Helyénvalónak találom, hogy ezt a fejezetet Isten hűségéről szóló személyes bi-
zonyságtétellel fejezzem be. Az elmúlt több, mint ötven év alatt sok különleges ima és
böjti időszakot tartottam. Ezek közül néhánynak meghatározott célt jelöltem ki, melyeket
feljegyeztem, és ezeket a feljegyzéseimet mindmáig megőriztem.
Ahogy visszatekintek ezekre, gyakran elcsodálkozom, hogy Isten hányszor és
hányféleképpen válaszolt az imáimra. Néha hosszú idő telt el egy bizonyos imakérés
feljegyzésének dátuma és a megkapott válasz között. Az is gyakran előfordult, hogy
feljegyeztem imakéréseket, azután elfeledkeztem róluk. De ahogy visszanézek a
feljegyzéseimre, látom, hogy Isten nem felejtette el azokat. Saját módján és a Maga
idejében, Isten azokat az imakéréseimet is megválaszolta, melyeket én magam már
elfelejtettem.
Miközben írok, előttem van az egyik ilyen feljegyzés, amely 1951-ben készült. Ez a böjt
július 24-től augusztus 16-ig tartott, vagyis 24 napon keresztül. Abban az időben teljes
idejű pásztori szolgálatot végeztem, és a böjt ideje alatt összes hétköznapi teendőimet
továbbra is elláttam, beleértve a heti öt istentisztelet levezetését, és három utcai
összejövetel megtartását.
Jót mulattam azon, hogy abban az időben különleges imatémáim teljes listáját újszövetségi
görög nyelven írtam le. Azok a dolgok, melyekért imádkoztam, olyannyira bizalmasak és
szentek voltak számomra, hogy ezt a listát meg akartam tartani Isten és én közöttem. Ezért
használtam olyan nyelvet, amelyet ma az emberek többsége nem ért.
Ezt a bizonyos listát öt különböző kategóriára osztottam:
A - saját szellemi szükségleteim;
B - a családom szükségletei;
C - az Eklézsia szükségletei;
D - nemzetem szükségletei (Nagy-Britannia);
E - a világ szükségletei.
Azok közül a dolgok közül, melyekért imádkoztam, néhány még mindig túlságosan
személyes jellegű ahhoz, hogy közzétegyem, mégis van néhány olyan is közöttük, melyről
nyugodt szívvel írhatok.
Ahogyan végignézem különböző kéréseimet családom szükségleteiért, láthatom, hogy
Isten mindegyiket teljes mértékben meghallgatta. Az utolsó kérés ebben a témában
édesanyám megtérése volt, amely végül is csaknem tizennégy évvel később következett
be.
Saját magammal kapcsolatos kéréseim között szerepelt, hogy négy meghatározott
szellemi ajándék működése beinduljon a szolgálatomban. Abban az időben alig
értettem valamit az általam vágyott ajándékok természetéből. Ma mégis elmondhatom,
hogy mindezek az ajándékok rendszeresen megnyilvánulnak szolgálatomban.
Az Eklézsiáért és a világért szóló imáimat Isten mostanában kezdi nagymértékben
megválaszolni, amint világszerte kitölti Szent Szellemét. Mégis azt hiszem, ha Isten népe
még komolyabban és még nagyobb odaszánással fogja Őt imában és böjtben keresni, úgy
látjuk majd a Szent Szellemet cselekedni az egész világon, ahogyan a történelemben eddig
még nem fordult elő. Akkor majd valóban megláthatjuk Habakuk próféta szavainak
beteljesülését: "De a Föld tele lesz az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert
víz borítja." (Habakuk 2:14)
Nagy-Britanniával kapcsolatos kéréseimnek csupán csak töredéke valósult meg eddig.
Mégis, 1953-ban, két évvel azután a bizonyos böjt után, Isten egy éjszaka felébresztett,
és hallható módon szólt hozzám. Az első ígéret, amelyet kaptam tőle, ez volt: "Hatalmas
ébredés fog következni az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában." Ez az ébredés
az Egyesült Államokban már kezd kibontakozni, és Nagy-Britanniában is vannak már
látható jelei, hogy valami elindult. Semmi kétségem afelől, hogy Isten Nagy-Britanniára
vonatkozó ígérete be fog teljesedni, és hiszem, hogy kegyelméből én is tanúja lehetek
ennek.
Ahogyan Istennek életem során megtapasztalt hűségéről és hatalmáról gondolkodom, Pál
szavai szinte maguktól jönnek az ajkamra:
"Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy
gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint, azé a dicsőség az egyházban Krisztus
Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké. Ámen." (Ef 3:20-21)
Hogyan működik a böjt?
A böjtölés különböző módokon segíti a keresztényt abban, hogy útmutatást és erőt kapjon
a Szent Szellemtől. Bizonyos értelemben a böjt a sírás, gyászolás, bűnbánat, szomorúság,
bánkódás egyik kifejezési formája.
Senki sem fogadja örömmel a gyász gondolatát, ugyanúgy ahogy annak sem örül senki, ha
böjtölnie kell. Mégis vannak olyan idők, amikor mind a bánkódás, sírás mind a böjtölés
javunkra válik. A bánkódás, sírás helyet foglal a Hegyi Beszédben, a boldogmondások
között.
A Máté 5:4-ben Jézus azt mondja: "Boldogok akik sírnak, mert ők
megvigasztaltatnak."
Az Ezs 61:3-ban az Úr különleges áldásokat ígér azoknak, akik a Sionon bánkódnak
(gyászolnak): "Hogy adjak Sion gyászolóinak ékességet (fejdíszt) a hamu helyett, öröm
kenetét (illatos olaj) gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt szellem helyett."
Ez a
bánkódás, gyászolás, sírás nem önközpontú, és nem azonos a hitetlenek reménytelen
szomorúságával. Sokkal inkább a hívő válasza a Szent Szellem indítására, mellyel egy kis
mértékben osztozik Isten szomorúságában az emberiség bűnei és ostobasága felett.
Amikor saját mulasztásainkra és kudarcainkra nézünk, túlnézünk önmagunkon és
meglátjuk a világ nyomorúságát és gonoszságát. Ilyenkor bizony minden okunk megvan
arra, hogy bánkódjunk és gyászoljunk. A 2Kor 7:10-ben Pál szembeállítja a hívő Isten
szerint való megszomorodását a hitetlenek reménytelen szomorúságával. "Az Isten
szerinti szomorúság üdvösségre való megingathatatlan megtérést szerez. A világ
szerinti szomorúság pedig halált szerez." (2Kor 7:10) Ezt a fajta Isten szerint való
szomorúságot a megfelelő időben az öröm kenete és a dicséret palástja követi.
Az Ószövetségben Isten elrendelte Izráelnek, hogy évente egyszer, egy bizonyos napon, az
egész népnek "meg kellett sanyargatnia a lelkét". Ez az Engesztelés Napja. A 3Móz 16:31-
ben az Úr eképpen utasítja Izráelt erre a napra vonatkozóan: "Szombatok szombatja ez
néktek, sanyargassátok meg azért magatokat; örökké való rendtartás ez."
Ezt a zsidók Mózes idejétől kezdve böjtre való felszólításként értelmezték. Az ApCsel
27:9 -ben ez az Engesztelés Napja, melyet az Írás "a böjt napjának" nevez.
Az ortodox zsidók ma, tizenkilenc évszázad elteltével is, szerte az egész világon böjtölnek
az Engesztelés Napján, melyet héberül Yom Kippurnak neveznek. Dávid két zsoltárában
is beszél a böjtölésről, mint a magunk megsanyargatásáról. A Zsolt 35:13-ban ezt mondja:
"böjttel gyötörtem magamat..." Az a szó, mely itt gyötrésnek van fordítva, ugyanaz, mint
amelyet "sanyargatásnak" fordítottak az Engesztelés Napjáról szóló fejezetben.
A Zsolt 69:11-ben Dávid újra mondja: "Ha sírok és böjtöléssel gyötröm lelkemet..." Ha
összevetjük a böjtölésre használt különböző kifejezéseket, azt mondhatjuk, hogy a
böjtölésnek ez a módja a gyászolás egyik formája, és önmagunk megalázását és
megfegyelmezését fejezi ki.
Ugyanakkor a böjt az az eszköz, melyen keresztül a hívő saját testét alávetettségben tartja.
Az 1Kor 9:27-ben Pál azt mondja: "Megsanyargatom és szolgává teszem testemet, hogy
amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre."
Testünk, a maga fizikai szerveivel és étvágyával csodálatos szolgává válhat, de szörnyű
zsarnok is lehet belőle. Ezért szükséges, hogy mindig alávetettségben tartsuk. Egy
szolgatársam így fogalmazta ezt meg: "Nem a gyomrom mondja meg nekem, hanem én
mondom meg a gyomromnak, hogy mikor egyek." Valahányszor egy keresztény amikor
böjtöl, valójában ezt mondja a testének: "Te nem a mester vagy, hanem a szolga."
A Galata 5:17-ben Pál ellentétbe állítja Isten Szent Szellemét az ember testi
természetével:
"Mert a test a Szellem ellen törekedik, a Szellem pedig a test ellen. Ezek pedig egymással
ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok."
A böjtölés a Szent Szellem két legnagyobb akadályával bánik el, melyek az ember testi
természetéből származnak. Az egyik az emberi lélek makacs akaratossága, a másik pedig
a testünk állandó és önző kívánsága. A helyesen gyakorolt böjt az embernek mind a lelkét,
mind a testét aláveti a Szent Szellemnek.
Fontos megértenünk, hogy a böjtölés nem Istent változtatja meg, hanem bennünket. A
Szent Szellem, aki maga is Isten, egyszersmind mindenható és változhatatlan. A böjtölés
ledönti az ember testi természetéből származó akadályokat, melyek útjában állnak a Szent
Szellem mindenható munkájának. Miután ezeket a testi akadályokat elmozdítottuk, a
Szent Szellem akadálytalanul, a maga teljességében munkálkodhat imáinkon keresztül.
Az Ef 3:20-ban Pál megpróbálja kifejezni az imádkozásban rejlő kimeríthetetlen
lehetőségeket: "Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindent megcselekedhet a
bennünk munkálkodó erő szerint, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk..."
Az az erő, amely imáinkban és imáink által munkálkodik, a Szent Szellem ereje. Ahogy
böjtöléssel elhárítjuk a testi akadályokat, a Szent Szellem szabad utat kap, hogy teljes
mindenhatósággal "véghetetlen bőséggel mindent megcselekedjen" Isten ígéretei szerint.
Valójában egyetlen korlátja van Isten mindenhatóságának, és ez Isten örökkévaló
igazságossága. A böjt soha nem fogja megváltoztatni Isten igazságos mércéjét. Ha valami
nem egyezik Isten akaratával, azt böjtöléssel soha nem változtathatjuk meg. Ha valami
rossz és bűnös, akkor az rossz és bűnös marad, nem számít milyen sokáig böjtöl valaki
érte.
A 2Sám 12-ben olvashatunk erre egy példát. Dávid házasságtörést követett el, és ebből
gyermeke született. Isten azt mondta neki, hogy ítéletének részeként a gyermek meg fog
halni. Dávid akkor hét napig böjtölt, de a gyermek mégis meghalt. A hét napos böjt
nem tudta megváltoztatni Isten igazságos ítéletét, amely Dávid bűnös cselekedete miatt
következett be. Ha valami rossz, azt böjttel nem lehet jóvá tenni. Senki és semmi sem
teheti meg ezt.
A böjt nem valami ravasz trükk, sem nem csodaszer. Isten nem dolgozik ilyen
eszközökkel. Ő minden tekintetben gondoskodott népéről, annak teljes jólétéről az élet
minden területén - szellemi, fizikai és anyagi szempontból egyaránt. A böjt része ennek a
mindenre kiterjedő figyelemnek, de nem helyettesítheti Isten egyéb gondoskodásait.
Viszont fordítva is igaz: Isten egyéb gondoskodásai nem helyettesíthetik a böjtöt. A Kol
4:12-ben azt olvassuk, hogy Epafrász imádkozott hívő társaiért: "...hogy megállhassatok
tökéletesen és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akaratában." Ez igen magas
mércét állít mindannyiunknak, és az egyik rendelkezésünkre álló igei eszköz, mellyel
elérhetjük ezt, a böjt.
A böjtölés és Isten akarata közötti összefüggést egy egyszerű ábrával illusztrálhatjuk:
Az egész, ABC által bezárt háromszög jelképezi Isten teljes akaratát minden hívő
számára.
A DBCE pontok által bezárt trapéz jelzi Isten akaratának azt a területét, amely böjtölés
nélkül, imával is elérhető. A kisebb, besatírozott háromszög (ADE) jelképezi Isten
akaratának azon részét, mely csakis böjtöléssel egybekötött imával érhető el.
Ha egy cél kívül esik az ABC területen, akkor az egészében véve kívül esik Isten
akaratán. Nincs olyan igei eszköz, mellyel megszerezhetnénk azt. Ha a cél a DBCE
területre esik, akkor böjtölés nélkül, imával is elérhetjük. Ha viszont a cél az ADE
területre esik, csakis imával és böjtöléssel érhetjük el. Isten legjobb ajándékainak nagy
része, amiket népe számára készített, a háromszög csúcsán, a szürke ADE háromszögben
található.
A BÖJT SZABADULÁST ÉS GYŐZELMET SZEREZ
Ha megnézzük az ószövetségi feljegyzéseket, láthatjuk, hogy egy-egy közösség együttes
böjtölése és imádkozása hatására Isten számos alkalommal avatkozott közbe a
történelemben, drámai és természetfeletti módon. Most négy ilyen példát vizsgálunk meg
közelebbről.
Jósáfát harc nélkül győz
Az első példa, amit megnézünk, a 2Krón 20:1-30-ban található. Jósáfát, Júda királya azt a
hírt kapta, hogy kelet felől, Moáb földjéről az Ammon és a Seir hegyén lakók közül egy
igen nagylétszámú hadsereg tört be országába. Mivel hamar felismerte, hogy nincs elég
katonai ereje, hogy szembeszálljon ezzel a hatalmas ellenséggel, Jósáfát Istenhez fordult
segítségért. Első meghatározó lépése a 3. versben olvasható: "böjtöt hirdetett egész
Júdában."
Ezzel közös, nyilvános
böjtölésre és imádkozásra hívta össze Isten népét, hogy könyörögjenek Isten
közbelépéséért. A 13. vers jelzi, hogy a férfiak, nők és gyerekek is valamennyien részt
vettek ebben.
A kezdeti felhívás után az események gyors ütemben követték egymást, és hamarosan
drámai tetőpontra érkeztek. Az első eredmény a 4. versben van feljegyezve:
"Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az Úrtól. Júda összes
városából is eljöttek, hogy az Úr segítségét kérjék. " (2Krón 20:4)
A közelgő veszély összegyűjtötte Isten népét. Ugyanaz a baj fenyegette az egyik várost,
vagy falut, mint a másikat. Kétségkívül egyes városok, vagy települések között volt
féltékenység, vagy vetélkedés, de az ellenséges támadás láttán félretették ellentéteiket.
Isten népének meg kellett védenie a közös örökséget, nem foglalkozhattak a belső
különbségekkel többé.
Júda népe egy akarattal összegyűlt, és Jósáfát vezetésével egy szívvel imádkoztak.
Emlékeztették Istent Ábrahámmal kötött szövetségére, és kegyelmének ígéretére, melynek
alapja ez a szövetség. Jósáfát imádságára Isten azonnal és természetfeletti módon válaszolt
(14-17. vers). Az egyik Jaháziel nevű lévitán keresztül a Szent Szellem erőteljes
prófétai kijelentést adott, mellyel biztosította és egyszersmind bátorította is őket,
utasításokat adva, mit kell tenniük.
Erre a próféciára Jósáfát és egész népe kitörő dicsérettel és imádattal válaszolt. Majd
Jósáfát megparancsolta, hogy a dicsőítést szervezetten folytassák tovább, akkor is, amikor
hadseregét a csatába fogja vezetni. A 2 Krón 20-ban így olvashatunk erről: "Ekkor Jósáfát
arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe
előtt, és imádták az Urat. A kaháti és kórahi léviták pedig felálltak, és egyre hangosabban
dicsérték az Urat, Izráel Istenét." 2 Krón 20:18-19) "Miután tanácsot tartott a néppel,
fölállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték Őt, és az arcvonal előtt vonulva
így énekeltek: Adjatok hálát az Úrnak, mert örökké tart szeretete." (21. vers)
Az eredmény a 22-30. versekben van feljegyezve. Nem volt szükség arra, hogy Isten népe
bármilyen fegyvert használjon. Az egész ellenséges hadsereg elpusztította saját magát,
nem hagyva egyetlen túlélőt sem. Isten népének már csak egy tennivalója maradt: hogy
három napon át összegyűjtse a zsákmányt, és aztán győzelmesen térjen vissza
Jeruzsálembe, hogy hálát adjon Istennek, és hangosan dicsőítse azért, amit cselekedett
vele. Ezenfelül, az óriási és természetfeletti győzelem a környező népekre is nagy hatással
volt. Attól kezdve ugyanis egyetlen nemzet sem mert Jósáfát és népe ellen támadni.
Jósáfát győzelméből három gyakorlati tanulságot vonhatunk le, melyek ma is ugyanúgy
érvényesek a keresztényekre.
Először is: a mai világban működő keresztényellenes erők éppolyan ellenségesek és
félelmetesek, mint az a sereg, mely Jósáfát napjaiban fenyegette Júdát. Ezek az erők
gyűlölködve egyesülnek mindazokkal szemben, akik igazán szeretik és szolgálják az Úr
Jézus Krisztust. Egyáltalán nem érdekli őket a keresztények felekezeti megosztottsága, és
nem fogják megkímélni a baptistákat a metodistákkal, vagy a katolikusokat a
pünkösdiekkel szemben. Ezért, mi keresztények sem engedhetjük meg magunknak, hogy
azokat a szektás, vagy felekezeti különbségeket hangsúlyozzuk, amelyek eddig
megosztottak bennünket. Hanem legfőbb ideje, hogy Isten egész népe, Júda példáját
követve egyesüljön böjtben és imában.
Másodszor: Jósáfát története a szellemi ajándékok szükségességét is bizonyítja. A
prófétai szó volt az, mely ebben a kritikus helyzetben bátorítást és útmutatást adott
Júdának. A Szent Szellem természetfeletti ajándékaira ma is legalább annyira szükségünk
van, mint annak idején. Sehol sem mondja a Biblia, hogy Istennek valaha is szándékában
állt visszavenni ezeket az ajándékokat az Eklézsiától. Az 1Kor 1:7-8-ban Pál hálát ad
Istennek a korinthusi hívőkért: "Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban,
miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket
mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján." (1Kor 1:7-8)
Ebből nyilvánvaló, hogy Pál elvárja és kívánja is, hogy a szellemi ajándékok folyamatosan
működjenek az Eklézsiában egészen addig, amíg Krisztus vissza nem jön az idők végén.
Hasonlóképpen idézi Péter az ApCsel 2:17-18-ban Jóel próféciáját, és alkalmazza azt a
mostani időkre: "Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Szellememből minden
halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látásokat látnak, és véneitek
álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban
Szellememből, és ők is prófétálnak." (ApCsel 2:17-18) Jóel szavai, melyeket Péter idéz,
megerősítik azt, amit Pál mond a korinthusiakhoz írt első levelében. Semmi jel nem mutat
arra, hogy Isten vissza akarná vonni a Szent Szellem természetfeletti ajándékait, inkább az
látható, hogy ezek az ajándékok egyre jobban megnyilvánulnak, ahogy az idők végéhez
közeledünk.
A harmadik tanulság, melyet Jósáfát történetéből levonhatunk az, hogy mennyivel
magasabbrendű a természetfeletti erő a testi erőnél. 2Kor 10:4-ben Pál azt mondja:
"Hadakozásunk fegyerei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében..." Kétféle
fegyver létezik: szellemi és testi. Jósáfát ellenségei testi fegyverekben bíztak, Jósáfát és
népe viszont kizárólag szellemi fegyvereket használt. Az összecsapás kimenetele a
szellemi fegyverek abszolút győzelmét demonstrálja a testi felett.
Tulajdonképpen milyen szellemi fegyvereket használt Jósáfát ilyen eredményesen?
Röviden így foglalhatjuk össze
1. együttes böjt
2. együttes imádkozás
3. a Szent Szellem természetfeletti ajándékai
4. nyilvános imádat és
dicsőítés.
Ha a mai keresztények bibliai módon használják ezeket a fegyvereket,
ugyanolyan hatalmas és drámai győzelmeket fognak kivívni, mint annak idején, Jósáfát
napjaiban Júda népe tette.
Ezsdrás védelmet kap a Mennyből
Második példánk az együttes böjtről és imáról Ezsdrás könyvében található: "Ekkor böjtöt
hirdettem ott az Ahává folyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat
kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak. Mert szégyelltem
sereget és lovasokat kérni a királytól, hogy oltalmazzanak az ellenséggel szemben az úton,
hiszen azt mondtuk a királynak: Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik Őt
keresik,...Böjtöltünk tehát és könyörögtünk ezért Istenünkhöz, Ő pedig meghallgatott
minket." (Ezsd 8:21-23) Ezsdrás olyan helyzetbe került, amilyenbe néha mi is szoktunk.
Mivel bizonyságot tett a királynak, saját bizonyságtétele szerint kellett cselekednie. Azt
mondta a királynak:
"Mi az Élő Istennek szolgái vagyunk. A mi Istenünk megvéd minket,
és gondoskodik minden szükségünkről."
Nem sokkal ezután megnyílt az út Ezsdrás előtt,
hogy egy csoport fogoly élén hazatérhessen Jeruzsálembe. Hosszú utat kellett megtenniük
keresztül az országon, olyan helyeken, ahol nyüzsögtek a banditák és mindenféle rabló
barbár törzsek. Ráadásul feleségük és gyermekeik mellett magukkal vitték a templom
szent edényeit is, amelyek több százezer dollárt értek. Micsoda préda lett volna ez a
rablóknak!
Felmerült a kérdés: Hogyan tudják megvédeni magukat a Babilontól Jeruzsálemig tartó
hosszú úton? Kérjen-e Ezsdrás a királytól katonai kíséretet és lovasokat? Kétségtelen, a
király eleget tett volna ennek a kérésnek. De Ezsdrás szégyellt a királytól kérni segítséget,
azok után, hogy bizonyságot tett neki, hogy Izráel Istene az egyetlen igaz Isten, Aki
megoltalmazza szolgáit.
Ezen a ponton Ezsdrás és a hazatérni készülő foglyok döntő elhatározásra jutottak: nem
katonákra és lovasokra, hanem Isten természetfeletti erejére bízzák magukat. Nem lett
volna semmi rossz abban, ha elfogadják a királytól a katonai segítséget, de akkor emberi
segítségre támaszkodtak volna. Ehelyett közös böjtölésre és imádkozásra szánták
magukat, hogy kizárólag Isten szellemi erejétől várják a segítséget és védelmet.
Ezsdrás ugyanazt az utat választotta, mint Jósáfát. Mint Isten népének vezetője, böjtöt
hirdetett, azért hogy "megaláznók magunkat a mi Istenünk előtt, hogy kérnénk tőle
szerencsés utat magunknak, családainknak és minden marháinknak". Az előző fejezetből
láthatjuk (mind Dávid zsoltáraiból, mind pedig az Engesztelés Napjára vonatkozó
rendelkezésekből), hogy a böjtölést Izráel úgy tekintette - és ezt Isten is jóváhagyta - hogy
az az Isten előtti megalázkodást és a Tőle való teljes függést fejezi ki. Ezsdrás ezzel fejezi
be:
"Böjtöltünk tehát és könyörögtünk ezért Istenünkhöz, Ő pedig meghallgatott
minket." (Ezsd 8:23)
Az együttes böjtölésnek és imádkozásnak sorsdöntő hatása lett Ezsdrás és a foglyok
számára ugyanúgy, ahogy Jósáfát és Júda népe számára is. A hazatérő foglyok csapata
teljes békességben és biztonságban tette meg a hosszú és veszélyes utat. Egyetlen
banditával vagy barbár törzzsel sem találkoztak, és senki, semmi nem veszett el az úton.
Jósáfát történetének tanulságát megerősíti Ezsdrás is: A szellemi területen kivívott
győzelem a meghatározó, és azt szellemi fegyverekkel lehet elérni. Az eredmény pedig az
emberi és anyagi világ minden területén megnyilvánul.
Eszter a katasztrófát győzelemmé változtatja - videófilm
Harmadik példánk az együttes böjtre és imára Eszter könyvének negyedik fejezetében
található. A zsidó történelem legnagyobb kríziséről számol be ez a leírás, mellyel Isten
népének valaha is szembe kellett néznie. Nagyobb veszély leselkedett a zsidókra, mint
Hitler alatt, mert az ő kezében csak a zsidóság egyharmada volt, de a perzsa uralkodó a
teljes zsidó nemzetet a kezében tartotta. Kiküldték a parancsot, hogy egy meghatározott
napon az összes zsidót ki kell irtani. Hámán volt, akit a Sátán eszközül használt a zsidók
ellen.
A történet azon az ünnepen kezdődött, melyet a zsidók "Purim"-nak hívnak. A Purim azt
jelenti, sorshúzás. Azért hívják így ezt az ünnepet, mert Hámán sorsot vetett, hogy melyik
napot jelölje ki a zsidók elpusztítására. A sorsvetés a jóslás egyik formája, Hámán tehát
okkult erőktől kért útmutatást. Láthatatlan és gonosz szellemi erőkre hagyatkozott, hogy
irányítsák a zsidók kiirtásában. Ez az egész konfliktust szellemi síkra emelte: ekkor már
nem csak emberek, hanem szellemek is harcoltak egymás ellen.
Hámánon keresztül a
Sátán tulajdonképpen magát Istent hívta ki, és az Ő hatalmát kérdőjelezte meg. Ha sikerült
volna kiirtania a zsidókat, az örökkévaló szégyent hozott volna az Úr nevére.
Amikor
azonban a zsidók elpusztítására vonatkozó rendeletet kibocsátották szerte a birodalomban,
Eszter és szolgálóleányai elfogadták ezt a kihívást. Megértették, hogy ez a harc szellemi
síkon folyik, és ezért ugyancsak szellemi síkon válaszoltak rá. Megegyeztek abban, hogy
három nap és három éjjel teljes böjtöt tartanak, sem nem esznek, sem nem isznak.
Megbeszélték Márdokeussal, hogy összegyűjti a fővárosban, Susán városában az összes
zsidót, hogy együtt böjtöljenek velük, ugyanabban az időben, mint ők. (Lásd: Eszter 2:19
Vegyük észre, hogy a krízis idején Isten népe összegyűlik, ahogyan Jósáfát napjaiban is
történt.) Így hát Susánban az összes zsidó böjtölt és imádkozott Eszterrel és szol-
gálóleányaival együtt három napon kereszül. Teljes hetvenkét órán át sem nem ettek,
sem nem ittak.
Ennek a közös böjtnek és imának az eredménye Eszter Könyvének utolsó fejezeteiben
van lejegyezve. Röviden azt mondhatjuk, hogy az egész Perzsa Birodalom politikája a
zsidók javára fordult. Hámán és fiai elpusztultak. A zsidók ellenségei az egész
birodalomban teljes vereséget szenvedtek. Márdokeus és Eszter a két legbefolyásosabb
személyiséggé váltak a Perzsa politikában. A zsidók minden területen különleges
kegyben, békességben, és jólétben részesültek. Mindez Isten népe együttes imájának és
böjtjének eredménye volt.
Ninive megmenekül, Samária elpusztul
A kollektív böjtölésre és imádkozásra az első három példát Izráel történelméből
merítettük. Negyedik - és egyben utolsó - példánkban egy pogány nemzet történetét fogjuk
megvizsgálni. Jónás Könyvében olvashatjuk, Isten hogyan bánt Ninivével, az ókori világ
leghatalmasabb birodalmának, Asszíriának fővárosával. A Biblia úgy jellemzi Ninivét,
mint kegyetlen, erőszakos és bálványimádó várost, amely megérett az isteni ítéletre. Isten
elküldi Jónást, hogy figyelmeztesse Ninivét a közelgő ítéletre.
Jónás először nem akart elmenni. Izráel északi királyságának polgára volt, és jól tudta,
hogy az Asszír Birodalom a zsidóság legnagyobb nemzeti ellensége. A Ninivét sújtó ítélet
felszabadítaná Izráelt az asszír fenyegetés alól. Ha viszont Ninive kegyelmet kap, az
fokozná az Izráelt fenyegető veszélyt. Ezért aztán Jónás vonakodott elvinni bármilyen
olyan üzenetet Ninivének, amely elfordíthatná Isten közelgő ítéletét.
A második hívásra azonban - miután Isten szigorúan megfegyelmezte -, mégis elment
Jónás Ninivébe. Üzenete végtelenül egyszerű volt: "Még negyven nap, és elpusztul
Ninive!" (Jónás 3:4) Ninive népe azonnal és drámai módon válaszolt. A következő öt
versben ezt olvashatjuk:
"Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város
apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt trónjáról, levetette
magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében
a király és a főurak rendeletére a következőket: Az emberek és állatok, szarvasmarhák és
juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát
ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, és térjen meg mindenki a rossz útról, és
hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten, és
lelohad lángoló haragja, és nem veszünk el!" (Jónás 3:5-9)
Nincs az Ószövetségben még egy példa arra, hogy egy egész város ilyen egyetemes és mély
bűnbánatot tartson. Minden normális tevékenység megszűnt, és a király és főemberei
böjtöt hirdettek, ők maguk járva elől példával. Nemcsak Ninive egész lakossága, de még
a barmok és a nyájak is követték őket. Az egész város teljesen Isten irgalmára bízta magát.
Nem is lehet szavakkal ennél elevenebb képet festeni. Egyetemes és nyilvános böjttel
fejezték ki a legteljesebb és legmegfelelőbb módon mély, belső gyászukat, és
megalázkodásukat Isten előtt. Isten válaszát Ninive böjtjére a fejezet utolsó versében
olvashatjuk:
"Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy megtértek a rossz útjról, megbánta Isten, hogy
veszedelembe akarta dönteni őket, és nem tette meg." (Jónás 3:10)
A történelem följegyezte, hogy eképpen az utolsó pillanatban megmenekülve, Ninive még
további százötven évig többé-kevésbé stabil és virágzó városként folytatta, míg végül is
Kr.e. 612-ben pusztult el, ahogyan a későbbi próféták, Náhum és Zofóniás kijelentették.
Ma is érvényes alapelvek
Az, ahogy Isten Jónáson keresztül Ninivével cselekedett, olyan alapelvre mutat rá, melyet
jobban kifejtve Jeremiás prófétánál találhatunk meg. Azt mondja az Úr Jeremiás által:
"Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kitépem, kiírtom és
elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is meg-
bánom, hogy veszedelmet akartam hozni rá. Megtörténik, hogy megígérem egy népnek
vagy egy országnak, hogy felépítem és beültetem. De ha azt műveli, amit rossznak tartok,
és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam tenni vele." (Jeremiás 18:7-
10)
Így bánik Isten a népekkel. Áldásainak ígérete és ítéletéről szóló figyelmeztetés egyaránt
feltételhez szabott. Az ítélet bűnbánattal elhárítható, még az utolsó órában is. Viszont
az áldást is elveszíthetjük, ha engedetlenek vagyunk. Ha szembeállítjuk Asszíria sorsát az
északi királyság, Izráel sorsával, olyan alapelveket figyelhetünk meg, melyek ma is
érvényesek arra vonatkozóan, ahogyan Isten a nemzetekkel bánik.
Krisztus előtt nyolc évszázaddal a pogány Ninive egyetlenegy figyelmeztetést kapott az
ítéletről, egyetlen prófétától, Jónástól és az egész lakosság egyetemes bűnbánattal
válaszolt.
Ugyanebben az időben az északi királyság,
Izráel számos figyelmeztetést
kapott Istentől újra és újra, nemcsak Jónáson keresztül, hanem még legalább négy másik
prófétától; Ámóstól, Hóseástól, Ézsaiástól és Mikeástól is. Mégis elutasították a
prófétákat, és nem akartak megtérni.
Mi lett ennek a következménye?
Az Asszír birodalom, melynek Ninive volt a fővárosa, Isten Izráel feletti ítéletének eszköze
lett. Krisztus előtt 721-ben Asszíria királyai elfoglalták és lerombolták Szamáriát, Izráel
fővárosát, és az egész északi királyság lakosságát fogságba hurcolták.
Az északi királyság tragikus története úgy tűnik, alátámasztja a mondást, miszerint: "a
megszokás megvetést szül". Izráel hosszú története alatt rengeteg különleges kijelentést
kapott Istentől, sok prófétát hallott, és visszautasította őket. Ninive pedig anélkül, hogy
előzőleg bármiféle kijelentést kapott volna Istenről, egyetlen prófétát hallott, és azt
elfogadta. Ez a történelmi lecke különleges figyelmeztetést tartalmaz számunkra is, akik
olyan országokban élünk, ahol hoszszú évszázadok óta keresztény befolyás érvényesül.
Vigyázzunk, és ne engedjük, hogy a megszokás visszatartson bennünket attól, hogy
elismerjük az üzenet sürgős voltát!
Ma Isten újra szól városokhoz és népekhez a Szent Szellemen és küldöttein keresztül.
Bűnbánatra, böjtre és megalázkodásra szólít. Azok, akik engedelmeskednek, ahogyan
Ninive tette, meg fogják tapasztalni irgalmát. Azok viszont, akik elutasítják, ahogyan
Izráel is elutasította, a haragját fogják megtapasztalni.