HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Otto Mosimann
Mindent legyőző szeretet



Előszó
Fölmerült az a kívánság, hogy a már több kiadásban megjelent "Mindent legyőző szeretet" című könyvecskét új formában jelentessük meg. Átnéztem, és itt-ott kisebb kiegészítésekkel láttam el.
Macuda történetét annak idején első japán munkatársamtól, Nodszu Genicsitől hallottam. (Nodszu a vezetéknév, Genicsi az utónév) Most örülök, hogy Macuda története mellett még néhány döntő eseményt elmondhatok az azóta elhunyt evangélistának, Nodszunak az életéből.
A két evangélista tapasztalataival nem befolyásolta érzékelhetően sem Japánt, sem a világot, mégis általuk történt valami, ami mindörökké megmarad. Ami különösen mély hatást tett rám a két életrajz megírásánál, az az a tény, hogy Isten az Ő országát gyakran, kicsiny, jelentéktelen, sőt törékeny eszközök által építi, és éppen ezzel mutatja meg nagyságát. Bátorítson fel ez minket arra, hogy maradéktalanul adjuk át magunkat Istennek. Ha ezt tesszük, minket is felhasznál majd nevének dicsőségére.

Erlenbach (Zürich mellett), 1968 tavaszán
Otto Mosimann

MACUDA, A LEPRÁS



Élettörténet Japánból

Éjféli csend borul a kicsiny japán városkára. Halvány holdfény játszik a folyó halkan csobogó hullámaival, ahogy azok a város szélén elsietnek. A kicsiny buddhista templomhoz vezető fahídon egy fiatalember áll, és nézi a vizet. Egyenruhaszerű öltözékéből és ellenzős sapkájából rögtön látni, hogy diák. Ki tudja, hogy mióta áll már ott a hídon mozdulatlanul bámulva a vizet, amely mintha hívná:
- Ide figyelj Macuda! Minek akarsz még kinlódni ezzel az élettel? Hiszen ezt már nem is lehet életnek nevezni, csak nyomorúságos vegetálásnak. Miben reménykedsz? Mit vársz még? Ez a világ csak csalódást okoz. A beteljesedés itt van nálunk! Itt nyugalmat találsz elkínzott lelkednek ...
- Igen, de hiszen még olyan fiatal vagyok, és az élet is olyan szép lenne, ha ...
A fiatalember keservesen küszködik magával. Tovább éljen? Nem jobb, ha most mindjárt eldobja magától az életet? Szeretne elfutni erről a borzalmas helyről, de megigézetten állva marad.
A kísérteties hangok folytatják:
- Macuda, te gyáva vagy! Gondolj csak barátodra, Tarora! Ő is itt, erről a hídról ugrott le. Mi pedig befogadtuk, ő most már boldog. Nem tudod, hogy három hónappal ezelőtt a szomszédasszonyotok, Fumiko, két gyermekével együtt a vonat elé vetette magát? Bátrabb volt nálad, és most már vége minden szenvedésének. Te mire vársz? Gyere, ugorj, és akkor vége minden nyomorúságodnak!
S miközben Macuda a mélyből jövő csábító szirénhangokat hallgatja - amelynek Japánban évente többezren esnek áldozatul -, tündöklő alak áll mellette, és vigyáz rá. (Zsid 1:14) Ezt Macuda természetesen nem veszi észre, de hirtelen felriad. Egész közelről hallja két összeütögetett keményfadarab éles hangját; az éjjeli őr járja szokásos körútját a városban. Vele nem óhajt találkozni Macuda, gyors léptekkel megy át a hídon, és elrejtőzik a templomban, ahol zavartalanul eltöltheti az éjszaka hátralevő részét.



LEPRÁSAN


Ki ez a Macuda? Hogy kerül ide a városból a folyóhoz ebben a rendkívüli órában? Honnét ez a kísértés, hogy a folyóba vesse magát, és eldobja magától az életet?
Macuda (magyarul: fenyők földje) egy jó családból való fiatal diák vezetékneve. Boldogan és megelégedetten élt szüleivel és testvéreivel egy Tokió melletti kisvárosban, amíg a látszólag értelmetlen vak sors össze nem törte a család boldogságát.
Egy napon ugyanis Macuda kicsiny szürke foltokat fedezett fel testének különböző részein. Először nem törődött velük. Amikor azonban a kis foltok nem akartak elmúlni, mindenféle háziszerrel megpróbálta eltüntetni azokat. De semmi nem segített. Ellenkezőleg. A foltok egyre nőttek, amelyek aztán kifakadtak, és rossz szagú nedv folyt ki belőlük. Noha Japánban még ma is számos leprás van, Macuda eleinte gondolni sem akart erre a betegségre. Végül azonban kénytelen volt orvoshoz menni. Néhány nap elteltével Macuda megtudta, hogy amiről hallani sem akart, az igaz: leprás lett.
Tompa kábulatban teltek napjai. Először még járt az iskolába, de tudta, hogy már nem sokáig. Végül szülei is észrevették állapotát, de eleinte nem szóltak semmit. De meddig? Hamarosan megtörtént a kikerülhetetlen. Egy este vacsora után édesapja szólt neki, hogy megbeszélni valója van vele. Nem sokára hallgatva ült egymással szemben apa és fia. Mindkettő tudta, mire gondol a másik, de egyikük sem szólt egy szót sem. Végül az apa törte meg a csendet:
- Fiam - mondta -, tudod, hogy sajnos nem maradhatsz tovább itthon. Nagy fájdalom számunkra, hogy el kell téged küldenünk, de ...
És az apa egy kicsiny fehér borítékot adott át fiának. A megbeszélésnek vége volt. Macudát mindörökké elküldték a szülői házból. Szótlanul, könnyet sem ejtve csomagolta össze Macuda azt a néhány holmit egy kis bőröndbe, amit elkészített a számára. A borítékot, amelyet édesapjától kapott, gépiesen a kabátzsebébe dugta. Nem is kellett megnéznie. Tudta, hogy pénz van benne.
A szülők - noha nem beszéltek róla - nagyon szerették fiukat, és nagyobb összeg pénzt adtak segítségül magányos útjára. A búcsú rövid volt, és szűkszavú. Macuda neheztelés nélkül vett búcsút szüleitől és testvéreitől. Csak amikor már egyedül ballagott az éjszakai csendes utcán, akkor eszmélt rá, hogy tulajdonképpen mi is történt. Most már nincs többé otthona. Vége van az álmának is, hogy híres tanár lesz belőle, mert többé nem járhat iskolába. Vége a vidám játéknak barátaival is. Macuda kitaszított lett. Céltalanul bolyongott a városban. Mi a hídon találkoztunk vele, amikor küzdött a kísértéssel, hogy eldobja magától az életét. Isten azonban - akiről semmit sem tudott - fölötte tartotta kezét, és vele ment akkor is, amikor a templom csendjében lefeküdt, hogy teste-lelke pihenést találjon.

EGYEDÜL AZ UTCÁN



Több nap telt el az este óta. Macuda néhány hete Tokióban él. Egészségi állapota nem sokat változott, annál jobban megváltoztak azonban élete külső körülményei. A vidám, szorgalmas diákból csendes, zárkózott fiatalember lett. Abból a pénzből, amit apjától a búcsúzáskor kapott, csináltatott magának egy kis, négykerekű lakókocsit. Olyan kicsit és könnyűt, hogy saját maga kényelmesen el tudta húzni, de elég nagy ahhoz, hogy nappal tanuló- és lakószobának, éjjel hálószobának használhatta.
Nappal leállította kocsiját Macuda egy-egy forgalmas utcasarkon, kiült a nyitott kocsiajtóba, és olvasta könyveit. Az arrajárók azonnal tudták, hogy leprás, és rézpénzeket dobtak a kocsiajtóhoz e célból odatett piros lakkcsészébe. Este azután Macuda a kocsit betolta a számos templomkert egyikébe, és néhány mozdulattal kicsiny hálószobává átalakította a lakószobát. Útközben a piacon néhány fillérért már vett magának egy "obento"-t (forró rizs, szokásosan fűszerezve, tiszta fadobozkába csomagolva), és ez volt a vacsorája. Macuda hosszú ideig ilyen módon tengette az életét. Később elmondta egyszer, hogy betegségének egész ideje alatt sohasem látott szükséget. Mindig akadtak jószívű emberek, akik adtak annyit, amennyi életének fenntartásához szükséges volt. Csak egyet nem adhatott neki senki: egészséges testet.

ÚJ REMÉNYSÉG

A hónapokból évek lettek. Egy napon egy asszony lépett oda Macuda lakókocsijához, és a szokásos pénzdarabbal együtt egy könyvet adott át neki. Félénken, de barátságosan kérte, olvassa el a könyvet, mert az bizonyára nagy hasznára lesz.
Japánban nem szokás ismeretlen embereket megszólítani, mert ez udvariatlanságnak számít. Ezért Macuda kíváncsian vette át a könyvet, és azonnal elkezdte olvasni. Amit olvasott, az mindenesetre csodálatos volt.
Az volt benne megírva, hogy sok száz évvel ezelőtt élt Japánban egy herceg, akit Kobo-Daisinak hívtak. (Kobo-Daisi volt a buddhista Singu-szekta megalapítója, élt 774-835-ig.) Ez a herceg megbetegedett leprában. Ezért letette hercegi ruháit, és buddhista szerzetes lett. Ószaka mellett, egy Kohiazan nevű nevű hegyen kolostort épített magának, és teljesen az imádságnak szentelte életét. Akkor történt a csoda: meggyógyult a leprából. A Kobo-Daisi által épített ház mellé azóta egymás után épültek újak, és most már csaknem ezer tető magaslik a Kohiazanon. Ez a könyv a Kohiazánról szólt, és azt tanította, hogy aki oda zarándokol és ott imádkozik, meggyógyul, bármiféle betegségben szenved is. Jobb hírt nem is kaphatott volna Macuda. Nem volt szüksége nagy előkészületekre az Úthoz.
Igaz, Ószaka legalább 600 kilométernyire fekszik Tokiótól, de hát ideje bőven volt, és a házát mindenüvé magával vitte. Az élelem sem okozott gondot, hiszen útközben is megkapta azt jószívű emberektől. Elindult tehát lakókocsijával együtt a hosszú útra. Mikor néhány kilométert megtett, kipihente magát. Életmódja nem sokat változott, legfeljebb annyiban, hogy naponta néhány kilométerrel odébb tolta lakókocsiját délnyugati irányba.


Végül megérkezett a Kohiazanra, ahol a szerzetesek nagy vendégszeretettel fogadták. Buzgón mondta a szerzetesek után az imádságokat. Mindent megtett annak érdekében, hogy ismét egészséges legyen. De az imádság nem segített, a meditálás sem juttatta el kívánt céljához. Néhány nap múlva csalódottan indult vissza Macuda Tokióba. Kohiazant azonban mégsem tudta elfelejteni. Ahogy betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, úgy nőtt a gyógyulás utáni vágya.
Ekkor így szólt magában:
-Talán nem volt elég őszinte a bűnbánatom. Talán keveset imádkoztam. El kell zarándokolnom újra Kohiazanra. Talán akkor majd meghallgatásra találnak imáim.
Macuda újra elindult a hosszú, fáradságos útra. Mikor végre hónapok múltán megérkezett, a szerzetesek rendkívüli kedvességgel fogadták. Úgy látszott, egészen különleges érdeklődéssel fordulnak e leprás férfi felé, mert néhány hét elteltével arra kérték, maradjon náluk véglegesen.
- De mit csináljak én itt? - kérdezte Macuda a főpapot.
- Elmondod az ide zarándoklóknak, hogy meggyógyulhatnak, ha templomunkban imádkoznak és áldozatot mutatnak be.
- De hát hogyan mondhatnám nekik, hogy meggyógyulnak, ha én magam nem lettem egészséges?
- Hamarosan meggyógyulsz - mondta neki a főpap.
- Csak még egy kicsit várj! Még szorgalmasabban kell imádkoznod, hajnali két órától kell elmélkedned, és el kell mélyedned a szent iratokban. Mivel Kobo-Daisi is megszabadult itt leprájából, bizonyosan te is meggyógyulsz!
Macuda szót fogadott: az éjszakának és nappalnak szinte minden órájában látni lehetett, ahogyan bálványképek előtt némán leborulva hódolt, vagy egy-egy szent "kakemono" (keskeny, hosszú falikép) előtt meditált.
Teltek-múltak a hónapok, de nem gyógyult meg. Egyre szomorúbb lett, napról napra fogyott a reménysége. Végül a szerzetesek tiltakozása ellenére elhagyta a kolostort, és testben-lélekben megtört emberként tért vissza Tokióba. Úgy mondják, hogy a fuldokló ember még a szalmaszálba is belekapaszkodik, noha tudhatná, hogy az nem menti meg. Így volt Macuda is. Bár tudta azt, hogy Kohiazan, templomaival és szerzeteseivel együtt mit sem segít rajta, remélt, imádkozott, böjtölt, de hiába. A szabadulás órája közel volt már, csakhogy az nem Kohiazanból jött, hanem egy olyan helyről, amelyet Macuda akkor még nem ismert.

ISTEN ÓRÁJA

Jó sok idő telt el Macuda harmadik sikertelen zarándokútja óta is. Állapota egyre rosszabbodott. Kezeiről lehullottak az első ujjpercek. Az oszakai zarándokutak nagy megerőltetése következtében mindkét lábfejét elvesztette. De még mindig kis lakókocsijában élt Tokióban. Reménykedni már nem mert. Csak élt, mert élnie kellett - miközben olykor azon csodálkozott, hogy miért is nem vetette el már régen magától ezt az életet. Csakhogy Istennek még rendkívüli terve volt. A legmélyebb csüggedés idejében egyszer estefelé egy gyógyszerész felesége jött a lakókocsijához, és meleg vacsorát hozott. Ugyanakkor egy könyvet is adott neki azzal a szíves kéréssel, hogy olvassa el. Macuda nagyon udvariasan megköszönte, a forró rizst megette, a könyvet azonban félrelökte. Oly fáradt volt! Minek még könyveket olvasni? Ezen a világon semmi sem érdekelte.
Tokióban az alkony még nyár derekán is este hét óra tájban leszáll. Amikor Macuda ezen az estén el akarta oltani a petróleumlámpáját, pillantása a sarokban heverő könyvre esett. Valami arra indította, hogy közelebbről nézze meg. Magához húzta, és ezt olvasta: "A mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus Újszövetsége." Macuda mindössze annyit tudott Krisztusról, amit valamikor az iskolában pajtásaitól hallott, és ez édeskevés volt. Életében először volt Újszövetség a kezében. Olvassa, ne olvassa? Tulajdonképpen már le akart feküdni, de talán előtte gyorsan elolvashatna egypár sort - gondolta, és olvasni kezdett. Ezen az estén a sorokból oldalak lettek, az oldalakból egész újszövetségi könyvek. Mint amikor a szomjazó ember mohón nyeli az üdítő kortyokat, úgy ült egész éjszaka Macuda a lakókocsijában, és olvasott. Nem vette észre azt sem, hogy lámpája már alig pislog, azt sem, hogy az óráján már régen elmúlt éjfél, elfeledkezett a világról, és önmagáról is. Macuda ezen az éjszakán találkozott Jézus Krisztussal, és engedte, hogy Krisztus megragadja őt. "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek." (Mt 11:28)
Már régóta kereste Macuda a nyugalmat, és nem találta. Milyen nehezen hordozta élete terhét, és senki sem segített rajta. Az Isten Szelleme e néhány óra alatt úgy megvilágosította ennek a fiatal pogánynak a szívét, hogy minden nehézség nélkül hinni tudott Jézus Krisztus örömüzenetének. Mire megvirradt, Macuda minden külső segítség nélkül, pusztán Isten Igéjének olvasása nyomán békességre jutott Istennel. Milyen boldogító volt az a tudat, hogy többé már nem kitaszított, hanem Krisztus mindenkor vele van kocsijában. Ezen a napon Macuda nem vontatta ki lakókocsiját a forgalmas utcasarokra - ahogy máskor szokta - , hanem ott maradt a templomkertben, amelyben az éjszakát eltöltötte. Rövid pihenő után újra kezébe vette a könyvet.
Mohó éhséggel és gyönyörűséggel "ette" az "élet kenyerét", és jóllakott. Az Istennel való megbéküléssel egészen új életerő költözött a nyomorult leprás szívébe. Nem ült többé fásultan, csak a halált várva lakókocsijában, hanem szívét eltöltötte az égő vágyakozás, hogy valamit ő is tegyen ezért a csodálatos Üdvözítőért, aki ilyen nagy boldogsággal ajándékozott meg még egy szegény leprást is.

EGYEDÜL AZ UTCÁN



Néhány hét múlva megtudta, hogy Ginzán, Tokió legforgalmasabb üzleti utcájában keresztyén könyv- és traktátuskereskedés van. Odament, és egy kevés pénzért nagy csomag Újszövetséget tudott vásárolni, és még egyes evangéliumokat is, csinos könyvformában. Mindenesetre minden egyes könyvet külön be kellett csomagoltatnia, különben leprája miatt senki nem fogadta volna el azokat; ez azonban nem ütközött különösebb nehézségbe. Ettől kezdve Macuda Bibliákat és Bibliarészeket árult. Az emberek vették! Soha még Tokióban ilyet nem láttak, hogy egy ilyen súlyosan leprás ember mozgó boltjában Bibliákat árult volna. Hamarosan azt is megtanulta Macuda, hogy árusítás közben beszéljen az emberekhez. "A szívnek teljességéből szól a száj." Elmondta az embereknek, miként találkozott Krisztussal, és hogy súlyos betegsége ellenére öröm és békesség van a szívében. Erről ragyogó tekintete is tanúságot tett. Sok emberre mély benyomást gyakorolt az, amit tőle hallott és amit rajta látott. Sok-sok hónap telt el így. Macudának minden nap akadt tennivalója. Mindig voltak emberek, akiknek Megváltójáról beszélhetett. Az egyetlen dolog, ami ezekben az időkben néha bántotta, csupán az volt, hogy miért is nem jutott már korábban erre a boldogságra.

NEHÉZ MEGBÍZATÁS

Amikor egyik este Macuda lefeküdni készült, és hálát adott Istennek, hogy életét ilyen gazdaggá és boldoggá tette, olyan gondolata támadt, amely szíve mélyéig megrendítette.
Mintegy látomásban megjelent előtte egy nagy sereg leprás férfi és nő, akik szinte könyörögve nyújtották feléje kezüket, és mintha így kiáltottak volna: - Jöjj át, és segíts rajtunk!
Megtérése óta Macuda többször gondolt sorstársaira. Azt is tudta, hogy szerte az országban otthonokat létesítettek a leprások számára. Ezen az estén azonban Isten kényszerítő erővel tette föl neki a kérdést: - Miért nem mégy sorstársaidhoz, és miért nem teszel bizonyságot arról, amit veled tettem? Ugyanakkor mintha egészen világosan hallotta volna ezt a nevet: - Kumamoto.
Talán éppen ez volt az, ami különösen izgalomba hozta. Kumamoto Kiusu szigetének egyik városa. Ez a sziget a legdélebbre fekszik a négy japán fősziget közül. Tokiótól mintegy 1200 kilométernyire! Hogyan jusson oda? Természetesen vonaton 24 óra alatt kényelmesen oda lehetett érni. Hajóval pedig néhány nap Nagaszaki, ahonnan már nem messze van Kumamoto.
Macuda azonban tudta, hogy sem így, sem úgy nem utazhat, mert a lepra már borzalmasan eltorzította. Bal kezén egyetlen ujja sem volt. Arcába lyukakat rágott a betegség. Mindkét lába térdtől lefelé hiányzott. Gyalog tehát nem juthatott el Kumamotoba, mert rongyokba burkolt lábcsonkjaival csak kínos lassúsággal tudott haladni. Éjjel-nappal ez gyötörte.
Újra meg újra megszólalt a belső hang:
- Hogyan örvendezhetsz nyugodtan Megváltódnak, amikor sorstársaid reménytelenül pusztulnak el?
Nehéz hetek következtek, sok belső harccal. Menjek? Ne menjek? Végül azonban győzött szívében az Isten szava iránti engedelmesség, és elhatározta, hogy az Ő segítségében bízva nekivág a több mint 1000 kilométeres útnak.


ÚTKÖZBEN

Amikor Macuda idáig jutott, elkezdett készülődni az útra. Elsősorban arról gondoskodott, hogy jókora készlete legyen Bibliákból, evangéliumokból és traktátusokból. Ez volt a legfontosabb. Saját maga fenntartásából nem csinált nagy gondot, Isten gondoskodik majd róla útközben is, ahogyan eddig is tette. Barátaitól azonban nagy csomó szövetmaradékot kért, amelyekkel majd bebugyolálja térdcsonkjait. Mikor mindezzel megvolt, búcsút mondott Tokiónak, és elindult hosszú útjára. Tokiótól Jokohamán át egészen Odavaráig viszonylag könnyen jutott el. Az utak jók, és többnyire egyenletesek voltak. Ekkor azonban át kellett kelnie a magas Hakone-hegyen, amely mögött méltóságteljesen emelkedik az égnek a Fudzsijáma.




Izzó nyári hőségben - június volt - centiméterről centiméterre tolta Macuda kicsiny lakókocsiját föl a meredek hegyi úton. Ez olyan emberfölötti erőfeszítést jelentett, hogy biztosan visszatért volna, ha szívében nem ég a szeretet sorstársai iránt. Sok napjába került, amíg ezen a hegyi úton följutott. Már majdnem fölérkezett a tetőre, amikor ereje végképp elhagyta. Kínzó szomjúságtól gyötörve, az út szélére vontatta kocsiját, és elindult, hogy vizet keressen. Hamarosan megpillantott egy parasztházat. Utolsó erejét összeszedve odavonszolta magát. Ahogy sejtette, a ház előtt kerekes kút volt. A láncon vödör is függött, de leprától eltorzított kezeivel Macuda nem tudta felhúzni a vödröt. Ekkor végleg elhagyta ereje, ájultan esett össze a kút tövében. Hogy meddig feküdt ott, nem tudta. Mindenesetre később a gazdaasszony meglátta. Először visszaborzadt a leprás megpillantásakor, de a részvét legyőzte irtózását. Gondosan vizet locsolt az arcára, majd amikor Macuda végül magához tért, egy pohárból megitatta, mint valami gyermeket. A parasztházban néhány napig szeretettel és gondosan ápolták, úgyhogy új erővel folytathatta az útját.
Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra folytatta Macuda térdein csúszva az útját. Voltak napok, amelyeken mindössze egy-két kilométert tudott csak megtenni, jobb napokon öt-hatot is. Megtörtént, hogy a kimerültségtől nem tudta folytatni az utat, és néhány napig egy helyben kellett maradnia.
De ahová csak ment, mindenütt annak tudatában volt, hogy ő a Király hírnöke. Mindenhol bizonyságot tett arról, hogy Krisztus teljesen meg tud szabadítani, és még egy ilyen nyomorult leprást is boldoggá tud tenni, amilyen ő. Egyúttal keresztyén traktátusokat osztogatott és Bibliarészeket árult. Egész útja alatt sohasem kellett éheznie. Jószívű emberek mindig adtak annyit, amennyivel életét fenntarthatta. Amikor Macuda Oszaka közelébe ért, súlyos baj érte: kocsijának egyik kereke összetört. Szerencsére éppen egy kis városkához érkezett, úgyhogy kocsiját három keréken is be tudta vonszolni egy templomkertbe. Ezen az estén Macuda hosszabban imádkozott, mint szokott.
- Mennyei Atyám - mondta - , Te Kumamotoba küldtél engem! Te tudod, hogy odáig még 600 kilométert kell megtennem, és most a kocsim elromlott. Azt is tudod, hogy nincs pénzem a megjavíttatására. Mit teszel most azért, hogy mégis eljuttass engem Kumamotoba?
Miután Macuda ily módon megbeszélte a dolgokat mennyei Atyjával, belsőleg egészen elcsöndesedett. Érezte, hogy Isten nem hagyja cserben, hanem megsegíti, amikor eljön az ideje. Ezen az első estén az összetört kerék helyébe néhány követ tett, hogy nyugodtan alhasson, és azután megvigasztalódva lefeküdt. Másnap, szokása szerint, traktátusokkal és Bibliarészekkel elindult a városkába. A templomlátogatók megcsodálták lakókocsiját, és ez alkalmat adott Macudának, hogy nekik is beszéljen Jézus Krisztusról. Második vagy harmadik este egy szolgálóleány friss, meleg obentot hozott neki, az ismert rizsételt fűszerekkel. De mennyire álmélkodott Macuda, amikor kibontotta a csomagot, és az evőpálcikák alatt két darab öt jen címletű bankjegyet talált. Ezen a pénzen nemcsak a kocsiját lehetett megjavíttatni, hanem még néhány szükséges dolgot is meg tudott vásárolni. Első pillanatban pillanatban öröm és hála töltötte el a szívét, azonban kétség támadt benne, vajon nem tévedésből került oda ez a pénz, hogy valóban neki szánták-e. Másnap korán elindult, hogy a házakban érdeklődjön, ki volt a jószívű adakozó, de minden fáradozása hiábavaló volt. Sok ajtón bekopogtatott, de sehol sem akartak tudni arról, hogy valaki ennivalót vagy éppen pénzt küldött volna neki. Végül este még a rendőrségre is elment, és elpanaszolta a rendőröknek kétségeit. Azok jóakaratú nevetéssel és hivatalosan biztosították, hogy legyen egészen nyugodt, a pénzt neki szánták, és költse el tetszése szerint. Ha még a rendőrségnek is ez a véleménye, akkor bizonyos, hogy így is van. Ha Macudának lába lett volna, aznap este bizonyos, hogy ugrált volna örömében, mert újra megtapasztalta, hogy mennyei Atyjának gondja van rá, látta nyomorúságát és meghallgatta könyörgését. Mindjárt másnap reggel egy bognárt (kerékgyártót) hívatott, és új kereket csináltatott a kocsijához. Egyéb javításokra is szükség volt, és most mindezt el lehetett végeztetni. Ami a pénzből megmaradt, azon megvásárolta mindazt, amire a következő időkben szüksége lehetett. Így a baj megint csak alkalmul szolgált neki, hogy általa megismerje a Mindenható jóságát és hűségét. Dicsérettel és hálaadással folytatta tehát az útját.

"AMIT MEGCSELEKEDTETEK..."

Több mint fél év telt el azóta, hogy Macuda elindult Tokióból. Szerencsésen áthaladt Oszakán és Kobén. Ezeken a helyeken hosszabb ideig tartózkodott. Ismét este lett. Macuda egy kicsiny faluban akarta eltölteni az éjszakát. Mielőtt azonban kocsiját egy csöndes pihenőhelyre vontatta volna, elment a postahivatalba, hogy egy levelezőlapot vásároljon, amelyet még aznap este feltétlenül el akart küldeni egyik barátjának. (Az íróecsetet még tudta jobb hüvelykujjának csonkjával kezelni.) Mikor a kiadóablaknál a levelezőlapot kérte, a tisztviselő föl sem nézve nyújtotta azt neki. Csak amikor át akarta venni a pénzt, vette észre, hogy kivel van dolga. Látható borzadállyal húzta vissza kezét a pénztől, de mint igazi japán, udvarias maradt, és így szólt Macudához:
- Látom, hogy ön nagyon beteg. Engedje meg azért, hogy ajándékba adjam a lapot!
Most Macuda jött zavarba. - Ó, engedje meg - mondta -, hogy én is valami csekélységet adjak önnek.
Japánban minden ajándékot viszonozni illik, ezért ahogy csak tőle tellett, a postahivatalból sietve ment vissza a lakókocsijához. Kiválasztott egy tiszta papírba csomagolt Máté evangéliumot, és magával vitte a kiadóablakhoz. Mikor a tisztviselő kibontotta a csomagocskát, és csodálkozó tekintettel olvasta a könyv címét, arckifejezése észrevehetően megváltozott, és egészen kedvesen szólt az ablak előtt álldogáló kis emberhez:
- Ön talán keresztyén?
- Ó, igen - felelte Macuda, és szeme csak úgy ragyogott. - De engedje, hogy megkérdezzem, talán ön is keresztyén?
- Igen, igen, keresztyén vagyok. Évek óta a szomszéd város keresztyén gyülekezetének tagja. Van ott templom is, ahol istentiszteleteket tartunk.
- Mennyire örülök, hogy ön is keresztyén - mondta Macuda. - De hadd kérdezzem még meg azt is: egészen bizonyos ön abban, hogy bűnei megbocsáttattak, és örök élete van? Tudja azt is, hogy neve fel van írva a Mennyben, és hogy Isten örököse és Krisztus örököstársa?
Ily módon vizsgáztatta őt Macuda még hosszasan, és a tisztviselő pedig egyre nyugtalanabb lett, és végül azt mondta:
- Bocsásson meg kérem, de még sürgős dolgaim vannak ...
Ezzel elbocsátotta Macudát, aki némileg szomorúan és csalódottan távozott a postahivatalból.
- Milyen sajátságos. Ez az ember azt mondja magáról, hogy keresztyén, és mégis, úgy látszik nem tudja, hogy a neve föl van-e írva a Mennyben. Pedig engem éppen ennek a tudata tett nagyon boldoggá!
Miközben Macuda lakókocsija felé tartott, a postamester az íróasztalánál dolgozott. De valahogy nem ment a munka. Újra meg újra a kis leprás kérdései jártak az eszében. Milyen különös ember! Hát hogyan tudhatnánk mindazt, ami felől kérdezett! Ő, a postamester úr, évek óta tekintélyes tagja a keresztyén gyülekezetnek. Évekkel ezelőtt megkeresztelkedett, és komoly keresztyénnek számított. Csakhogy ...., valahogy nem okozott számára különös örömet keresztyén volta. Élete legföljebb annyiban különbözött a falubeli pogányokétól, hogy nem áldozott az ősök oltárán, és vasárnaponként istentiszteletre járt. Most azonban dolgozni akart, és el akarta felejteni ezt a kellemetlen kérdést. De minél komolyabban igyekezett elmerülni a munkájában, annál kevésbé tudott szabadulni a kérdéstől. Végül nyugtalanul felállt, vette a kalapját és botját, bekiáltott feleségének, hogy a hátralevő időre vegye át a szolgálatot, mert neki sürgősen el kell mennie, majd elhagyta a házat. Valami arra késztette, hogy még egyszer találkozzék a kis leprással. Alig tett néhány lépést, szembejött vele gyülekezetének lelkésze. Lelkendezve állította meg, és kölcsönös üdvözlések után így szólt hozzá:
- Milyen boldog vagyok, hogy épp ma és most találkozom önnel. Képzelje csak el, milyen különös találkozásom volt. És részletesen elmesélte a történeteket. Mikor a lelkész végighallgatta, azt mondta: - Ez egészen bizonyosan Macuda, Tokióból.
A különböző keresztyén folyóiratokban már olvasott erről a leprásról, és meg volt győződve, hogy ez az idegen csak ő lehet. Most már ketten indultak el a leprás keresésére, és csakhamar meg is találták a falun túl, amint a lakókocsijában békésen üldögélt és vacsorázott. Hamarosan élénk társalgásba merültek, és amikor elbúcsúztak, a lelkész megkérte Macudát, másnap menjen az ő városukba, és pihenje ki magát nála néhány napig. Így is történt. Macuda másnap megtette a kis vargabetűt, és fölkereste a vendégszerető házat, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Macuda leírhatatlan örömére és csodálkozására estefelé így szólt hozzá a lelkész:
- Macuda, a fürdőd kész, én majd segítek neked közben.
- De ez lehetetlen - tiltakozott Macuda. - Hiszen látja, hogy tetőtől talpig leprás vagyok, miként ajánlhatja föl nekem a fürdőt?
- Nem tesz semmit. A kádat utána ki tudom jól tisztítani, csak gyere, biztos, hogy régóta nem fürödhettél meg alaposan.
A lelkész valósággal bekényszerítette Macudát a fürdőszobába, és olyan gondosan megfürösztötte, ahogy csak az anya tudja gyermekét. Ezt az epizódot csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy Japánban a fürdő nemcsak tisztasági kérdés, hanem kultúra jele is. Minden ember naponta legalább egyszer fürdik, mégpedig 45-50 C fokos vízben. Ez a szokás részben a mai napig megvan. Így felfrissülve a két férfi még sokáig ült együtt, hogy kölcsönösen elmondják egymásnak élményeiket és tapasztalataikat. Szombaton este a lelkész megkérdezte Macudát, szólna-e röviden másnap reggel az istentiszteleten a gyülekezethez? Macuda boldogan igent mondott, és azon a vasárnapon a gyülekezetnek egészen különös élményben volt része. Egy leprás férfi, akinek mindkét lába térdtől hiányzott, mindkét kezén már csak hüvelykujjának csonkjai voltak láthatók, akinek arcát a félelmetes betegség már rettenetesen eltorzította, ragyogó szemmel, vidám szavakkal tett bizonyságot Jézus Krisztusról. Voltak, akik csodálkozva kérdezték: miként lehet az, hogy egy ember, aki szinte elevenen megrothad, ilyen boldog és vidám legyen? Nem volt azon az istentiszteleten senki, aki mélységesen meg ne rendült volna, és sokan szégyenkeztek, hogy egészséges testtel és jó keresettel sem elég boldog és hálás keresztyének. Istentisztelet után egy tehetős asszony odajött Macudához, és nagyobb pénzösszeget akart átnyújtani neki.
- Macuda testvér - mondta - , engedje meg, hogy ezt a csekélységet átadjam. Biztosan jól fel tudja használni, és helyzetén némileg könnyíteni tud általa.
Próbálkozása azonban balul ütött ki. Udvariasan, de nagyon határozottan így felelt Macuda:
- Mit kezdjek a pénzzel? Semmiben sem szenvedek hiányt, és nem is vágyom arra, hogy helyzetemen könnyítsek.
- No, de hát kinek volna nagyobb szüksége a pénzre, mint Önnek? - erősködött az asszony.
- Élő Megváltóm van, olyan Barátom, aki sohasem hagy el. Ha meg is kell halnom, Jézus Krisztus vár rám, hogy a mennyei Jeruzsálemben fogadjon engem. Ezért nem fogadhatom el a pénzét. De nagy szüksége van rá a sok pogánynak, akik még soha nem hallottak Jézusról. Kérem fordítsa ezt a pénzt erre a célra, és akkor nagyon helyesen használta fel. Macuda nem engedett, az asszony pedig megszégyenülten húzódott vissza.
- Leprás, nyomorék, Tokiótól Kumamotoig vonszolja magát ...., és semmire sincs szüksége! - mondogatta magában.
Sejtelme sem volt arról, hogy a mindenható Isten szeretete és ereje mi mindenre teszi képessé a szegény, elnyomorodott embert.



1200 KILOMÉTER A TÉRDEKEN

Néhány nap múlva Macuda felfrissülve továbbindult, hogy folytassa útját Kumamoto felé. Az út még mintegy fél évig tartott. Végül azonban megérkezett, és fölvették a nagy leprás- menedékhelyre. Ettől kezdve szakképzett orvosok gondoskodtak ápolásáról.
De hamarosan Kumamotoban is csak az történt, ami már hosszú évek óta mindenütt, ahol Macuda megfordult: sok szeretete és jóságot kapott, de még többet adott. Akadálytalanul hirdethette az őt felkereső betegeknek mindazt, amit Krisztusban megtapasztalt. Engedelmes volt Isten hívása iránt, amely őt ide rendelte, és Isten megáldotta szolgálatát sorstársai között.
Utolsó értesüléseink, amelyeket róla kaptunk, arról szóltak, hogy megérkezése után néhány hónappal mindkét felső lábszárát tőből le kellett operálni, s nem sokkal azután a karjait is. Így feküdt Macuda az ágyában. S noha már csak a törzse meg a feje maradt meg, tovább örvendezett, amíg nyelvét mozgatni tudta, Isten kegyelmét dicsérte. Végül a betegség ezt a szervét is megemésztette, és Isten leprás bizonyságtevője a Mennyben színről színre megláthatta Őt, aki a kétségbeesés sötét éjszakájában utána nyúlt, akiben oly sok éven át buzgón hitt, és akinek utolsó leheletéig szolgált: Krisztust, a dicsőség Urát.

"Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban. A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen." (Fil 4:19-20)