HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján


Tokió, Japán fővárosa. Lakossága 38 millió.


A világ legtöbb lakosú városa, de nagyon tiszta és barátságos. Érdekes a kultúra, az életmód, és a táj. Nagyszerűek az ételek. Sok látnivaló van. Barátságosak és kedvesek az emberek.

Pataki Előd: Egy korty szaké - Hogy tetszett itt nálunk, Tokióban?



Szabadságom véget ért. Felszálltam a reptérre tartó metróra. Egy tűt nem lehetett leejteni, annyian voltunk. Heringekhez hasonlóan szorongtunk és még mindig gyúródtak fel az emberek. No, lám, gondoltam, nem csak a kolozsvári huszonötös buszon van ilyen. Kissé elbambultam, és visszaemlékeztem az egyetemista éveimre, mikor a város egyik végéből a másikba buszoztunk reggel hétkor. Olyan is volt, hogy az utoljára felugró utas még épp felfért, viszont háti táskájára rácsukódott az ajtó. A buszsofőrt nem érdekelte, nyugodtan elindult félig nyitott ajtóval. Merengésemből a peronőr hangos rikkantása ébresztett fel. Nem értettem japánul, így csak tippelhettem, hogy az indulást jelezte. Páran azért még tovább próbálkoztak felszállni. Sikertelenül. A peronőr heves mozdulatokkal jelezte nekik, hogy a vonat tele van, várják meg a következőt. Elindultunk. A Toei-i metró hangtalanul és meglehetősen gyorsan suhant a reptér felé. Lassan kezdtem búcsút inteni a kandzsiknak és a zöldteás csokiknak, habár ebből még akadt pár a táskámban. Honvágyam nem volt, de azért már vártam, hogy hazaérjek. Addig még huszonnégy óra. Megálltunk az első állomásban. Szerencsére senki sem akart leszállni. Nem lett volna egyszerű manőver.



Eszembe jutott egy kolozsvári barátom, aki valószínűleg dalra fakadt volna: "Úristen, mennyien vagyunk, mennyien vagyunk..." Ezen elmosolyodtam. A mellettem álló öltönyös férfi furcsán nézett rám, mit vigyorgok itt egyedül. Biztosan bolondnak tartott, ez persze engem nem érdekelt. Egy pillanatra az az ötletem támadt, hogy tényleg elkezdem énekelni. Na, akkor milyen pofát vágott volna? A metróvezető viszont hirtelen belerecsegett a rádióba. Nyilván fogalmam sem volt, hogy mit mondott. Vártam, hátha megismétli angolul is. Természetesen nem tette. Hát jó, gondoltam, majd csak kiderül, hogy mi történt, mi történik, vagy mi fog történni. Így izgalmasabb. Mondjuk a tájfun, földrengés, és egyebek után egyre kevesebb izgalomra vágytam.

"Egy még belefér" - kuncogtam magamban. Lassan harminc perce álltunk, és semmi sem történt. Kezdtem aggódni, hogy lekésem a gépet. Még szerencse, hogy időben elindultam. Akaratlanul is azt kezdtem dúdolni magamban, hogy "lekéstem a gépemet, nem megyek, nem megyek én már haza..." Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, és elkezdtem angolul kérdezgetni a körülöttem állókat, hátha ők tudják, hogy mi folyik itt. Legnagyobb döbbenetemre senki sem válaszolt. A tömeg szenvtelenül meredt a semmibe. Kerestem egy szimpatikus arcot, és újra próbálkoztam. A kérdésemre, hogy beszél-e angolul, fejrázás volt a válasz. Nem tehettem mást, tovább vártam. Eltelt még tíz perc. Közben a másik vágányon fennakadás nélkül közlekedtek a szerelvények. Egyet gondoltam, és nekiláttam a leszállásnak. Hátha csak ez a metró robbant le, és egy másik járattal eljuthatok a reptérre. Az ajtóhoz közel érve már megpillantottam a másik vágány irányát: Yokohama. Ez nem jó. Még sincs értelme leszállni. Kezdtem kétségbe esni. Újra végigpillantottam a tömegen. Egy öreg nő. Egy középkorú aktatáskás férfi. Nyugodt, merev arcok.



Egy fiatal iskolás lány. Csak tanulnak angolt! Kérdően néztem rá, mire ő elkezdett petyegni az okos telefonjában. Google fordítóval mutatta meg: baleset történt előttünk, ezért nem szabad a pálya. Nagyszerű! De legalább végre megtudtam, hogy mi történt, így már elfogadhattam sorsomat. Nem rajtam múlik, hogy elérem-e a gépet, vagy sem. Beilleszkedtem: nemtörődöm tekintettel néztem kifele az ablakon. Még húsz perc telt el, mire elindultunk. A metróvezető sebesebben száguldott, így nyugodt lettem, hogy odaérünk. Végtére is még mindig van másfél órám. A vonat fokozatosan kezdett kiürülni, ahogy a különböző állomásokon áthaladtunk. Heringéletemnek is vége lett.



Az egyik állomáson egy alacsony, öreg japán bácsi szállt fel. Áradt róla a szaké szag. /Megj. Rizsből erjesztett kb. 18%-os alkohol tartalmú ital. Szerk./
Eléggé be volt csípve szegény, alig tudott járni. Amint elindult a vonat, nekem esett, és rálépett a lábamra. Majd gyorsan bocsánatot kért:
"Excuse me!".
Annyira elámultam, hogy tátva maradt a szám. Gyorsan mondtam neki, hogy semmi baj, immár mosolyogva. Tovább folytatta a beszélgetést angolul:
- Hova valósi vagy?
- Magyar vagyok Erdélyből. - feleltem.
- Áh, magyar. Azok jó emberek. Mindig kiállnak az igazukért. Mint 1956-ban.
Azt hittem, hogy leesik az állam... Szóhoz sem jutottam. Epedezve vártam, hogy miket mond még ez a japán kisöreg. És folytatta...
- Puszta kézzel szembeszálltak az orosz tankok ellen. Forradalom. Agrhhh...
(Néha hosszasan hörgött és krákogott. Nem tudtam, hogy az alkohol miatt, vagy egyszerűen hatásszünetet tart, amíg eszébe jut egy újabb szó.)



Hogy tetszett itt nálunk, Tokióban?
- Nagyon élveztem.
- Éltél, mikor volt a forradalom?
- Nem, én '89-ben születtem.
- Igen, persze.
– röhögött az öreg saját magán, belátva, hogy nem épp úgy nézek ki, mint aki 1956-ban orosz tankokkal harcolt. Majd újra hosszasan krákogott és kinyögte:
Imre Nágy!
Hihetetlen! Még Nagy Imréről is hallott! Teljesen lenyűgözött. Láthatóan elfáradt a sok beszédben, és inkább csak köhögött és hörgött. Belső zsebéből üveget húzott elő. Persze szaké volt benne. Engem is megkínált. Illetlenség lett volna visszautasítanom. Belekortyoltam.
- Migránsok! Kerítés!
Már csak szavakra volt energiája. De már ennyiből is beláthattam, hogy az aktuálpolitikát is követi. Közelebb tántorgott az ajtóhoz. Láttam, hogy leszálláshoz készülődik. Még egyszer visszanézett rám és mosolygott.
- Budapest! Egyszer elmegyek oda! Portás vagyok! Budapest messze van, és nincs annyi pénz.
A metró lassított és megállt. Hirtelen eszembe jutott, hogy a Liszt Ferenc reptéren vettem egy hűtőmágnest, mely a budai várat ábrázolja. De vajon hova a fenébe tettem... Gyorsan elkezdtem kotorászni a táskámban és szerencsére megtaláltam. Az öreg kezébe nyomtam. Felcsillant a szeme, és most nem az alkoholtól.
- Arigatou gozaimasu!
- Arigatou gozaimasu!
(Igaz történet) Pataki Előd, Kolozsvár (erdely.ma)