csendőrhadnagyot barátságos, jóindulatú emberré varázsolta. Senki és semmi sem veheti ezt a tapasztalatot el tőlem, míg élek bármi történjék is velem. VAN ISTEN! VAN ISTEN!" - Kiáltottam túláradó örömmel otthon. Így mutatkozott be nekem a Mindenható Úristen. De ez csak a bevezetés volt mindahhoz a felfedezéshez, ami még várt rám a közeljövőben.



Néhány héttel később az a hír terjedt, hogy akik keresztlevéllel rendelkeznek, azok mentesülnek a deportálástól. Engem családommal - keresztleveleink megszerzése érdekében - egy protestáns templomba vezetett Isten, ahol a lelkész hívő ember volt. Ez a lelkész ragaszkodott ahhoz, hogy csak miután a keresztyén hitvallást ismertető tanfolyamot elvégezzük, akkor kapjuk meg a kívánt iratot. Mire többszázad magammal hetente két órán keresztül hallgattuk ott egy zsidó-keresztyén ember tanítását. Azon a helyen és akkor került először kezembe a Biblia. Abból tudtam meg, hogy Isten, akit röviddel azelőtt ismertem meg szerető Atyánk. Továbbá, azt is, hogy
"Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (János 3:16)
Ez túl szépnek tünt nekem, zsidó lánynak, aki csak akkor hallotta Jézus nevét emlegetni, amikor az úgynevezett keresztények Jézus gyilkosságával vádolták a zsidókat. De minél tovább olvastam a Bibliát, annál inkább feltámadt bennem az érdeklődés Jézus személye iránt. Mire szinte arra vágytam, hogy bárcsak tudnék hinni benne. Ezért az egyik óra után megkértem tanítónkat, hogy legközelebb próbáljon meggyőzően beszélni Jézusról. "Én képtelen vagyok magát meggyőzni." - mondta. "Erre csak a Szent Lélek (Szent Szellem) képes. Én csak imádkozni tudok magáért." Ennek ellenére én csak kitartottam kérésem mellett. De a következő óra után kénytelen voltam megvallani, hogy semmivel sem jutottam előbbre. Mire előadónk azt javasolta, hogy én is kérjem Istent, hogy győzzön meg az igazságról Jézusra vonatkozóan.



Aznap este az ágyamban tehát ezért imádkoztam. S Isten azonnal válaszolt. Mégpedig úgy, hogy - mint egy tükörben - megmutatta nekem lelki arcomat, úgy, ahogy Ő lát engem bűneimben. Visszataszító tükörképem megdöbbentett, de elismertem, hogy ilyen vagyok. Sőt ez a felismerés annyira fájt, hogy ellenállhatatlan sírásra fakadtam. Bűnbánatomban keserves könnyeket hullattam. Pár perc múlva viszont - mint egy szerető apa vigasztalja kisgyermekét - hallottam Uram gyengéd megnyugtató szavait:

"Jól van, jól van, elég már a sírásból. Minden rendben van már."
Mire az édesen vígasztaló szavak álomba ringattak.



Bűnvallomásodra és Krisztusba vetett hitedre Te is kaptál már bűnbocsánatot és örök életet? Megkaphatod, ha kéred!

Megjegyzés: Évike 1956-ban az USA-ba menekült, ahol haláláig hűségesen szolgálta az Urat egy magyar gyülekezetben.

Lejegyezte: Mátrainé Fülöp Irma

Jézus Krisztus él, és vár Téged is.

Szeretnéd életed vezetését átadni Jézus Krisztusnak?
Akár most itt is megteheted.


An Israeli Jew finds the true Messiah
Egy izraeli fiú megtalálta a Messiást


Aaron Juda Kugemann bizonyságtétele
Izráel gyermekeként egy zsidó közösségben látta meg a napvilágot. Orosz-orthodox és római katolikus környezetben nőtt fel az utolsó cár, II. Miklós idejében. Leírja megtérése történetét.