HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Ajánlott olvasmány

Gulyás József
"Akiket én szeretek..."

Zimányiné Piros Erzsébet szerkesztésében és kiadásában

Előszó

Ennek az életrajznak a megírására azért került sor, mert többek, akik hallották e család életében megnyilvánuló isteni kegyelmet, hasznosnak vélték ezt közreadni. Tudom, hogy minden egyes megtért lélek Isten felé fordulása csodálatos élmény. Különösen annak csodálatos, aki a maga személyében volt az átélője a kereső és megtaláló isteni szeretetnek.
Ezekre az élményekre Isten gyermekei örömmel és szívesen emlékeznek. Ebben a történetben azonban megdöbbentő módon és erővel szólt bele Isten egy népes család életébe, megállítva őket a halálnak és kárhozatnak útján. Ezen életrajz alkalmas arra, hogy az az olvasó, aki még nem találkozott az ÉLET Urával, figyeljen fel a saját életében történő megmagyarázhatatlan eseményekre, sorompókra. Így válnak személyessé az alábbi Igék kinek-kinek az életében: "Közel van az Úr a megtört szívűekhez és megsegíti a sebzett lelkeket." (Zsolt 34:19) "Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de az emberek nem ügyelnek rá!" (Jób 33:14) "Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak." (Jób 5:18)
Ez az életrajz ugyanakkor alkalmas arra is, hogy akik már ez életútra ráléptek, vigyázzanak, hogy ne engedjék magukat a sátáni tőrvetések által megfogatni. Sem könnyekkel, baráti hízelgésekkel, a kilátástalannak mondott harc feladásával, vagy a vallási tradíciók fontosságának a kihangsúlyozásával.
E könyvben leírt eseménysorozat igaz történet. Átélői és szereplői jórészben már átköltöztek az örökkévalóság honába. Más részük még e földön harcolják a "hitnek szép harcát", várják a testük megváltását is. Éppen ezért a helymeghatározás nincs pontosítva, a neveket pedig, amennyire lehetett, mellőztem, kivéve a személyneveket.
Gulyás József


Gulyás József életéről itt olvashatsz.

Részletek a könyvből

 A döntés ideje

Amikor a hadműveletek hazánkat is elérték és városainkat itt-ott már bombázták, az iskolákból hazaküldtek bennünket 1944 tavaszán.
Szüleink második otthona ekkorra már a gyülekezet volt. Minden gondolatuk a lelki dolgokkal való foglalatosság körül forgott. Az emberek szívét nagy nyugtalanság és félelem töltötte el a sok-sok ijesztő hír hallatára. Ők pedig békességben és biztonságos tudatban jártak-keltek, mintha nem lett volna az ő fejük felett is a látható sötét viharfelhő. Úgy tűnt nekünk, mintha nem is lennének tudatában annak, ami közeledik felénk. Mikor szóvá tettük nekik, hogy mi miért nem igyekszünk menteni, ami menthető, ahogy mások teszik, ők ezt felelték:

"Fiaim, mi az Úr kezébe tettük le az életünket és mindenünket, amink van, így nem kell nekünk és nektek sem nyugtalankodni. Ő mindenről tud, így rólunk is, és szemmel tart minket. Ne féljetek!"
Mi nem értettük, de csodálkoztunk ezen a nagy biztonságérzetükön.
Hamarosan egy újabb dolog kavart fel bennünket a bátyámmal. Édesapám az egyik napon bejött hozzánk és elmondta, hogy ők most már az Úr kegyelme által hívővé lettek, hisznek és hitük jeléül bemerítkeznek az Úr Jézus parancsa és példája nyomán.
- Mi megdöbbenve néztünk össze és mindkettőnk szívében nagy ellenkezés támadt azonnal. -"Ezt nem tehetik velünk apukáék. Ilyen szégyent nem hozhatnak ránk. Van nekünk jó vallásunk. Meg vannak már keresztelve, minek ezt a nevetséges dolgot csinálni. Mit szólnak ehhez Pista bácsiék (az evangélikus esperes nagybácsi) és az én tanáraim? Ha már oda is járnak, de legalább ne hagyják el a vallásukat!" - mondtuk nagy felháborodással. Édesapám pedig nyugodt, megfontolt hangon ezt válaszolta nekünk:



"Tudjátok ti ezt jól fiaim, hogy amikor a mélységes nagy fájdalmunkban ott vergődtünk és nem volt lelkünknek hova lenni, senki nem nyitott ránk ajtót. Senki meg nem kérdezte, hogy ti szegény szerencsétlenek, hogy vagytok, hogy bírjátok? - Pista bácsi sem jött, hogy megmondta volna nekünk, hogyha már annyira szeretett minket az az Isten, akkor mit tegyünk tovább. (Őáltala küldte az Úr a temetési Igét.) Mit jelent az, hogy "Térj meg!" Honnan és hova kell megtérni, hogy kell azt csinálni? Milyen ajtót kell megnyitni az előtt a Jézus előtt? - Senki nem tudott minket útbaigazítani, míg össze nem akadtam azzal a Szabados bácsival, aki aztán a gyülekezet felé irányított minket. Ott aztán tudtul adta nekünk a mi jó Atyánk, hogy mit kell nekünk cselekedni. Eszközei által megmondta, hogy mindezt azért tette velünk, hogy fordítsuk a mi szívünket és arcunkat Őfelé, s keressük most már azt, ami az Ő tetszése szerint való és az Ő dicsőségét szolgálja. Ezt pedig a Szentírásból, a Bibliából tudhatja meg az ember. Láthatjátok, hogy mostanában mindig ezt kutatjuk és olvassuk. Ebből a Bibliából tudtuk meg azt is, a mit Jézus Krisztus mondott: "Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott." (Márk 16:16)
Majd így folytatta: "- Igaz, hogy megkereszteltek minket csecsemő korunkban, mint ahogy titeket is megkereszteltettünk, de vajon tudtunk-e mi, vagy ti hinni? Ugye, hogy nem. Most pedig élő valóság lett számunka Isten, amikor tudtul adta nekünk, hogy álljunk meg, mert mit használ nekünk, ha az egész világot is megnyerjük, lelkünkben pedig kárt vallunk. Megértettük, hogy értünk ketten haltak meg: Jézus Krisztus és Jucika. Az Úr Jézus, hogy megváltson a bűneinkből, Jucika pedig, hogy álljunk meg és térjünk meg az Úrhoz.



- Nem, fiaim, nem törődhetünk mi most már azzal, hogy ki mit szól és hogyan vélekedik. Nekünk egy a fontos, hogy Jézus Krisztus, a mi Megváltónk meg lesz-e velünk elégedve. Nekünk az Ő szavára kell figyelni. - Egyáltalán nem nevetséges dolog a fehér ruhát felvenni és a vízbe alászállva bemerítkezni, mert a fehér ruha a megtisztulásnak és a szentek igazságos cselekedetének a szimbóluma. Az alámerítkezés pedig a réginek, az ó embernek a meghalását és eltemettetését, a vízből való feljövetel pedig az új embernek a halálból való feltámadását jelképezi.
"Eltemettünk azért Ővele együtt a keresztség által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk." (Róm 6:4)
Nem szégyelljük mi ezt fiaim, mert az Úr Jézus azt mondotta:
"Aki szégyell engemet megvallani az emberek előtt, azt majd én is szégyellni fogom az én mennyei Atyám előtt." (Lukács 9:26)
 Kérlek benneteket, gyertek el a bemerítésünkre. Vasárnap lesz Nyíregyházán. Úgy sem láttatok még ilyet.



- Én nem megyek - mondtam mindjárt. Bátyám is hasonlóképpen: - Én sem. Akkor édesapám szomorúan csak ennyit mondott:
"Hát nem lesz ott nekünk senkink, pedig azt hittem, hogy eljösztök." - És csendesen kiment. Akkor valahogy úgy megsajnáltam és utánaszóltam:
 "Na, jól van apuka, egyikünk majd elmegy."
Akkor odafordultam a bátyámhoz és mondtam neki: "Miska, te vagy az idősebb, menj el velük te most, máskor pedig majd én, ha nagyon rimánkodnak. Jobb, ha te látsz ilyesmit először. Majd elmondod, mit láttál."
"Én nem megyek, menj, ha akarsz" - mondta.
"Én sem akarok, de látod, apuka milyen szomorúan ment el. Úgy sajnálom szegényeket." Ekkor valami eszembe jutott és mindjárt mondtam is.
"Figyelj csak Miska! Tudom már, mit fogunk tenni: sorsot húzunk Jó lesz? Akire esik a sors, annak kell velük menni vasárnap. A kocsi és a lovak gondja is azé lesz." A bátyám nem nagyon lelkesedve, de belement. Én pedig elővettem egy piros fejű és egy fekete fejű gyufát és azt mondtam neki:
"- Akié a piros gyufa, annak kell menni, jó?"
"Jó, legyen" - mondta. Ekkor odatartottam a két gyufaszálat és ő kihúzta a pirosat.
"- Nem érvényes, három a magyar igazság, húzzunk még egyszer!" - mondta.
"Nem, ebben egyeztünk - mondtam határozottan -, neked kell menni."
Bátyám egész héten igen rossz hangulatban volt, én pedig örültem, hogy nem nekem kell menni.
Aznap éjjel, amikor velünk beszélt édesapám, álmodott. Édesanyám arra ébredt, hogy mellette az ágyban ül és imádkozik.
"Mit csinálsz apu?"
"Álmodtam és az Úr figyelmeztetett, hogy nekünk nem szabad a gyerekekre sem nézni, sem rájuk várni. - Ugyanis, mi azt is mondtuk neki, mikor beszélgettünk, hogy várjanak és majd egyszer velük együtt mi is bemerítkezünk. Persze mi ezt nem gondoltuk komolyan, csak hogy késleltessük őket ameddig lehet."



Azt álmodta édesapám, hogy sokan mentek egy úton a Menny kapuja felé, amely nyitva volt, és a kapuban az Úr Jézus állt tárt karokkal. Ő csak siettette a körülötte lévő ismerősöket, szomszédokat, rokonokat, mert azok nagyon lassan, vontatottan bandukoltak.
- Gyertek már gyorsabban! - mondta nekik.
- Hát látja, hogy megyünk, nem kell annyira sietni! - válaszolták.
Erre ő is lelassított. De mindig 10 m-re előttük ment. Amikor már vagy 15-20 m-re voltak a kaputól, az Úr Jézus megfordult és bement, a kapu pedig becsukódott. Akkor Ő rohant a kapuhoz, és dörömbölve kiáltott:
"Nyissák ki, nyissák ki! Itt vagyunk." De a kapu már nem nyílt ki.
Erre a nagy ijedelemre felébredt és megértette, hogy nem szabad várni, mert könnyen kint maradhatnak, ha a körülöttük levőkre nézve késlekednek.



Édesanyám ugyanaznap a varrógép mellett ült, egyszer csak megszédült, és leesett a gép mellé. Mikor magához tért, azonnal ez a gondolat ötlött az eszébe: látod, most meghalhattál volna és még nem vagy készen.
A Sátán utolsó kísérletezései voltak ezek a környezetükben lévő visszahúzó próbálkozások, de az Úr angyala is mellettük volt és erősítette őket, hol az álom által, hol a pillanatnyi rosszullét eszközeivel.



Az öröm ideje

A ránk következő vasárnap reggel a szüleim, Erzsike (a nevelt kislányunk) és a bátyám kocsival mentek Nyíregyházára, a mi 18 km-re volt. Ő nagy dérrel-dúrral és igen akadékoskodva, a semmiségeken is felháborodva, de végül mégiscsak elment.
Egész úton osztozott velük. Egyszer le is ugrott a kocsiról, hogy ő nem megy tovább. Akkor azt mondta édesapám: hát fiam, ha nem akarsz jönni, mi leszállunk és bemegyünk gyalog a városba. Úgy sincs már messze, menj haza kocsival, mi majd vonattal hazamegyünk este. Erre megszégyenülve felugrott a kocsira és szó nélkül hajtott a városig. Én egyedül maradtam a házban. Igen jó volt a csend. Azt csináltam, amit akartam, nem feszélyezett senki. Később, mivel szerettem volna vadászni, lementem a Vadasra kacsázni. Estefelé jöttem haza jó fáradtan. A távollevőkre kezdtem mind többet gondolni. Vajon mikorra jönnek haza? Bátyámra gondolva kicsit kajánkodva mondtam magamban:



- Na, Miska, ülhettél ott egész nap, hozzám kegyes volt Fortuna istenasszony, a szerencse istennője. Már jöhetnének, rég besötétedett és még mindig nincsenek itthon. Hol lehetnek már ilyen sokáig, türelmetlenkedtem magamban. Különösen a bátyámat vártam, hogy vajon mivel jön haza.
 Úgy 10 óra tájban aztán nagy kutyaörvendezés és ugatás közben megjöttek. Mire a lovakat ellátták, ők maguk is megvacsoráztak, elég sok idő telt el megint. Végre bejött a bátyám és nagy csendben, a sötétben levetkőzött. Azt gondolta, hogy alszom, de mikor lefeküdt, megszólaltam:
 "No, Miska, mit láttál, mesélj! Ugye haragudtál rám, hogy így kitoltam veled, de hát ilyen a te szerencséd. Sokat gondoltam rád, hogy most ülhetsz ott egész nap."
- De ő csak hallgatott.
 - "No, mondd már, mi volt? Milyen volt az a bemerítés, nevettél sokat? Elképzelem apukát, milyen lehetett abban a hosszú fehér ruhában. Beszélj már!"



- Ekkor csendesen megszólalt és azt mondta:
"Hát, Jóska, van abban valami."
- "Micsoda, mi van benne? Mit láttál?"
És akkor elkezdte mondani, mind jobban lelkesedve, hogy tudod, amikor jöttek az oldalajtón be a fehér ruhások nyolcan, az énekkarból egy lány nagyon szép hangon énekelve kérdezte kétszer is, hogy:
Kik ezek itt fehérben? - és akkor az énekkar együtt felelt, hogy: "Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették a Bárány vérében. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak, sem a nap nem tűz reájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és az Isten letöről szemeikről minden könnyet." (Jelenések 7:14-17)



"Amikor láttam apuékat a fehér ruhások között örömteli, ragyogó arccal, úgy éreztem, hogy talán még akkor sem voltak ilyen boldogok, amikor Jucika még élt. Ott mindenki úgy örült és nem tudom, mi volt velem, de én is úgy örültem."
 "Megbabonáztak ott téged, nem is megyek én többet oda. Hallottam én, hogy aki odamegy, az aztán nem tud onnan szabadulni."
"Mondhatsz Jóska, amit akarsz, de az biztos, hogy amit ott láttam és éreztem, az nem földi öröm volt."
A bemerítetteket többek között egy ruszin katona testvér is köszöntötte és ezt mondta:
 "Testvéreim, ti most egy új életben indultok el. Ez az élet nem lesz könnyű, de a vége dicsőséges, mert Jézus Krisztus vár ott reátok. Mindennek ami itt történt, csak akkor van értelme, ha végig kitartotok ezen az úton. Csak végig! Különben kár elindulni, ha nem ilyen az elhatározásotok."
 Édesanyám mindjárt észrevette, hogy a bemerítésen az Úr Lelke megérintette a bátyám szívét, és kezdi kimunkálni benne az új embert. Adott neki egy kis Új Testamentumot és azt mondta neki:
"Fiam, ha úgy érzed, hogy szükséged van az Úr Jézus szavaira, kezdd el olvasni és meglátod mennyi világosság fog gyúlni a szívedben, mennyi örömöt fogsz találni benne. Ez az Evangélium és ez annyit jelent, hogy örömhír."
Itt kezdődött bátyámnak, a család negyedik tagjának a megtérése.
Erzsike a szüleimmel együtt merítkezett be, mert ő is megértette, hogy minden, a mi történt a családunkban, őérte is történt. Áldotta az Urat, hogy e családba került, ahol ilyen nagy ítéletnek, de annál nagyobb kegyelemnek lett nemcsak szemlélője, de átélője is.