HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapja

Farkas Jánosné, a FEHÉRKE írója
Református Egyház Félórája alapján
2008.05.07.

Anyák napján mindannyian egy kicsit elérzékenyültünk, és arra az ölre gondoltunk, amelyben legelőször megbújhattunk. Most egy édesanya élettörténetét ismerjük meg, aki ma 84 évesen a lányát ápolja, de egy életen át annyi viszontagságon ment keresztül, amelytől nyugodtan elveszíthette volna a hitét. Vele azonban ellenkezőleg történt, lelki frissességet kapott, ma gyerekkönyveket ír. Farkas Jánosnét sokan a "Fehérke" című gyerekkönyvéről ismerik. Legújabb kötete a "Most már látok" a budapest-pasaréti gyülekezet segítségével jelent meg. Férje előimádkozó, lelkészt helyettesítő tanító volt, először az ő életéről mesél.
Kijött a járási párttitkár, és bejárta a falut, hogy János ellen terhelő adatokat gyűjtsön. Amikor bejött hozzánk, azt mondta: "Én még ilyet nem láttam: hogy az egész faluban nincs egy ember, aki rosszat mondana magáról." Mivel templomunk nem volt, a bibliaórákat házaknál tartottuk, ezek viszont illegális összejöveteleknek számítottak. Ezzel az ürüggyel el is készítettek egy dossziét a különböző bizonyítékokkal, de az ítéletre nem került sor. A járási bíróságon dolgozott egy fiatalember, aki amolyan küldöncféle volt, és János tanítványa. Ő rendszeresen tájékoztatott bennünket arról, hogy hol áll a helyzet, így készültünk arra, hogy egyik éjjel eljönnek érte, és elviszik. Egy reggel, amikor a párttitkár éppen Budapestre indult volna, hogy benyújtsa az újabb terhelő bizonyítékokat János ellen, kiderült, hogy sikkasztott. Olyan súlyos tettről volt szó, aminek a terhe miatt öngyilkos lett. A járási bíróságon nagy volt a zűrzavar, amit János tanítványa arra használt ki, hogy a dossziét megsemmisítse. Bedobta a cserépkályhába. Sok csoda történt az életében. Az 50. házassági évfordulónk előtt halt meg, az aranylakodalmat terveztük már, de szívinfarktust kapott, el is vitte.
Tekintélyt sugárzó személyiség volt, az iskolában soha nem volt arra szükség, hogy fegyelmezzen. Amikor belépett a terembe, a gyerekek csöndben maradtak, szerették. Ha valahol veszekedés alakult ki, János megjelent, beszélgettek, és elcsitult a viszály. Egyszer tartott egy előadást, amiben elmesélte, hogy Észak-Komáromban egy mozielőadás alkalmával mindenki kapott egy papírszemüveget. Az volt az első háromdimenziós film: ha szemüveg nélkül néztük, nem lehetett látni mást, csak pacnikat. Ha feltettük, akkor annyira valóságos lett a film, hogy a közeledő vonat látványa mindenkit megrémített. Az asszonyok sikongtak. Kétféle szemüveget osztogattak: pirosat és zöldet. János azt mondta: tételezzük fel, hogy a piros a kölcsönös megbocsátást, a zöld pedig a szeretet szimbolizálja. Mindenkit kért, hogy vegyen egy szemüveget: a szemüveg nélkül csak pacnikat lát, a szemüveggel pedig kölcsönös megbocsátáson és szereteten keresztül kitisztul a kép. Béke lett a faluban.
Amikor meghalt, a főorvos asszony bevallotta nekem, hogy ő nem hívő: a Pokolban hisz, mert a munkája során megismerte. A Mennyországban eddig nem hitt, de mostantól kezdve hiszi, hogy van, mert - azt mondta,- János biztosan oda jutott. Nem sokkal azelőtt, hogy meghalt, ott voltam nála: a zöld függönyök már be voltak húzva, már készült a halálra, de még mindig ragyogott. A kezemet fogta, és egyszer csak megszorította. Azt mondta: "Angyalt látok!" Mondtam neki, hogy biztosan az ápolónőt látta, és róla hitte azt, hogy angyal. Tiltakozott, mondta, hogy ő már nem lát, érzi, hogy ott vagyok, de látni már nem lát. Viszont az angyalt látja. Elengedte a kezem, és meghalt. Iszonyú érzés volt, hogy elveszítettem, mert nagyon harmonikusan éltünk. Nem tudtam felfogni, hogy már nem él. Amikor hazamentem, az volt az első dolgom, hogy elolvastam a napi Igét. "És meghalt Lázár, és viteték az angyaloktól Ábrahám kebelére." Addig még sírni sem tudtam, akkor kezdtem el zokogni. Úgy éreztem, hogy Isten már akkor tudta, hogy erre az Igére lesz szükségem, amikor összeállították az Exodust.
Amikor János pályázott a leányvári tanítói állásra, tartania kellett egy kortes beszédet. A szeretetről és a békességről beszélt. Valaki kikiabált a hallgatók közül, hogy nem szeretetre és békességre van szükség, hanem ökölre. Ki kell verni a svábokat - mondta ő, egy vörösképű nagydarab ember, Bikfalvinak hívták. "Egy ilyen anyámasszony-katonájára nincs szükség! Amíg én élek, addig ide maga a lábát be nem teszi." Két héttel később már ott voltunk, mert megválasztották. A férfiról kiderült, hogy a felesége Amerikában volt, ráfogták, hogy kém, elhurcolták és eltűnt. Így kerültünk Leányvárra. Isten a tenyerén hordozott bennünket, különben nem ilyen életünk lett volna.
A helybeli párttitkár megvásárolta a fejünk fölött a pedagógusoknak járó szolgálati lakást, és kirakott bennünket onnan. Négy gyermekünk volt, és nem kínáltak fel mást, mint a bikaistállót. Elkeseredtünk, és még sírva is fakadtunk, de János ránk szólt, hogy hagyjuk abba a sírást, mert Isten már tudja, hogy mit készített nekünk elő, csak még mi nem tudjuk. "Gondoljátok, hogy Isten kirak bennünket az utcára?"
Én színjátszói-rendezői iskolát végeztem, és meghívtak, hogy menjek el egy továbbképzésre Tatabányára, ahol minden évben tartottak egy továbbképzést. A vezető lebetegedett, és őt kellett helyettesíteni. Két hétig tartott a tanfolyam, és a végén a rédei iskolaigazgató azt mondta, hogy boldog lehet az a falu, ahol én vagyok a kultúros. Erre felszakadt belőlem a panasz, elmondtam neki, hogy hogyan áll otthon a helyzet. 48 órán belül ki kellett költöznünk a lakásból, de még mindig nem volt hova. Azon nyomban meghívott bennünket Rédére, azt mondta, hogy a rédeiek a tenyerükön fognak hordozni bennünket. Úgy is lett, egy hónap múlva átköltöztünk Rédére, ahol egy aranyos, szép lakást kaptunk, amit meg is vehettünk. Rendbe hoztuk, és ott éltünk. János tanított, én pedig a Kultúrotthon igazgatója voltam, illetve könyvtáros, a mozi vezetője és gépésze egyben. Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, ha az utcán meglátok egyet, nem tudok úgy elmenni mellette, hogy rá ne mosolyogjak.
Gyökereimről: Esztergom mellől származom. Dorogon születtem. Az édesapám bányagépmester volt, nagyon szerettem. Gyönyörűen tudott mesélni, a mesélést tőle örököltem. Az édesanyám súlyos idegbetegségben szenvedett, rászoktatták a morfiumra, mert azt hitték, hogy rákos. Agresszív lett tőle, gyakran kegyetlenül megvert. A szomszédoknak sokszor kellett átjönniük, mert amikor anyám elkezdett verni, az öcsém átszaladt hozzájuk, és segítséget kért. Volt olyan, hogy ha nem sietnek a segítségemre, talán agyon is vert volna. Utána fájt neki, de nem tehetett róla. Valószínűleg az elvonás egyik tünete volt az agresszivitás. Csöndes gyerek lettem, órákon át képes voltam a sarokban ülni, történeteken gondolkodtam. Persze minden történetnek én voltam a főhőse. Édesapám és édesanyám is ateisták voltak. Van egy dossziém, amiben bányászmeséket gyűjtöttem össze. Azokból kiderül, hogy a bányászok többnyire úgy gondolják, hogy amikor lemennek a bányába, akkor Isten kezében van az életük, ahogy a himnuszuk is mondja, de amikor feljönnek, akkor már nincs szükség arra, hogy Isten tartsa az életüket a kezében. Irány a kocsma.
Esztergomban, a Viziváros zárdájában végeztem el az iskolát. Én voltam az egyetlen református az osztályomban, amin sokan meg is lepődtek, mert nem gondolták, hogy az apácák felvesznek egy reformátust. Ott értek el az első sugarak: az osztályfőnököm egy nagyon szép, 22 éves apáca volt. Mindenki szerette. Csodáltam az apácákat, mert az egész életüket Istennek adták. Egy nagy titoknak tűnt ez számomra, és sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetséges ez. Aztán egy olyan időszak következett, amikor eltávolodtam ettől az egésztől, semmi sem érdekelt, a hit sem. De jött egy kántor, akinek gyönyörű hangja volt, és amikor egyszer mentem kifelé a templomból, megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem elmenni hozzájuk. Megdöbbentem azon, hogy elhívott a lakására, nem volt szokás ez. De megjelent a felesége is, aki szintén nagyon szívélyesen invitált hozzájuk. Mindketten hívő emberek voltak. A szüleim házassága nem sikerült túl jól, rengeteget veszekedtek. A kántor és a felesége viszont kiváló példája két embernek, akik egymásra találtak, és kitartottak egymás mellett. Hat gyermekük volt, de hetediknek befogadtak engem is.
Amikor megtértem, azt kértem Istentől, hogy teljes életet élhessek. 1945-ben történt mindez. Dorogon éltem, amit hegyek vesznek körül.
A németek körbekerítették az oroszokat, akik két hónapon át nem tudtak kitörni onnan. Borzalmas dolgokat műveltek a katonák a lányokkal, el sem lehet mesélni. Isten megőrzött a bajtól, pedig sok rettenetes esemény történt. Volt olyan, hogy vízért mentünk, és bemaszatoltuk a képünket, ne lássák, hogy fiatal lányok vagyunk. Az úton találkoztunk két orosszal, akik elől ki akartunk térni, és ezért átmentünk az út túlsó oldalára. Ahol mentünk volna, odaesett egy gránát, és mind a két oroszt széttépte. Ha nem térünk ki előlük, mi is meghaltunk volna. Meghűlt bennünk a vér.
Három vasárnapi iskolát kaptam: Tokodon, Leányváron, Esztergomban. Mindegyik körülbelül 20 km-re esett tőlünk. Vasárnap végigjártam őket. Amikor jött egy orosz autó, akkor beszaladtam a kukoricásba, megvártam, amíg elment az autó, és akkor indultam tovább.



Ez 1945-46-ban, az alcsúti ébredés idején volt. Csodálatos volt. Alcsút egy katlanban fekszik, körbeveszik a hegyek. Több, mint ezer fiatal énekelte a "Vége van már a szolgaságnak" kezdetű kánont a hegyoldalon, a kórusvezető pedig lent egy emelvényen állt. Úgy éreztem, hogy ilyen lehet a Mennyországban. A hegyek visszaverték az éneket, gyönyörű volt. Észak-Komáromban is volt egy nagy ébredés, amit Nehézi Károly vezetett.
János 14 éves volt, amikor belesodródott ebbe a körbe. Amikor először találkoztunk, elbeszélgettünk egy kicsit, majd hirtelen azt mondta, hogy én leszek a felesége. "Magát kerestem 27 éves koromig. Tegyük ki a kenyerünket a vízre, aztán az Úr majd megmutatja, hogy mit akar az életünkkel." Három hónap múlva megtartottuk az eljegyzést, és újabb három hónap múlva összeházasodtunk.
Leányvárra lelkész-helyettesnek kerültünk. Ebben a faluban sok sváb család élt, akiknek a háború után el kellett menniük. Akik magukat magyarnak vallották, azok ott maradtak. Bucsáról hoztak uradalmi cselédeket, akik reformátusok voltak. Iskolát kaptak, ahol János lett az igazgató, tanító, takarító. Ez egy éven át működött református iskolaként, aztán államosították. Jánosnak priusza volt: azt akarták, hogy lépjen be a pártba, de ő nem lépett be. Emiatt aztán nem tarthatott istentiszteletet sem. János tanári diplomával bírt, míg a többi munkatársa tanító volt, mégis neki volt a legkevesebb a fizetése. Nagyon nehéz helyzetben éltünk akkortájt. Amikor Rédéről eljött az iskolaigazgató és a tanácselnök, hogy meghívjon bennünket Rédére, akkor körbekérdeztek rólunk a faluban. Valaki azt mondta rólunk: "nagyon szegények, de nagyon boldogok."
Be kellett osztanunk azt, amink volt. Vezettem egy füzetet, amibe még azt is felírtam, hogy a krumplilevesbe mennyi krumpli, zsír, liszt szükséges, hogy át tudjam gondolni, hogy hol tudunk spórolni, de minden hiába volt, a hónap végén mindig megszorultunk. Éhezni soha nem éheztünk, amire éppen szükségünk volt, az megvolt. János is éppen annyira szerette a gyerekeket, mint én.
Az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy nekünk több gyermekünk lesz, de az első időkben nem maradtam állapotos. Sírtunk mind a ketten. Jánosnak volt egy szülész-nőgyógyász barátja, akihez elvitt engem. A vizsgálat után láttuk, hogy nagyon komoly, rossz hírt készült közölni. Azt mondta, hogy a testem belső felépítése miatt nem lehet gyermekem. Teljesen elkeseredtünk, sírva, egymásba kulcsolt kézzel imádkoztunk otthon. János azt mondta egy idő után: lehet, hogy az Úr a gyerekmissziót bízta ránk, és nekünk a mások gyerekeivel kell törődnünk inkább. Még abban a hónapban teherbe estem, megszületett az első lányunk, Zsóka, egy évvel később Márta, majd hat év múlva Péter. Ismét eltelt hat év, amikor is apám szívinfarktust kapott, és a hátamon kellett bevinnem a kórházba. Ott aztán én is összeestem a kimerültségtől, majd megállapították, hogy a negyedik hónapban vagyok. Nem is tudtam. Meg akarták szakítani a terhességet, mert 38 kg voltam, de nem engedtem. Mindenáron meg akartak győzni arról, hogy helytelenül cselekszem, de én tudtam, hogy jól gondolkodom, és nem adom oda azt a gyermeket, akit az Isten nekünk adott. Hazamentem, és azon gondolkodtam útközben, hogy mi lesz velünk. Az egyik lányom már 11 éves volt, a másik 10, és nagyon szegények voltunk. Féltem, hogy mit szólnak a lányaim, mert ők már tudtak gondolkodni akkor. János bement a szobába imádkozni, én pedig addig beszéltem a gyerekekkel.


Azt mondtam nekik: "Gyerekek! Komoly dolgokról szeretnék most veletek beszélni. Lenne még egy babánk, és az orvosok el akarják venni. Tőletek teszem függővé, hogy megtartsuk-e vagy hagyjuk. Negyedik gyerek, nektek még kevesebb lesz, mint eddig." Fogták egymás kezét, és Zsóka egy kis gondolkodási időt kért. Elmentek a sarokba, sutyorogtak, én közben imádkoztam. Amikor visszajöttek, azt mondták: "Úgy döntöttünk, hogy nem adjuk oda ezt a babát. Majd úgy vigyázunk a ruhánkra, hogy neki is jusson. És mi segítünk anyukának felnevelni. Egyet kikötünk, hogy kislány legyen, mert fiúból egy is elég." Péter nagyon csintalan kölök volt. Akkor született meg Eszter. 8 hónapos volt, amikor lefogtam édesapám kék, gyönyörű szemeit. Szomorú voltam, hogy többé nem látom ezeket a szemeket. Hazamentem, és Eszter ugyanazokkal a kék szemekkel nézett rám. Csodálatos volt.
A középső lányom, Márta agyvérzést kapott, lebénult a jobb oldala. Én vagyok most mellette. Zsókáék háza mögött van egy kis lakás, amit már korábban berendeztek nekem, hogy ha látogatóba megyek, ott lakjak. Ott ragadtam, ezért eladjuk a házat, és csak azt hagyom meg, ami abba a kis lakásba befér. Sok mindent elveszítettem abból, amit szerettem, és amihez ragaszkodtam, ezek nagyon fájnak. "Aki az én tanítványom akar lenni, adja el minden vagyonát, ossza szét a szegények között, és kövessen engem." Ez az Ige jutott eszembe akkor, amikor elvitték a dolgainkat. Láttam, ahogy a cigánysori emberek zsákokban vitték haza. Most van egy számítógépem, kaptam egy jó kis nyomtatót, és dolgozom.


Könyvírás gondolata: Gyerekcsoportot tartottunk, hat 10 éves, budapesti fiú került a csoportomba. Éjszaka vaságyakon aludtunk, és ők egyik ágyról a másik ágyra ugráltak. Hiába mondtam nekik bármit előbb szép szóval, utána kiabálva, észre sem vettek, irtó rosszak voltak. Kétségbeestem, nem tudtam, hogy mit csináljak. Leültem egy kisszékre, és szép csöndesen elkezdtem mesélni egy történetet egy bárányról. "Volt egyszer egy kis bárány, aki ott született a karámban..." Egyszer csak azt vettem észre, hogy csönd lett. Felnéztem, és láttam, hogy lógnak le az emeletes ágy tetejéről, és figyelnek. Mondták: "Folytassa!" Így született a Fehérke. Akkor csak úgy elmeséltem, nem írtam le: eszembe jutott, aztán el is felejtettem. A következő héten felkeresett pár asszony, és az egyikük kérte, hogy adjam oda azt a mesét, amit a fiúknak mondtam, mert állandóan a Fehérkét követelik. Kénytelen voltam írógépen lepötyögtetni, így készült el az első példány. A könyveim központjában mindig egy élmény áll, egy megtörtént esemény, amit az ember egy kicsit kiszínez. A legutolsó könyvem, a "Most már látok". Balatonfenyvesen nyaraltattam gyerekeket, akik rengeteget fociztak. Fenyvesen rengeteg a tűlevelű fenyő, és az egyik gyerek, nekiugrott az egyik fának, mert nem vette észre. Borzalmas látvány volt, ahogy a szeméből kiálltak azok a nagy tűk. Megvakult. Ez a magja ennek a történetnek. Sokat vétkezünk a gyerekek ellen: nem szabad őket becsapni vagy kinevetni, hanem komolyan kell őket venni.