Japán történetek
Varga István & Makai Rozália weblapján

Otto Mosimann: Mindent legyőző szeretet könyvéből



NODSZU GENICSI japán evangélista élete

GYERMEKKOR ÉS IFJÚSÁG
Genicsi félárvaként nőtt fel. Még kisfiú volt, amikor édesapja meghalt. Ott maradt édesanyjával és három nővérével. Mivel egyetlen fiúgyermek volt, apja halála után még jobban kényeztették, mint ahogy ez különben is történt volna. Édesanyja és nővérei úgy bántak a kisfiúval, mint valami herceggel. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. Noha a család nagyon szegény volt, mégis igyekeztek kívánságait teljesíteni.
Nem csoda tehát, hogy Genicsi igen hamar önfejű és akaratos kisfiú lett. Iskolába nem szeretett járni. Nem volt ínyére az, hogy csendben üljön, tanuljon és engedelmeskedjen. Ugyanakkor értelmes volt, ahogy az később kitűnt, de hiányzott belőle az akarat, hogy engedelmeskedjen. Abban az időben Japánban a gyermekeknek csak négy évig volt kötelező az iskolábajárás. Genicsi boldog volt, amikor tizenegy éves korában végre megszabadult az iskolától, mert most már férfinak érezte magát. Mindenesetre tudott valamennyire számolni, és megismert néhány száz japán írásjelet, úgyhogy a legfontosabb dolgokat le tudta írni és el tudta olvasni. Mi egyébre lett volna szüksége? Abban az időben Japánban még nem volt tulajdonképpen ipari tanulóképzés, de aki néhány éven át valamely, szakmáját jól értő iparosnál dolgozott, az tanult szakmunkásnak mondhatta magát. Genicsi kistermetű volt ugyan (soha nem nőtt meg 160 cm-nél magasabbra), de nagyon erős volt, úgyhogy kovács lett. Mesterségéhez jól értett.

 KÖTEKEDŐ ÉS ISZÁKOS FICKÓ

Nem tudom, mi minden játszott közre abban, hogy Genicsi már a 20. születésnapja előtt félelmetes kötekedő és iszákos fiatalember lett, csak annyit tudok, hogy az volt. Amellett hirtelen haragú. Kimonóját összefogó övében tőrt hordott, amelyet olykor használt is. Édesanyja kérései, figyelmeztetései mind hiábavalók voltak. Genicsi mindig azt tette, amit akart, mert így szokta meg gyermekkorától kezdve.
Ugyanakkor buzgó buddhista volt. Szülővárosa, Macue mögött egy magas dombon még ma is áll az a nagy buddhista templom, amelybe már ifjúként szorgalmasan járt, és ismerkedett a buddhista tanokkal. De a buddhizmus sem heves természetétől, sem iszákosságától nem tudta megszabadítani.

GENICSIT MEGHÁZASÍTJÁK

Édesanyjának - nagy tanácstalanságában - támadt egy gondolata: mi lenne, ha rossz útra tért fiát megházasítaná. Talán, ha felesége lesz, felhagy az ivással és a garázdálkodással. Tervének megvalósításában igen nagy segítségére volt az ország hagyománya, amit akkoriban még szigorúan megtartottak, amely szerint sem az ifjúnak, még kevésbé a leánynak eszébe sem jutott, hogy házastársát maga válassza. A házastárs kiválasztása a családfő dolga volt, és ezt a fiatalok ellentmondás nélkül elismerték.
Nodszu mama rokonai segítségével fiához illő asszonyt keresett, és talált is egy leányka személyében, akit szülei hajlandók voltak hozzáadni ahhoz a fiatal semmirekellőhöz. Megtartották az esküvőt, és mindenki örült a szerencsés megoldásnak. Genicsi is tele volt jó szándékkal, hogy új életet kezd - csak éppen nem volt ereje hozzá.

ÁTKÖLTÖZÉS KOBÉBA

Macuéban az ifjú párnak kislánya született, akit Szadakónak neveztek el. Nagy volt az öröm! Ha fiuk születik, természetesen még jobban örültek volna, hiszen minden buddhista szíve leghőbb ványa, hogy fia szülessék, aki később elhalt szüleiért imádkozik és áldozatot mutat be. A család boldogságát és békességét azonban egyre inkább megrontotta Genicsi mértéktelen italozása. Ez egy idő után, kivált az édesanyja számára, olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy egy szép napon így szólt fiához:
- Ide figyelj, Genicsi, ez így nem megy tovább, nem tudunk egy fedél alatt élni. Keress lakást magatoknak, és költözzetek el.
Genicsi hevesen így válaszolt: - Rendben van, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza.
A költözködés Japánban szegény emberek számára ma sem jelent nagy problémát. Legtöbb esetben mindössze néhány darabjuk van: egy nagy fiókos szekrény a kimonók számára, egy kicsiny, összecsukható étkezőasztal, egy nagy tükör a háziasszonynak, és a "futon" (vattapaplan) éjszakára. Főzőedényt és evőeszközt nem sokat használnak, úgyhogy az ilyen költözködést rendszerint egy kis kézikocsival meg lehet oldani. Így jutott el Genicsi is feleségével és gyermekével a szép kikötővárosba, Kobéba, ahol hamarosan munkát is talált magának egy nagy hajóműhelyben.

FELESÉGE ELHAGYJA

Macue, Genicsi szülővárosa is szép, de nem hasonlítható Kobéhoz. A "Kobé" név leírásához használt írásjelek azt jelentik "Isten" és "kapu". Így fordíthatjuk tehát: "Isten kapuja", vagy "az istenek kapui". A házak részben meredek domboldalra épültek, fel egészen a Rokko és a Maja dombokra. Akár a tenger felől nézünk fel a városra, akár a városból a kikötő fölött a tengerre, mindenképpen gyönyörű látványban van részünk.



Azt, hogy a Nodszu család jól érezte itt magát, elképzelhetjük, kivált az első időkben, amikor még anyagilag jól ment nekik. Sajnos azonban az apa jó elhatározásai nem sokáig tartottak. A nagyobb városban a kísértések is nagyobbak voltak. Lakóhelyet változtathat az ember, jellemet azonban nem. Nodszu is magával hozta egyéniségét Kobéba. Kötekedő, részeges ember maradt ott is, amilyen Macuéban volt.
A házaspárnak nemsokára Kobéban még egy gyermekük született: egy fiúcska. Ezzel tulajdonképpen teljessé kellett volna lennie a családi boldogságnak.
Nodszu iszákossága azonban sűrűbben idézett elő veszekedést a férj és a feleség között. És bekövetkezett az, aminek be kellett következnie: amikor Nodszu egy este hazatért munka után, csak a két gyermekét találta, felesége elhagyta. Hátrahagyott levelében azt írta: egy ilyen ember mellett nem bírja ki tovább, elmegy - örökre.


Mit kezdjen most Nodszu a két gyermekkel? Szadakó, a kislánya, akit különösen szeretett, hat éves volt, a fiúcska mindössze nyolc hetes. Szadakóval elmehetett volna egy "gesikujába"-ba (vendégházba), hiszen a kislánynak hamarosan iskolába kellett mennie. Ahhoz azonban, hogy a csecsemőt is megtarthassa, házvezetőnőt kellett volna fogadnia, és ehhez nem volt elég a jövedelme. Így hát azt tette, amit számos más japán ember az ő helyzetében tett volna: a fiúcskát odaajándékozta egy munkatársának, akinek nem volt gyermeke, és szívesen örökbe fogadta a kisfiút. Nodszu szobát bérelt egy vendégházban, ahol a gondozónő szívesen gondoskodott napközben a kislányáról is.

SZADAKÓ VASÁRNAPI ISKOLÁBA MEGY

Telt-múlt az idő. Szadakó már második vagy harmadik osztályba járt, amikor egyszer egy barátnője meghívta: menjen el vele a vasárnapi iskolába. Az apa, aki vasárnap dolgozott (akkoriban a gyárakban nem ismerték a szabad vasárnapot), sokáig mit sem tudott arról, hogy gyermeke minden vasárnap vidáman járt a keresztyén gyülekezetbe. Amikor azonban egyszer megtudta, nagyon megharagudott, és szigorúan megtiltotta Szadakónak, hogy oda menjen. Szadakó azonban nem törődött a tilalommal, továbbra is járt a vasárnapi iskolába. Most más az apa veréssel fenyegette, ha még egyszer elmegy. A kislány azonban csak nevetett, mert tudta, hogy a fenyegetőzés nem komoly. Azonfelül apja makacsságát örökölte, és mindig azt tette, amit akart. Vajon az anyai szeretet hiánya, vagy valami más okozta, mindenesetre gyermeki szíve csodálatosan megnyílt az evangélium előtt. Szadakó gyermekként egész határozottan és tudatosan szívébe fogadta az Úr Jézust, mint Megváltóját.



A BETEGSÉG NYOMORÚSÁGA ÉS ÁLDÁSA

Szadakó 12 vagy 13 éves lehetett, amikor súlyosan megbetegedett. Először csak a vendégház gondozónője ápolta hűségesen, de ahogy az állapota súlyosbodott, kórházba kellett vinni. Valamilyen alattomos láz kínozta a gyermeket. De amikor az orvosok vagy nővérek kérdezték, hogy vannak-e fájdalmai, mindannyiszor csak a fejét rázta és ezt mondta:
- Nincsenek, mert az Úr Jézus velem van.
A nővérek és orvosok először csak csodálkoztak, majd csodálni kezdték a gyermeket. Amikor Nodszu egy este gyermeke mellett ült, látogatókat jelentettek. A belépő házaspár láttán Szadakó arca felragyogott, és örömmel kiáltotta:
- Édesapám, ők az én vasárnapi iskolai tanítóim.
Nodszu számára rendkívül kínos volt a helyzet. Legszívesebben azonnal elküldte volna őket, de ez udvariatlanság lett volna, és az ember Japánban nem lehet udvariatlan. Ezért így szólt:
- Kérem, jöjjenek közelebb. Miután néhány percig erről-arról beszélgettek, megkérdezte a vasárnapi iskolai tanító:
- Nodszu úr, megengedi, hogy Szadakóért imádkozzam?
Nodszu természetesen megengedte, hiszen mint jó buddhista, sokat imádkozott; de ahogy ez az ember imádkozott, úgy még soha senkit nem hallott imádkozni. Gyermeki egyszerűséggel beszélt ez a vasárnapi iskolai vezető az Úr Jézussal, elébe tárta a gyermek betegségét, és buzgón könyörgött gyógyulásáért. Azután feleségével együtt elbúcsúzott, és elment.
 Isten meghallgatta az imádságot, csodát tett. Amit az orvosok addig nem tudtak elérni, az megtörtént: a láz csökkent, majd rövid idő múlva ismét otthon volt, és járhatott a vasárnapi iskolába. A 2. világháború óta Japánban sok régi szokás megváltozott. Korábban úgy volt, hogyha valaki ajándékot kapott, azt minden esetben viszonoznia kellett. Nodszu meg volt győződve, hogy gyermeke gyógyulásához nagy mértékben hozzájárult a vasárnapi iskolai tanító imádsága. Az udvariasság arra kötelezte tehát, hogy hamarosan meglátogassa őt, és valami ajándékot vigyen neki. Így történt, hogy ez a buzgó buddhista egy vasárnap leányával együtt elment a keresztyén vasárnapi iskolába, hogy megköszönje a kapott segítséget. Útközben elhatározta, hogyha túlesett a formális köszönetmondáson, azonnal elhagyja a templomot. De nem így sikerült.
A régi Japánban az egyik legsúlyosabb bűn, amit valaki elkövethet, az az udvariatlanság volt. Nodszu egyszerű környezetben nőtt ugyan fel, és nem csinált nagy ügyet abból, ha részegeskedett vagy verekedett, vagy olykor valótlant mondott. Az udvariatlanság bűnébe azonban semmiképpen nem akart beleesni. Mikor végzett a hálálkodó szavakkal és a számos meghajlással, gyorsan távozni akart a gyülekezetből. A vasárnapi iskolai vezető azonban rendkívül udvariasan megkérte, hogy maradjon ott az istentiszteleten. Az adott körülmények között a legnagyobb udvariatlanság lett volna, ha azonnal elmegy. Maradnia kellett tehát, és életében először hallgatta a Jézus Krisztusról szóló örömhírt.



A TEMPLOMI ALVÓ

A keresztyén igehirdetés olyan nagy hatással volt Nodszura, hogy ezentúl minden vasárnap engedett gyermeke kérésének, és elment az esti istentiszteletre (nappal ugyanis dolgozott). Ugyanakkor úgy intézte, hogy eléggé későn érkezzék, és lehetőleg hátul foglaljon helyet. Nem volt valami nagy zeneértő, de szívesen énekelt.
Mihelyt azonban a lelkész elkezdte a prédikációt - Nodszu elaludt. Nagyon fáradt volt, és a hallottakból is oly keveset értett, hogy az nem érdekelte különösebben. Abban a pillanatban azonban, amikor a lelkész befejezte, fölébredt és boldogan énekelte a többiekkel együtt a záró éneket, hogy azután, amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjék a templomból. Azért ne gondoljuk, hogy képmutató volt. A gyermeke iránti szeretet és a gyógyulásáért való hála vitte a gyülekezetbe. Azonkívül meg is akart változni, mert az evangélium hatni kezdett az életére, még ha ő ezt nem is érezte tudatosan. Mindenekelőtt az iszákosságtól akart megszabadulni.
Olykor két hét is eltelt anélkül, hogy egy csepp "szaké"-t (japán rizspálinka) ivott volna, de azután megint annyira erőt vett rajta az alkohol iránti vágy, hogy nem tudott ellenállni. Becsületesen küzdött, de saját ereje kevés volt.

AZ UDVARIATLAN LELKÉSZ

Egy vasárnapi esti istentisztelet után történt. Nodszu ismét átaludta a prédikáció nagy részét, és éppen indulni akart hazafelé, amikor valaki visszatartotta kimonója ujjánál. Amikor csodálkozva körülnézett, a lelkész állt előtte, és megnyerő mosollyal mondta:
- Kedves Nodszu úr, maradjon még egy pillanatra.
Nodszu igen kényelmetlenül érezte magát, de mert nem akart udvariatlan lenni, hát maradt. Mikor a templom kiürült, a lelkész kis barátunkhoz lépett, és a következő beszélgetés kezdődött:
- Nodszu úr, ön már immár másfél éve jár ebbe a gyülekezetbe. Szabadna megtudnom, mit tapasztalt itt az elmúlt idő alatt?
- Szenszei (tanítómester), sok áldást nyertem!
- Jó, ez meglehet. Látja, sokan, akik csak ön után kezdtek járni ide, már régen bemerítkeztek (megkeresztelkedtek). És ön hogyan áll ebben a dologban? És mit ért azon, hogy áldást nyert? Ezt nem egészen értem.
A kérdés Nodszut komoly zavarba hozta, és nem tudott mást felelni, mint ezt:
- Tanító úr, én valóban rendkívüli áldást nyertem.
A lelkész most olyasmit tett, amit a japán udvariassági szabályok szerint sohasem tehetett volna meg. Ahelyett, hogy beérte volna a válasszal - még ha látszólag is -, harmadszor is megkérdezte:
- Pedig én tudni szeretném, mit jelent az ön számára az, hogy "áldást nyertem"? Most már Nodszu nem tudta tovább kikerülni az egyenes választ, és megmondta az igazságot:
- Mester, én már nem iszom annyit, mint régebben.
És amit a lelkész ezután tett, az a japán illemszabályok legsúlyosabb megsértése volt. Azt felelte: - Ha csak ennyi az egész, akkor nem kell többé az igehirdetésre jönnie! Ez vérig sértette Nodszut. Haragtól reszketve válaszolta:
-Josi, kore kara konai jo! (Jó, soha többet nem jövök!)

ÉLETFORDULAT

Dühösen ment haza. Egyetlen szobájukban Szadakó már békésen aludt vattapaplanján. Miután szokása szerint kortyolt egyet a pálinkásüvegből, Nodszu is lefeküdt, de nem tudott aludni. Ezért nemsokára fölkelt, és felment a lapos háztetőre, abban a reményben, hogy ott valamennyire felfrissül. De hiába. Halkan visszament a szobájába, aludni azonban nem tudott. Másodszor is fölkelt, és a keskeny lépcsőn ismét felment a tetőre. Végső nyomorúságában életében először letérdelt, hogy imádkozzék az élő, igaz Istenhez, akit még alig ismert. Egymás után teltek az órák. Amikor hajnalodott, mintha valami hangot hallott volna:
"Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett." (Lk 19:10)
Amikor Nodszu ezt a lelke mélyén egészen világosan és tisztán megszólaló hangot meghallotta, felugrott és így szólt magában:
- Ha ez igaz, akkor Jézus Krisztus értem is jött, mert én is elveszett ember vagyok.
Hányszor hallgatta Nodszu ezt az Igét félig alva a gyülekezetben, és nem értette. Most azonban egészen világos volt előtte: Jézus Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett, tehát őt, Nodszut is megmentette!
 Megújúlt emberként tért vissza a szobájába. Már elég világos volt ahhoz, hogy a tárgyakat megkülönböztesse, és meglátta a párnája mellett a nagy pálinkásüveget.
- Ez az én ellenségem! - mondta halkan. Megfogta az üveget, a ház mögé vitte, és összetörte.
Itt volt az ideje azonban, hogy munkába menjen. A gyár felé vezető úton a templom mellett is elment. Noha nagyon korán volt, de nem kellett attól tartania, hogy a lelkészt álmából zavarja fel kopogtatásával. Számos gyülekezetben tartanak ugyanis reggel 6-kor vagy fél 7-kor rövid imaórákat a munkába menő hívők számára. Bezörgetett tehát, és a lelkész azonnal ajtót nyitott. Nodszu zavartan meghajolt, és azután kirobbant belőle: - Szenszei, meg akarok keresztelkedni. Elgondolkodva felelte a lelkész:
- Szép..., jó, de az nem megy olyan gyorsan!
Erre Nodszu sebtében elmondta, ami az elmúlt éjszaka vele történt. Elképzelhetjük a lelkész örömét, amikor ezt meghallotta. Mögötte is álmatlan éjszaka volt, mert szemrehányásokat tett magának, hogy Nodszuval olyan udvariatlanul bánt.
Ettől a naptól kezdve Nodszu nem aludt az istentiszteleteken. És nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Ettől a naptól kezdve nagy bizonyossággal tudta, hogy átment a halálból az életbe. Ezen az éjszakán megtapasztalta élete döntő fordulatát, és fél év múlva a hitvalló keresztség által befogadták a gyülekezetbe.

A NYOMORÚSÁG VIZEI

Milyen szép lehetett volna most minden! Nodszu ezután nem érezte szegénységét olyan nyomasztónak, mert mindene megvolt, ami az élethez szükséges, és többre nem vágyott. Egyébként is forrón szeretett gyermekével most már összekötötte a közös hit Jézusban, és iránta való közös szeretet. Mindketten boldogok voltak, és azok is maradtak volna, ha ..., ha be nem köszönt Japánba a nagy gazdasági válság. Sokan munkanélküliek lettek, és egy napon Nodszunak is kezébe nyomták a felmondó levelet.
A munkanélküli segélyt abban az időben, tehát röviddel az első világháború előtt, még nem ismerték Japánban. Aki elvesztette munkáját, az elvesztette jövedelmét is, és általában rokonaihoz fordult segítségért, akik be is fogadták. Nodszu is visszatérhetett volna családjához Macuéba, de nem akart terhére lenni öreg édesanyjának. Ezért aztán bérelt egy olcsó, kétszobás házat Kobe szegénynegyedében, és édesburgonyával kezdett kereskedni. Lehetőleg olcsón felvásárolta a parasztoktól, és eladta nyersen vagy főve, vagy - amit a gyerekek különösen szerettek - sütve. De ezzel olyan keveset keresett, hogy a pénz arra sem volt elegendő, hogy mindketten jóllakjanak.
Szadakó már felső leányiskolába járt, és ugyanakkor a katolikus misszió nyelviskoláját is látogatta. A kereskedés mellett az apa ellátta a háztartás is. Milyen gyakran tette leánya elé az ételt azzal, hogy "ő majd később" eszik.
Ez a "később" azt jelentette, hogy mikor leánya elment hazulról, megivott néhány bögre forró vizet, a beáztatott rizsszemekkel, amiket Szadakó meghagyott. Ez volt az "ebédje".

SZERTEFOSZLOTT REMÉNYEK

Amikor Szadakó befejezte iskoláit, és állást kapott mint levelezőnő (franciául és angolul tanult), úgy látszott, hogy vége minden nyomorúságuknak. Apa és leánya együtt örvendeztek, hogy a jövőben valamivel könnyebben és jobban élhetnek, talán még nyomorúságos lakásukat is fölcserélhetik egy alkalmasabbra. De másként alakultak a dolgok. Szadakó néhány hónap múlva megbetegedett. Az orvos kórházba küldte. Mikor nem találták betegségének okát, egy másik, nagyobb kórházba vitték. Az orvosok minden tőlük telhetőt megkíséreltek, de nem tudták meggyógyítani. Mivel Nodszu amúgy sem volt képes megfizetni a kórházi költségeket, és az ápolás nem igényelt különösebb szakértelmet, Szadakót hazaengedték.
Milyen jó, hogy az ember nem lát a jövőbe. Szadakó mintegy hat hónapot töltött a két kórházban, de még három évig volt ágyhoz kötött beteg, amíg végül 23 évesen hazahívta az Úr.

A HALÁL ÁRNYÉKA

A leány szenvedésének e hosszú, nehéz korszakában apa és leánya a bátran hordozott nehézségek mellett sok tekintetben megtapasztalták Isten jóságát és gondviselését. Egy napon Szadakó azt mondta apjának:
- Édesapám, úgy ennék egy tojást!
Nodszunak sem tojása, sem pénze nem volt, hogy vásároljon, de volt gyermeki hite. Ezért azonnal letérdelt leánya ágya mellé, és könyörgött a mennyei Atyához, teljesítse gyermeke kívánságát, és adjon egy tojást.
Mindketten "ámen"-t mondtak az imára, amikor hirtelen nagy gyermekzsivaj támadt a ház előtt. Nodszu kíváncsian nyitotta ki az ablakot, és megrettent, ahogy feje mellett valami elrepült. Amint megfordult, meglátott egy szép kanárit, amely kétségbeesetten röpködött a szobában. Gyorsan becsukta az ablakot.



De mi legyen a madárkával? Nodszu szabadon akarta engedni, mert arra gondolt, hogyan szerez madáreleséget, mikor nekik maguknak is alig van mit enniük. Szadakó azonban könyörgött:
 - Apa, tartsuk meg ezt a szép kismadarat!
Mivel Nodszu képtelen volt beteg leánya kívánságát megtagadni, megfogta a madarat, és elhelyezte egy régi kalitkában. A következő napokban Nodszu némileg gondterhelten járt- kelt. Tojásért könyörgött, és most még egy - ha még oly kicsiny - kosztosról is kellett gondoskodnia. De azután ismét megtapasztalta: "Ember tervez, Isten végez." Három vagy négy nappal a kanári berepülése után egy szolgálóleány, akit Nodszu régebbről ismert, érdeklődött nála, hogy hol lehet Kobéban szép kanárimadarat vásárolni. Gazdaasszonya azért küldte, hogy vegyen egyet. Nodszu azt mondta:
- Nem kell bemenni a városba.
Néhány napja berepült hozzánk egy szép kanári, ezt odaadom ingyen. Szadakó szomorú lett, de nem szólt semmit, mert tudta, hogy milyen kevés az ennivalójuk. A szolgálóleány azonban boldog volt, hogy ilyen gyorsan tudott egy madarat szerezni, és kalitkástól hazavitte úrnőjének. Fél óra múlva ugyanez a leány visszatért:
- Asszonyom kérdezteti, mennyibe kerül a madár.
Mivel Nodszu sem fizetett érte semmit, nem is akart elfogadni fizetséget, és ezzel a felvilágosítással ment vissza a leány.
Estefelé azonban a leány harmadszor is eljött. Ezúttal nagy kosár volt a karján. Amikor óvatosan levette a fölötte kifeszített kendőt, Nodszu legnagyobb csodálkozására egy eleven tyúkot pillantott meg benne. Ez volt a gazdag asszony viszontajándéka a kanárimadárért. A tyúkot elhelyezték egy ládában, és ettől kezdve heteken át csaknem minden nap volt egy friss tojásuk. Isten meghallgatta az imádságukat, még ha másképp is, mint ahogy Nodszu gondolta.
Egyéb eseteben is megtapasztalták Isten hűségét. Azonban Szadakó ereje egyre hanyatlott. Szelleme azonban friss és eleven maradt. Édesapjával együtt örömmel énekelte a szép énekeket Jézus Krisztusnak a bűn és a halál fölötti győzelméről. Még Szadakó halála előtti napon is együtt dicsérték az Urat. Diadalmenetben, mély belső örömmel tele tért meg Szadakó ebből a világból az örök dicsőségbe. De itt maradt az apa, akitől Isten elvette azt, aki a földön a legkedvesebb volt számára.



Hirtelen nagyon-nagyon távolinak tűnt számára Isten, és kegyetlennek! Hogy is vehette el tőle élete napsugarát? A hosszú betegség minden próbatételét bátran elhordozta, de a gyermekétől való elszakadást nem tudta elviselni: meghaladta erejét. Nem tudott imádkozni, a Bibliát, amelyet egyébként úgy szeretett, ki sem nyitotta. Mintha teljesen meghalt volna benne a lélek. Lassan olyan elhatározás érlelődött benne, amelyet jobban megérthetünk, ha meggondoljuk, hogy japán volt, és keresztyén létére is megmaradt benne a japán érzés és gondolkodásmód. Meg akart halni, hogy újra együtt lehessen szeretett leányával. Hideg februári éjszaka volt, amikor Nodszu elhagyta házát, hogy a tengerbe ölje magát. Szobájában hagyott egy rövid búcsúlevelet, amelyben megírta, hogy nem tud tovább élni gyermeke nélkül. Két órába telt, még Kobétól némileg távol kiért a tengerpartra, egy olyan helyre, amelynek a közelében már nem voltak házak. Itt leült a partra.



És most nála is kiderült, milyen fontos az, ha a keresztyén embernek határozott szokásai vannak. Nodszu régóta az imádság embere volt. Az imádság számára a világ legtermészetesebb dolgát jelentette. Igaz, néhány napja nem tudott imádkozni, annyira erőt vett rajta a fájdalom. De meghalni, imádság nélkül - nem, ez elképzelhetetlen volt. És elkezdett imádkozni. Elmondta Istennek, hogy gyermeke nélkül képtelen élni, és csak azért akar meghalni, hogy ismét együtt legyen Szadakóval. Azután elcsendesedett. És ebben a csendben megszólította őt Isten. Hasonlóan ahhoz az imádságos éjszakához háza lapos tetején. Isten azt mondta:
- Nodszu, meg akarsz halni, mert elvettem a gyemekedet? Tudod mennyire szeretlek? Nézz a Golgotára, mit látsz ott?
- Egy keresztet - fekete Nodszu.
- És ki van azon a kereszten? - A Te egyszülött Fiad?
- Látod - mondta tovább az Úr Nodszunak -, mert szeretlek és meg akarlak menteni, kereszthalálra adtam a fiamat, te pedig most kételkedsz az én szeretetemben?
- Ó Istenem - felelte Nodszu -, nem tudtam, hogy ennyire szeretsz. Bocsásd meg kétségbeesésemet és dacoskodásomat. Mostantól kezdve egészen Neked akarom szentelni az életemet.
És Nodszu sietett haza, ahogy csak bírta a lába. Még sötét volt, amikor hazaérkezett. Senki sem szerzett tehát tudomást öngyilkossági szándékáról.
Ettől a naptól fogva Nodszu Isten vidám és rendíthetetlen bizonyságtevője lett. Életének nagy témája ez volt: "Az Isten szeretet."
Néhány év múlva ismét megházasodott. Akkor ismertem meg őt egy barátom, egy japán lelkész által. 1933-ban pedig munkatársunk lett az Isikavában éppen akkor kezdődő missziói munkában, ahol több éven át nagy hűséggel és sok áldással dolgozott. A második világháború ezt a munkát is tönkretette. Nodszu családjával együtt kénytelen volt Oszakába menni, ahol egy nagy kórházban mint rizs-szakács kapott alkalmazást. Ezért neki és hozzátartozóinak volt mit enniük.
A háború után visszavonult régi hazájába, Macuéba, ahol legutoljára 1952 őszén látogattam meg. Akkor már 80 éves volt, csaknem teljesen süket, ennek ellenére még mindig nagy örömmel hirdette Isten Igéjét.

"Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban. A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen." (Fil 4:19-20)