HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján


Dr. Szabó Ágnessel Varga Kata beszélgetett

Református Egyház Félórája 2012. május 2-i rádiós műsorából részlet

Most egy hölgy vallomását olvassuk, aki elmondja, hogyan tört át ez a gát benne, aki évekig küzdött és nem tudta elfogadni még Isten létét sem.
Dr. Szabó Ágnes: Az ötvenes évek elején úgy ötéves koromig a nagypapám vitt engem a Fasori templomba vasárnaponként. Édesanyámék pedagógusok voltak és az édesanyámat felszólították, hogy eldöntheti, hogy a gyerek hittanra jár, vagy pedig vége szakad az ő tanítói pályafutásának. Kihelyezték a vörös Csepelre dolgozni és mondták, hogy ha engem nem vesz ki a hittanról, akkor, amikor a munkába indul nem az iskolába fog menni, hanem a Csepel Vasműbe fémforgácsot söprögetni. Édesanyám akkor ezt nem tudta vállalni, hiszen akkor már egyedül nevelt engem a fizetéséből. Így aztán én kivétettem a hittanról és onnantól otthon nálunk nem esett szó Isten dolgairól. Nem imádkoztunk többé étkezésekkor. Hét-nyolc éves koromtól kezdve orvos szerettem volna lenni, de aztán mégsem az orvosi egyetemre mentem. Az érettségi idején első szerelmemet éltem egy osztálytársammal és nem is akartam egyetemre menni. Édesanyámék verték otthon az asztalt, hogy márpedig tanulni kell! Megnéztem egy kiadványban, hogy mik a felvételi tárgyak a különböző egyetemeken és a közgázon történelem, matematika volt. Azért felvételiztem oda, mert nem szándékoztam a felvételire külön tanulni. Elmentem a felvételire és fölvettek.
Varga Kata: Amikor elvégezted az egyetemet egy kisebb kutatócsoportban kezdtél dolgozni.
Dr. Szabó Ágnes: Szakmailag nagyon sok mindent elértem, de nem okozott ez nekem örömet. A hetvenes években ebben az országban nem utazhatott senki. Én utazhattam. Relatíve sokat is kerestem. Nagyon hamar volt egy autóm. Jó pár év után egyre erőteljesebben láttam, hogy asztalfiókoknak írunk tanulmányokat és akkor úgy gondoltam, hogy gyakorlati oldalra mennék. Elmentem a HUNGEXPO-hoz külföldi kiállításokat csinálni, ami megint egy hatalmas privilégium volt. Úgy gondoltam akkor, hogy semmi értelme nincs annak, hogy megszületik egy ember és él hetven-nyolcvan évet. Ettől egyre idegesebb voltam, és egyre kevésbé volt komfortérzetem. Eszembe nem jutott, hogy a Bibliában keressek válaszokat. Olvastam akkor én már mindent, például buddhizmust is tanulmányoztam. Azt se favorizálta az akkori korszellem. Ez annyira jellemző ránk, hogy itt élünk egy állítólagos keresztény Európa közepén és ott voltak a polcainkon a Bibliák, de vettük kézbe. Én nem voltam ateista sem, csak nem gondolkoztam Istenben, nem kalkuláltam be, hogy a kérdéseimre tőle kaphatnék választ. Akkor kezdődött az ital. Történtek ezek a látszólag nagyon jó dolgok és nem okoztak boldogságot. Lehet, hogy egy pillanatra boldog voltam, amikor például egy vitorlás hajón szétnéztem és azt mondtam, hogy hú, de szép! De mire hazajöttem már nem volt meg. És akkor elkezdtem hajtani, hedonista módon, hogy ezeket a pillanatokat előidézzem. Ha valami olyan élethelyzetbe kerültem, amitől féltem, ideges lettem és észrevettem, hogy ha megiszom egy viszkit vagy egy konyakot, akkor milyen laza leszek. Az alkoholnak vitathatatlanul van ilyen hatása. Nem is rossz hatás, hiszen az alkohollal önmagában véve semmi baj nincs, csak ezt nagyon hamar meg tudja lovagolni a Gonosz. Senki nem úgy kezd el inni, hogy alkoholista akarok lenni. Én senkinek nem mondom, hogy ne igyon alkoholt, mert ki vagyok én, hogy ilyet mondhatnék. Egy dolog biztos, hogy mindannyian függünk valamitől, és mindaddig, amíg nem Istentől függünk, addig valami más dologtól függünk. Pascal mondja, hogy mindenkiben van egy istenformájú űr, és amíg ez nem Istennel van betöltve, addig mással lesz betöltve, mert az űrrel nem tudunk élni. Én nem tudom miért, az alkohollal töltöttem ezt be. Először csak szorongásoldás miatt ittam, aztán csak társaságban, de aztán ez mindennapossá vált, hisz a mindennapi életünk tele van szorongással. Az ember, amikor kinyitja reggel a szemét, akkor mindjárt talál egy csomó dolgot, amitől aznap félni tud. Amikor eszembe jutottak a félelmeim, kerestem az üveget, mert tudtam, hogy amikor megiszom az italt, akkor nem félek és ragyogóan megoldom azt a problémát, amit nélküle nem tudtam volna. Ez besűrűsödik és kialakul a biológiai függőség. Amikor már nem tudsz felkelni anélkül, hogy igyál valamit, az egy katasztrofális állapot, mert ott már magadnak sem hazudhatsz többé.
Varga Kata: Hogyan jutottál el a segítség útjára?
Dr. Szabó Ágnes: Évekig tartott. Gyűlöltem már magam azért, mert iszom, hogy mit művelek a környezetemmel, magammal. Szokták mondani, és igaz, hogy az alkoholizmus egy lassú öngyilkosság. Az alkoholista egy mélyen depressziós ember, aki nem találja az élete értelmét. Egy kardinális pont, amikor az ember azzal szembesül, hogy ezt én magam nem tudom megoldani. Nekem volt egy hívő nagynéném, aki orvos volt és a Református Iszákosmentő Missziónál szolgált. Ő fontos ember volt az életemben, emberileg és orvosilag is kétszer mentette meg az életemet. Amikor én már nagyon mélyen voltam, ezt úgy kell elképzelni, hogy hónapjaim lettek volna csak hátra. Szembesültem azzal, hogy meg fogok halni, ha nem hagyom abba az italt. Akkor kezdtem hígítgatni. Harmincöt kiló voltam. Erzsi néni "véletlenül" benézett hozzánk és akkor én sírva azt mondtam neki, hogy segítsen rajtam. Azt mondta, hogy menjek el Dömösre. Fogalmam sem volt, hogy mi van Dömösön. Megkérdeztem, hogy mi van ott? A Református Iszákosmentő Misszió - felelte. Nekem ez a lehető legrosszabbul hangzott, mert előítéleteim voltak a vallásos emberekkel szemben. Nem gondoltam, hogy ezt komolyan gondolja Erzsi néni. Megkérdeztem, hogy mit fogok ott csinálni? Azt mondta, hogy imádkozni meg énekelni. Ez teljesen elképesztett. Soha nem mentem volna oda, ha nem ő mondja. 1992-ben fölmentem Dömösre és ott szabadítást kaptam az alkoholból. Amikor hosszú évek óta próbálod abbahagyni és tudod, hogy nem tudod megtenni, mert szembesülsz azzal, hogy te ebből ki nem jössz, akkor ez a borzalmas erős fizikai függőség semmivé válik. Akkor azért az ember észreveszi, hogy itt valami történt. Szégyenletes módon valahogy nem jutott el hozzám semmi. A füleket Isten nyitja. Ha egy alkoholistától elveszik az alkoholt, és nem kap helyette valamit, akkor kitűzhetjük a kalapunk mellé, amint ezt az én következő tizenkét évem is bizonyítja. Eleinte még beszéltem ilyen ködöket, hogy nem evilági történés volt ez. Elindult a világ szerinti csodálatos felépülésem. Új lakás, új állások. Minden úgy nézett ki, hogy fut a szekér, csak egy dolog nem stimmelt, hogy tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint előtte.

Tizenkét év után Isten mérhetetlen kegyelmével megengedte, hogy visszaessek.
Nem fogalmazok rosszul. Mérhetetlen kegyelmével nem mondott le rólam. Elkezdtem elhinni, hogy én vagyok az az ember, aki kijöttem az alkoholból, és milyen jó életem van. Elkezdtem azt mondani, hogy tizenkét éve nem iszom, és teljesen szabad vagyok ettől. Nem azt mondtam, hogy megszabadított vagyok, hanem, hogy szabad vagyok. Szép lassan meggyőztem magam arról, hogy szabad nekem inni, mint minden normális embernek egy pohár bort egy jó vacsora után. Így kezdődött és pontosan tudtam, hogy hol lépem át a határt. Egyik kedves testvérem végig, a tizenkét év alatt is időnként eljött hozzám látogatóba. Ma már tudom, hogy mit látott akkor. Addig, amíg nincsenek nyitva a fülek, addig azt beszélünk, amit akarunk, nem fog eljutni a szívünkig. Úgyhogy ő nem erőltette rám ezt a dolgot. Amikor visszaestem őt föl tudtam hívni és hónapokon keresztül három-négy órás telefonbeszélgetések zajlottak esténként. Semmit nem olvastam el, semmit nem hallgattam meg, de a beszélgetések nem múltak el nyomtalanul. Közben eljutottam odáig, hogy föl tudtam hívni Balog Zoli bácsit a Misszió vezetőjét és azt tudtam mondani, hogy "Zoli bácsi, nagy baj van. Iszom." És akkor fölmehettem ismét Dömösre. Én akkor egészen máshogy mentem. Az vált előttem világossá, hogy ha én tizenkét év után vissza tudtam magam inni arra az állapotra, amiből egyszer már kiemeltettem, akkor az én életem a gyökerében hibás.


Balog Zoltán és felesége Tapolyai Margit
Balog Zoltánék gyógyító missziója Dömösön


A második nap délutánján nagyon rám tört, hogy itt mindenki tud imádkozni, kivéve engem. Érdemben nem tudok Istenhez sem szólni, sem odafordulni és én nagyon kiborultam ettől. Akkor Margit néni (Zoli bácsi felesége) átment a termen, neki olyan kisugárzása volt, amilyenre én is vágytam. Azt kérdeztem, hogyan lehetne ez? Odamentem Margit nénihez és sírtam, hogy ez nem fog nekem menni. Kérdezte, hogy mi nem fog menni? Mondtam, hogy nem tudok imádkozni, mert érdemben nem hiszem el, hogy van, akihez beszélek. Akkor hangzott el az a mondat, ami nálam áttörte azt a falat, amit építettem magamnak.
Margit néni azt mondta, hogy de hát ezt is kérheted tőle. Mindenkinél más töri át. Nekem ez a mondat volt az. Mi van? Mi az, hogy ezt is kérheted? Kitől? Hogy? Akkor este fölmentem a park tetejébe, a domboldalra és szószerint térden állva, sírva kértem a sötétben Istent, hogy csináljon valamit!
Azt mondtam, hogy Istenem, ha létezel, akkor csinálj valamit, hogy ezt el tudjam hinni, mert nem tudok hozzád beszélni, nem tudlak megszólítani. Nagyon el voltam keseredve. Jól kisírtam magam. Nem történt semmi. Akkor még annyit érzékeltem ebből, hogy megint be fog dagadni a szemem a sírástól. Úgy is lett és reggel fölkeltünk és bementünk a reggeli gondolatébresztőre és Zoli bácsi leült és megszólalt:

"A megrepedt nádat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el,
igazán hirdeti a törvényt." (Ézsaiás 42:3)

Én ott ültem és életemben először megéltem, hogy hozzám beszél személyesen az Isten. Megnyitotta a fülemet. Ennek most hetedik éve van. Én nem azt kaptam Istentől, hogy nem iszom. Én egy új életet kaptam, aminek egy pici része az, hogy nem iszom. Próbálom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant: kaptam egy olyan életet, amit odabízhatok. Nagyon nagy könnyebbség, hogy nem kell magamból kiizzadni dolgokat. Naponta új csapdákba megyünk bele és vannak mélypontjai az embernek. Isten nem ígérte azt nekünk soha, hogy a földi életünkben mindig minden csodás lesz, de amikor ezek a mélységek jönnek, amikor problémák adódnak, akkor tudhatom, hogy Isten megígérte, hogy velem lesz. Krisztus keresztje nem "egy" módszer az alkoholból való szabadításra, hanem "a" módszer. Maga a kegyelem. Azért nem mernek sokan Jézus és a keresztyénség felé fordulni, mert olyan szinten egyszerű és triviális, hogy az hihetetlen. Egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy valamit ingyen is kaphatunk, csak úgy. Nekem is a legnagyobb kísértésem, hogy állandóan hozzá akarom még rakni a magamét is. Olyan típusú ember vagyok, aki nem tud félig csinálni dolgokat. Régen is ilyen voltam. Nagyon nehezen hittem el Isten létét, nagyon nehezen értettem meg, hogy én teremtmény vagyok, de amikor megértettem, hogy ez az egész az ő munkája, ő nyitotta ki a fülemet. Akkor szinte mániákusan olvasni kezdtem mindent. Faltam a könyveket, amikből Istenről többet tudhattam meg. Azt kérdezed tőlem, hogy vannak-e hiányaim? Biztos vannak, de megélem ezt. Nekem nincs családom. Egyedül élek. Isten valamiért így látta jónak. nekem ezeket is kipótolja Isten. Nem kell elhinnem, megéleti velem. Gyerekeket adott, mamát adott - nem élnek már a szüleim - földi vonatkozásom nincs. Nincs rokonságom, de mégis vannak utódaim is, meg felmenőim is. Mostanában gondolom azt, hogy biztos azért kellett ezt nekem ezt ilyen intenzíven megélni, mert különben nem tudnám elhinni. Most őszintén! Milyen hiányaim lennének? Semmi olyan nincs körülöttem, amire vágynék, és úgy gondolnám, hogy hiányzik az életemből. Elégedett vagyok.
Varga Kata: Mesélted nekem, hogy három gyermekre fogsz vigyázni egyszerre.
Dr. Szabó Ágnes: Azok már az "unokáim". Vannak "gyerekeim" is. Adott nekem az Isten gyülekezetet. Mondtam, hogy az én családom Fasoros, amióta a Fasor felépült. És Isten nem akárhova vezetett vissza, hanem abba a gyülekezetbe, ahol engem kereszteltek, ahol édesanyám Juliannás volt. Nekem ez döbbenetes megtapasztalás, hogy a mi Urunk nem adja fel. Azt mondja, hogy ezt a nőt valamikor ebbe a gyülekezetbe képzeltem el és majd én megmutatom. Isten az ajándékaira köt még egy szalagot.
Varga Kata: Van még egy szenvedélyed, amit nem tudok megkerülni. Nagyon szereted a kutyákat.
Dr. Szabó Ágnes: Jó hogy elmondhatom, hogy ez már nem a szenvedélyem. Nagyon szeretem a kutyákat. Ledőlt az alkoholbálvány és felépítettem magamnak egy újat. Kiment az alkohol a Pascal-féle űrből és én gyorsan betuszkoltam két óriás snaucert ebbe az űrbe. Nyolc évig éltem úgy, hogy a kutyáimnak éltem. Ma már igazából nem is bánom. A fontos ebben az, hogy a mi Urunk ezt is jóra tudja fordítani. Isten tulajdonképpen a kutyakiképzés módszertanán keresztül magyarázta magát az elején és teszi ezt máig. Most egy vacak tacskó kutyám van. A semmiből a fejemre pottyant ez a menhelyi tacskólány. Nagyon sokat tanított rajta keresztül az Úr. Ha egy kutyának azt mondja a kiképző, hogy ül, akkor az, nem azt kérdezi, hogy meddig és miért? Amikor nekünk Isten azt mondja, hogy várj! Akkor mi kérdezünk, legalább is én állandóan. Érteni akarjuk, hogy miért és meddig? A kutya erre Istentől kódolva van és tudja ezt, nekünk pedig meg kell tanulnunk. (tebennedbiztunk.hu)

Hiszek Jézus Krisztusban * AZ ÜDVÖZÍTŐ HIT TARTALMA

Keress keresztény segélyhelyet, rehabilitációs otthont!

Szabadulások hiteles története
REHABILITÁCIÓS OTTHONOK




Iszákosmentés Dömösön * VALÓBAN SZABADOK LESZTEK!


Némethné Balog Katalin, a Református Iszákosmentő vezetője ismerteti az ivás stádiumait, a gyógyítás módját, aki szerint a dömösi kórházban azt tanulják meg a kliensek, hogy szabad nemet mondani az alkoholra. Amikor igent mondanak az Istenre, akkor van szabadságuk arra, hogy nemet mondjanak az alkoholra.