HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Mátrainé Fülöp Irma:

ALÁZZ MEG Ó, URAM!

"Az Úr... az alázatosoknak... kegyelmet ad."

Példabeszédek 3:33-34

Tíz-tizenkét éves koromban nagy lelkesedéssel és imádkozó szívvel énekelgettem:

Alázz meg ó, Uram, mind mélyebben,
Had ússzam végtelen kegyelmedben,
Uram Te előtted porba hullok;
Jézusom keresztjére borulok.



Vígy mindig beljebb, sebeidbe;
Nem kell már világ, félre vele!
Lábaidnál csupán ott jó nekem,
Ott békét, nyugtot talál lelkem.



S Isten komolyan vette esedezésemet. Meghallgatta kérésemet. Többféle megaláztatáson át vezetett míg egyre jobban megtanultam úszni az Ő végtelen kegyelmében. Persze, ha előre tudtam volna, hogy mivel jár kérésemnek teljesítése, akkor valószínűleg nem mertem volna az idézett módon esedezni. De nem tudtam. Sőt sokáig nem is ismertem fel, hogy imameghallgatásként történnek velem a dolgok.

Hogyan alázott meg Uram?

Megaláztatásom a magyarországi zsidóüldözéssel kezdődött. Ugyanis csak abban az időben tudtam meg, hogy az én drága apukám, aki pici korom óta a nyomdai munkája mellett, rendszeresen hirdette az Evangéliumot; zsidó családból származott. Egyben azt is, hogy emiatt hívták be munkaszolgálatosnak s nem katonának. Meg azt, hogy engem is - a negyedik elemi után - származásom miatt utasított el több gimnázium, míg végül egynek az igazgatónénije megkönyörült rajtam. (Én még nyolc gimnáziumot jártam.)



Aztán azzal folytatódott, hogy mikor már gimnáziumi tanuló voltam s elég jó eredményeket értem el, akkor édesanyám többször említette, hogy mivel munkás szülők gyermeke vagyok - ne számítsak arra, hogy az értelmiségiek gyermekei barátkozni fognak velem. Arról sohasem beszélt, hogy édesapám gépszedő lévén, olyan olvasott volt, hogy nagyobb ismerettel rendelkezett, mint sok tanult ember. S arról sem, hogy a Bibliát és a közismert teológiai műveket jobban ismerte, mint sok pap; mert azokat szedte munka közben. Meg arról sem, hogy megtérése óta olyan hatásosan hirdette az Igét, hogy közkedveltté vált. Csak arról, hogy fizikai munkával kereste a kenyeret.


Viszont Isten könyörült rajtam s mindezek ellenére megajándékozott néhány komoly Isten-hívő barátnővel, melyek közt imatársakra is találtam. Továbbá megengedte, hogy felfigyeljek édesapám kiváló bölcsességére; s megtapasztaljam igehirdetéseinek csodás eredményeit. Majd mikor apu munkaszolgálatos csapatját embertelen módon Németországba deportálták s Mauthausen, Dachau és egyéb táborokba vitték; akkor megint volt miért megalázva éreznem magam. De Isten ekkor is könyörült rajtam. Mégpedig azáltal, hogy megmagyarázhatatlan hitet helyezett a szívembe apukám megmaradása és hazatérése felől.



Viszont a háború hamarosan befejeződött s mivel apu valóban túlélte a holokausztot, nemsokára haza is tért. Mire megkönnyebbültem, mert azt hittem, hogy ezzel vége lesz a sokfajta üldözésnek és megaláztatásnak. De nem úgy lett. Tudnillik ekkor az új, kommunista kormány apu prédikálási tevékenysége és Jézusba vetett hitünk következtében sújtott ránk. Sőt idővel olyan veszélyessé vált a helyzet, hogy sohasem tudtuk mikor kopogtat be hozzánk egy ÁVH-s egyén, és tartóztat le, vagy szállíttat el minket egy munkatáborba. Tehát megint az alázat útját jártam. De Isten megóvott a letartóztatástól, s ezáltal megtanított bízni az Ő csodás szabadító erejében.

Aztán 1956 októberében kitört a híres magyar forradalom. Ekkor szüleimmel és kis családommal elmenekültünk otthonról, mert elegünk volt az üldözésekből. De a nagyvilágban hontalan vándorként élni is megalázó volt. Bár Isten továbbra is velünk maradt, és lépésről-lépésre vezetett.



Az USA-ban telepedtünk le, ahol azt reméltük, hogy végre valóban vége lesz minden problémánknak. De Istennek más terve volt velünk. Megengedte, hogy a letelepedéssel járó elképzelhetetlen nehézségek tartsanak évekig alázatban. Bár ekkor is vezetett, és a nehézségek által egyre közelebb vont magához.
Majd a három drága gyermekünk nevelésével, betegségeivel, és műtéteivel járó próbák tartottak továbbra is alázatban és Isten közelében.
Aztán én lettem beteg. Mellrák gyanuval kórházba kerültem. Ugyan a biopszia után kitünt, hogy nem rák volt, de az előző napok alatt bizony csak keserves könnyek közötti alázattal tudtam kiáltani Istenemhez.
Később szüleim betegsége és ápolása hárult rám. Ez is térdre kényszerített. S Isten ismét lehajolt hozzám. Gyengéden, de világosan támogatott és vezetett.
1998-ban meg - egy gépkocsi baleset következtében - férjem sebesült meg súlyosan. Mire komoly hátműtétre és utána teljes ellátásra és ápolásra lett szüksége. Ekkor megint csak alázattal az Úrba kapaszkodtam. Mire Ő megsegített.

Még sorolhatnám tovább az alázat iskolájában nyert élményeim felsorolását, de nem teszem. Inkább csak a legutóbbit említem még meg. 2000. januárjában történt s mélyebre alázott, mint bármelyik azelőtt. Sőt súlyosabb is volt a többinél. Azonkívül olyan helyről ért, ahonnan a legfájdalmasabban érintett. Mire majd meghasadt a szívem. Mély és maradandó sebet is kaptam. Volt olyan nap, amikor csak zokogni és jajgatni tudtam. Zokogásaimban és jajgatásaimban viszont Isten felé fordultam, mert tudtam, hogy csak egyedül Ő tud megvigasztalni, és új erőt adni nekem. S, minél szorosabban kapaszkodtam belé, Ő annál közelebb jött hozzám. Míg szinte határozottan éreztem jelenlétét és vezetését.



Hogyan segített rajtam ebben az esetben?


Úgy, hogy mindjárt sérelmem első hetében elvezetett egy olyan előadásra, ahol a Biblia alapján megláttam, hogy mit kell tennem, s hatására mire számíthatok. Azonkívül ugyanott határozottságot és bátorságot is nyertem a szükséges lépések megtételére. (Pedig én nem vagyok egy határozott és bátor egyén.) Továbbá igei igéretekkel, igehirdetések üzeneteivel, imatársak támogatásával, és az előadáson vásárolt lelki irányzatú könyvek olvasása által is támogatott. Mégpedig olyan gyengéden tette, hogy mély fájdalmam ellenére szinte úgy éreztem, mintha csak az Ő csodás fenntartó erejének hatására kegyelme folyóvizének tetején lebegnék.

S ekkor történt meg a legnagyobb csoda! Ugyanis ekkor döbbentem csak rá arra, hogy úgy ebben az esetben, mint egész életemben csupán az történt velem, amit tiz-tizenkét éves koromban kértem. Azaz, Isten alázott meg engem gyengéden, de egyre mélyebben. Sőt mindezek által megtanított még a körülmények helyett kizárólag Őrá tekinteni. A kilátástalan helyzetek között Őbenne bízni. S minden nehézség közepette egyedül Őtőle függni.

 Jó az Úr. Meghallgatja imáinkat! Mégpedig úgy, ahogy el is tudjuk viselni kéréseink következményét; mivel nem mindig tudjuk előre, hogy mit kérünk. Ennélfoga bátran kérhetünk az Ő akarata szerint és dicsőségére akármit; még alázatot is. Nyugodtan mondhatjuk:
"Alázz meg Óh Uram, mind mélyebben, hadd ússzam végtelen kegyelmedben."