HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján
Orsolits Zoltán: Kamaszszervíz

Református Egyház Félórája
2008. november 19-i rádiós műsorából részlet

Fekete Ágnes: Gyerekeket nevelünk. Bár gyermekeink nem mutatják, mégis a legnagyobb szükségük a szeretettel meghúzott határokra van. Következő beszélgetésünkben erről lesz szó. Orsolits Zoltán egy honlapot hozott létre kamaszszervíz néven.
Orsolits Zoltán: A kamaszszervíz ötlete úgy jött, hogy sok kamasz gyerekes szülő megkeresett olyan problémákkal, hogy gyerekük füvet szív vagy ezt a mostanában divatos öngyújtógázt használja. Teljesen kétségbe voltak esve. Jó pár szülőnek tudtam segíteni személyes tanácsadással, eljártam hozzájuk, beszélgettünk. Amikor már elég sok családdal foglalkoztam, készítettem egy internetes oldalt, ez a kamaszszerviz.hu . Azóta még többen keresnek, levélben, e-mailben, telefonon.
Fekete Ágnes: Mi ez az öngyújtógáz? Erről még nem hallottam.
Orsolits Zoltán: Ez olyan, mint egy dezodoros palack. Öngyújtókat töltenek fel vele. Tömény gáz van benne. Mivel olcsó és sok helyen kapható, sokan veszik. Töményen beszívják, és megszédülnek tőle.
Fekete Ágnes: Még elképzelni is borzasztó! Hihetetlen, hogy miket ki nem találnak!
Orsolits Zoltán: Ezen kár sokat aggódni. Úgysem tudunk felkészülni arra, hogy mik lesznek majd öt vagy tíz év múlva. Tudni kell, hogy ha egy családban valaki drogot használ - teszem azt a kamasz gyerek - az csak egy tünethordozó, ami mögött problémák, helyzetek állnak, amelyek megoldásra várnak.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél bele ebbe az egész témakörbe?
Orsolits Zoltán: Több, mint hat évig én magam is fogyasztottam drogokat. Leginkább a heroint, de mindent kipróbáltam. Az életem mélypontján, mikor azt éreztem, hogy a szüleim elfordultak, az összes szociális és családi kapcsolatom megszűnt. Nagyon mélyen voltam már ekkor, lelkileg is és fizikailag is. El kellett döntenem, hogy élni akarok vagy meghalni. Ilyenkor kiéleződnek a helyzetek, nem volt több időm, nem tudtam tovább húzni már. Úgy emlékszem, édesanyámmal mentünk el egy drogambulanciára, ahol egy hirdetést láttunk a ráckeresztúri terápiás otthonról. Úgy éreztem, akkor már, hogy "csináljatok velem, amit akartok." Már minden mindegy volt. Tíz hónapot töltöttem ott. Rengeteget tanultam önmagamról, arról, hogy hol a helyem a világban, ki vagyok én, miért vagyok itt, mit akarok itt csinálni, a képességeimről, a Teremtő Istenről, arról, hogy Ő van, létezik és gondoskodik az emberekről. Sok mindent megtanultam magamról, és sok helyzetben még mindig abból a tapasztalatból élek, amit ott szereztem. Később azt éreztem, hogy ezt a tudást át kell adnom fiataloknak, családoknak, akik szomjaznak arra, hogy valaki odamenjen hozzájuk, és azt mondja nekik: tudom, ismerem az utat. Higgyétek el, hogy tudom!
Van egy szabály, hogy egy évig dolgozzál, vállald fel a terheidet, erősödj meg, s ha még ez után az egy év után is segítő akarsz lenni, akkor hajrá! Úgyhogy annak idején, amikor megérett bennem a döntés, elkezdtem az iskolát, holott akkoriban még érettségim sem volt. Nagyon nem szerettem tanulni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy nyolc évvel azután, hogy teljesen le voltam épülve, főiskolára fogok járni. Akkoriban ismertem meg a feleségemet is, azóta már született két kisfiúnk is, akiknek nagyon örülök, és nagyon jó velük. Így segíteni embereken, ahogy én most teszem, nagyon jó érzés.
Fekete Ágnes: Hogy adódott, hogy a fiatalabb korosztálynak kell segíteni?
Orsolits Zoltán: Az ellátó rendszerből azt láttam, hogy az ilyen problémákkal küszködő fiataloknak csak árt a rehabilitáció. Hogy egyszerűen mondjam, azzal csak kitanulják a "szakmát". Nekik egy ambuláns kezelésre van szükségük. A család csak azt érzi, hogy óriási káosz van, a gyerek üvöltözik, kiborul, elmegy, nem őszinte, nem lehet benne megbízni. Ebben a helyzetben hogyan lehet józannak maradni? Fontos ilyenkor egy külső szakember, aki objektívan meg tudja ítéli, hogy mi folyik a családban, és szépen lassan, módszeresen kibontja a dolgokat. Nagyon sokszor van az, hogy megállapodást kell kötni a gyereknek és szülőnek.
Fekete Ágnes: Több családnál tapasztaltam, hogy úgy gondolják, már elkéstek.
Orsolits Zoltán: Szerintem sosincs későn. Ha ezt mondjuk, akkor valamilyen szinten már lemondunk a gyerekről vagy a neveléséről. Lehet, hogy nehezebb, lehet, hogy másként fog menni, minthogyha már elejétől fogva következetesen neveltük volna a gyermeket, de el kell kezdeni valahol, valamikor. Most például, van egy család, akivel foglalkozom. Két fiúgyermek van, az egyik húsz, a másik huszonhárom éves. Az édesanya tudja, hogy mind a ketten füveznek, és sejti, hogy a nagy füvet is árul. De nem tudja megfékezni a dolgokat. Egy házban laknak, mindegyiket ő tartja el, ő mos rájuk, ő főz rájuk, takarítja a közös helységeket. Nagyon nehéz megfognia ezt a dolgot. Ő is azt mondja, hogy ezt már elrontotta - mégis nagyon zavarja, és nem tud belőle kiszállni. Őt is arra buzdítom, hogy valahol kezdjük el szép lassan felépíteni, hogy a gyerekek ne érezzék, hogy mindent megtehetnek otthon a családban. Ha ledobják a szennyest a sarokba, anyuka kimossa. Benyúlnak a hűtőbe, kiveszik az élelmet, valaki majd elmosogat, anyuka el is mosogat, a végén pedig még zsebpénzt is kapnak. Azt mondtam az anyukának, hogy ez jobb, mint egy szálloda. Miért várjuk el, hogy ők ezt önmaguktól belátják? Nem érettek még ennyire.
Fekete Ágnes: Huszonhárom évesen?
Orsolits Zoltán: Igen. Ők még nem érettek erre, külső segítségre van szükség. S nincsen semmi elkésve, lehet még tenni - amennyire a család engedi természetesen. Megpróbálunk új szabályokat lefektetni - ez mindig fáj elsőre, de aztán tapasztalataim szerint felismerik, hogy én azért jöttem, hogy segítsek nekik ezt a helyzetet megoldani.
Fekete Ágnes: Az a benyomásom, hogy az engedékenység még erősebben összefügg a droggal, mint korábban. Rengeteg az engedékeny szülő.
Orsolits Zoltán: Nehéz azt kimondani, hogy bizonyos dolgokat nem lehet. Ebben a mai világban, ahol annyi minden azt sugallja, hogy adj meg magadnak mindent, nagyon nehéz azt mondani, hogy nem. Ez jó, szép, csillog, fényes és vonzó, de nem kell mindent megvenni.
Fekete Ágnes: A szülők félnek attól, hogy a gyereket elveszítik.
Orsolits Zoltán: Félnek az elutasítottságtól, attól, hogy rossz szülők lesznek. Közben pedig attól lennének jó szülők, hogy határokat és gátakat szabnak annak a gyereknek, aki egyébként ezt igényli, bár ezt így soha nem fogja kimondani. Az első reakció persze mindig az, hogy a gyerek megsértődik, kiabál, de ha el lehet neki mondani, hogy mi ezeket hogyan gondoljuk, és következetesen kiállunk amellett, nem lesz nagy gond. De ahhoz az kell, hogy ha van egy gyenge pillanatom, akkor is azt tudjam mondani, úgy érzem, ebben én jól döntöttem, és ki tudok tartani a döntésem mellett.
Van egy másik család, ott pedig az volt a helyzet, hogy az anyuka is adott ötezer Ft zsebpénzt hetente, az apuka is adott ötezer Ft-t - egyébként a két szülő két utcányira lakott egymástól -, és a gyereknek annyi pénze volt, hogy az egész bandát ő látta el fűvel. Persze az sem segít, hogy apukák jönnek-mennek a gyerek életében, képzeljük csak el.
Fekete Ágnes: Tíz éves a legnagyobb gyerekünk. Mondta az öccsének, hogy neki kell egy százas. Odaadtam és megkérdeztem tőle, hogy miért kell. A válasz: nem mondom meg. Minden gyereknek van egy korszaka, amikor nem mond teljesen igazat akár csak egy olyan apróságban, hogy akar-e az automatából kakaót venni vagy nem akar. Valami miatt nem meri felvállalni a saját vágyait, és érzi, hogy az szemben van az én értékrendemmel. Ez megijeszti a szülőt.
Orsolits Zoltán: Azért ebben az esetben még nincsenek problémák. Az fontos, hogy te ne bizonytalanodj el. Hogy biztos légy benne, te jól csináltad, amit csináltál, ha ez ma reggel volt, akkor este beszéljétek meg, hogy miért volt az a kiborulás reggel. Ha folyamatos nyílt és őszinte kapcsolat van a gyerekkel, és fel tudod vállalni azt, hogy neked is vannak rossz napjaid, félelmeid, örömeid, meg lehet mondani egymásnak bántásokat, sérelmeket, örömöket, akkor nem lesz nagy probléma. Ne felejtsd el, hogy az is személyiségformáló erővel bírn, ha a gyerek néha kap egy nemet, egy elutasítást. Ez mind beépül az ő személyiségébe. Sok gyerek van a hivatásomban, akik évekig nem kaptak nemet. Aztán persze azt élik meg, hogy nem tudnak azzal mit kezdeni, amikor egyszer mégis elutasítják őket. Úgy szeretem a gyerekemet, hogy nem mondok neki nemet - ez nagyon veszélyes játék. A gyerekemet a határokkal együtt kell szeretnem.