HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapja



Elisabeth Seiler

ELHÍVÁS - VEZETÉS

HIRDESSÉTEK CSODÁLATOS DOLGAIT!

 Zimányiné Piros Erzsébet szerkesztésében
és kiadásában jelent meg.
Seiler Erzsébet az 1889. év utolsó napján született Dél-Németországban. Már kilenc éves korában feltámadt benne a csillapítatlan vágy: bárcsak misszionárius lehetnék! 1916-ban belépett a liebenzelli missziós intézetbe.
Csodálatos imameghallgatást és vezetést tapasztalt. 1923-tól 1945-ig Kínában hirdette az Úr csodálatos tetteit. Könyvében leírta élményeit, mit élt át Jézus Krisztussal, Ura szolgálatában. Isten ma is csodákat tesz és szavát megtartja. Példája bátoríthat az Úr Jézus Krisztus követésére, odaszánt életre és szolgálatra.


Elisabeth Seiler életrajzát itt elolvashatod.

Egy történet a könyvből

A KIS NYOMORÉK, MEG A BÉNA

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket." (Mt 11:28)

Egy napon kedves arcú, nyomorék leányka jött imaházunkba. Szegényke térdtől lefelé volt elnyomorodva, úgyhogy csak a térdein tudott előre haladni. Ezért az alsó lábszárán bőrvédőt hordott, mivel kitekeredett, felfelé álló lábfejére nem tudott cipőt húzni. A kedves, szerencsétlen leányt mindnyájan szívünkbe zártuk.
Tudsz a széken ülni? kérdeztük tőle.
Jaj nem, felelte, csak zsámolyon.



Azonnal hoztunk egyet. A látvány, amint ült a zsámolyon, az imaházban sok embernek könnyet csalt a szemébe. A kislány a városi szegényházból jött, ahol rajta kívül nagyon sok béna és fogyatékos tengette életét. A nyomorék leányka nagy-nagy erőfeszítések árán néhányszor megjelent az imaházban és hitre jutott. Az egyébként is finom arcvonásokon nagy változás történt. Szinte ragyogott a boldogságtól és örömtől, annak ellenére, hogy fogyatékossága miatt sokan kinevették. Nagy örömmel vett részt újra meg újra összejöveteleinken és a jelenlevőket a szívélyes "Ping-an" köszöntéssel üdvözölte, ami azt jelenti: "békesség" vagy "békességet kívánok neked". A könnyeinket sokszor nem tudtuk visszafojtani, amikor láttuk, hogy jön és hallottuk köszöntését.



 Megtudtuk, hogy már elmúlt húszéves.
 Megváltóját egyre jobban szerette és gyermeki módon bízott Benne. Titkos kívánsága volt, hogy minél előbb keresztségre bocsássuk. A keresztelendő nők vizsgáját legtöbbször a keresztelés előtti pénteken tartottuk. Egyszer csak megjelent a kis nyomorék és vidáman kijelentette:
Jövök én is a vizsgára, mert vasárnap szeretnék megkeresztelkedni.
Kicsit már ismertük őt, de nem tudtuk, képes lesz-e helyes választ adni a feltett kérdésekre. A prédikátorok és bibliás asszonyok őt is kikérdezték a többi jelentkezővel együtt. A legtöbb hívő kínai asszony akkora örömmel mondja el válaszát, hogy az inkább valami ujjongáshoz hasonlít és nem vizsgához. Otthon soha nem hallottam hasonlót sem. A leányka olyan mély meggyőződéssel és örömmel felelt a kérdésekre, hogy megkapta az engedélyt a következő vasárnapi keresztséghez. Nagy boldogan éppen eltávozott, mikor nyílt az ajtó, s egy asszony lépett be, aki nagyobbacska leányt cipelt a hátán. Élő terhét odaültette elénk egy székre. A leány meglepően szép volt, úgyhogy csodálkozva kérdeztük:



Honnan jössz? Még sosem láttunk. Persze, hogy nem, felelte. Béna vagyok, a szegényházban lakom és nem tudtam az imaházba járni, mert valakinek el kellett volna hoznia, az út pedig nagyon hosszú. De én is szeretnék következő vasárnap megkeresztelkedni. Ámultan feleltük: De hiszen nem is ismerünk. Honnan tudjuk, hogy egyáltalán keresztségre bocsáthatunk-e vasárnap? Ismered a Megváltót? Erre ragyogó arccal válaszolt: Igen, hogyne. Kérdezzetek csak, amit akartok és megtudjátok, hogy ismerem a Megváltót.



A misszionárius sok kérdést tett fel, mi pedig őszintén elcsodálkoztunk, hogy a leány, lehetett vagy 18 éves, ujjongó hangon egyik kérdést a másik után megválaszolta. A megindultságtól és örömünkben sírnunk kellett; sehogy nem értettük ezt a csodát, hogyan tudhat valaki ennyit Jézusról, és hogyan szeretheti Őt ennyire, aki még sosem volt összejövetelen. Látszott rajta, hogy szoros kapcsolatban van Urával és Megváltójával.
Mondd csak, kérdeztük, ki beszélt neked Jézusról? Honnan tudsz ilyen sok mindent Róla? Ugyanis olvasni sem tudott. Azok közül, akik hozzánk jártak, igen kevesen tudtak olvasni. (Mi a bibliai oktatás kapcsán olvasást is tanítottunk.) A béna lányka kész örömmel felelte: Biztosan láttátok azt a nyomorék leányt, aki éppen most ment el. Egymás mellett alszunk a szegényházban. Mikor nemrég megtalálta a Megváltót, egy este így szólt hozzám:




Hadd beszéljek neked Jézusról! Tudod, szeretnélek téged is magammal vinni, amikor megkeresztelkedem, hogy egyszerre részesüljünk benne. Nagy érdeklődéssel hallgattam erről a Jézusról, Akit egyáltalán nem ismertem. Barátnőm éjszakáról éjszakára mesélt, úgyhogy az öregasszonyok megjegyezték: "Mit sutyorogtok örökké? Nem tudunk aludni." Barátnőm szelíden csendesítette őket: "Nagymamikák, ne bosszankodjatok! Csak aludjatok nyugodtan. Az Úr Jézusról mesélek a hálótársamnak." S akkor egy darabig valamennyiünknek mesélt. Az öregasszonyok egészen megbékéltek, s többé nem szóltak semmit ellene. Tudták, hogy napközben nincs időnk egymással beszélgetni, mert a testi fogyatékosnak sokat kell dolgoznia. Nagyon fürge, ügyes keze van, és sok értékes munkát végez, hogy megkeresse a szegényházban eltartása költségeit. Tehát mindazt, amit ez a fiatal béna leány Jézusról tudott, hűséges ifjú testi fogyatékos barátnőjétől hallotta. Ő is megnyitotta szívét Jézus előtt, mert barátnője boldogsága magával ragadta. Nem tudtunk mást mondani:
Ha Isten akarja és élünk, vasárnap téged is megkeresztelünk.



A két fiatal, hűséges tanítvány keresztségét az Úr különös módon megáldotta. Ragyogó arcuk hatalmas bizonyságtétel volt testi gyengeségük ellenére is. Csodálattal állapítottuk meg újra, mit tud végezni az Úr olyan emberekkel, akik szívüket kitárják előtte.
A két örvendező leányon keresztül, akikhez hamarosan egy harmadik csatlakozott, megnyílt számunkra az ajtó a városi szegény- és öregotthonba. Összejöveteleket tarthattunk ott. Nagy örömmel beszéltünk Jézusról a kitaszítottaknak, és átélhettük, hogy sok szegény beteg és idős Jézushoz talált. Mikor azután egy vasárnap a szegény, béna, vak és testi fogyatékos, de boldog szegényházi lakók keresztség elé álltak, így szóltunk:
 Itt jön a Megváltó udvarnépe.



Örömkönnyeiket sokan nem tudták visszatartani; olyan különös volt testi fogyatékos embereket ragyogó bizonyságokként ott látni a gyülekezet előtt. Csendes boldogság sugárzott mindnyájukról. A Megmentő, Szabadító, Orvos és Segítő megtalálása feletti öröm volt az alaphangja a felejthetetlen keresztelési ünnepélynek.
A Megváltó szeretett házanépét soha nem fogom elfelejteni. Áldott legyen Jézus Krisztus, aki ilyen dicsőségbe vezetett, s az ajkak gazdag gyümölcsét ajándékozta nekünk. A szegényház nyitott ajtaját továbbra is buzgón kihasználtuk, hogy még sok embert vezessünk Jézushoz. Dicsőség az Úrnak, a mi Megváltónknak! Csodálatosak a Te utaid, nagy vagy és hatalmas és dicsőséges. Magasztalunk mindörökké! Ámen.