HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

* Egy rendőr bizonyságtétele *
/Forrás: Igefórum/

Rendőr lettem

Sorállományú határőr voltam, az utolsó 24 hónapos turnusban. Előtte igen szabad életet éltem, sokat csavarogtam, kergettek a rendőrök, volt, amikor meg is vertek. Eszembe nem jutott, hogy valaha rendőr leszek majd. Amikor besoroztak, úgy éreztem, börtönbe kerültem. Ekkor 22 éves voltam. 18 hónap elteltével a rendőrségtől jött két toborzó, és azt mondták, ha rendőrnek jelentkezem, akkor előbb leszerelhetek 6 hónappal. Ekkor a Pokolba is elmentem volna, csak szabaduljak ki a laktanyából. Jelentkeztem.

Ekkor kezdődtek a furcsa dolgok. A katonatársaim azonnal kikiáltottak hülye rendőrnek, és unos-untalan ezt vágták a fejemhez. Ezen még valahogy túltettem magam, mert két hetet kellett kibírnom velük. Azért rosszul esett a 18 együtt eltöltött hónap után.
Utána leszereltem, és megkaptam a rendőrigazolványt. Szülőhelyemen a régi barátaimnak örömmel mutattam meg, ám ekkor elfordultak tőlem, azt mondták, te "szemét" rendőr, már nem tartozol közénk. Amikor beléptem a kocsmába, ahol voltak, elhallgattak és elfordultak. Egyikük ki is hívott verekedni.
Édesanyám többé nem a nevemen említett a szomszédoknak, hanem a "rendőrfiam"-ról beszélt. Amikor új helyre költöztem a feleségemmel, a "rendőr" szomszéd lettem. Egyszer a kedvesemmel beszélgettem, aki megemlítette, hogy a munkahelyén egy sütőüzemben kevesebb lisztet tesznek a zsemlébe. Mindenféle hátsó szándék nélkül kérdezgetni kezdtem a részletekről; egyszer csak végigmért és azt mondta:
" - Mit gondolsz rólam, nem vagyok én rendőrspicli..."
Szóval ezzel a betyáros húzással, mármint az egyenruha felhúzással - megszabadultam a katonatársaimtól, a barátaimtól, a családomtól, de legfőképpen a nevemtől - én lettem "a Rendőr"; a világ bezárult körülöttem, mindenhol zárt ajtókba ütköztem.

A valóság

Egy rendőrt soha nem azért hívnak, mert Pistike ötöst kapott az iskolában, vagy apuci virágot vitt haza a kedvesének. Ahová menni kell, ott vagy vér folyik, vagy ölik egymást, verekednek, tragédia történt. Észrevetted-e magadon, hogy ha a jelenlétedben kiabálnak egymással az emberek, vagy két vitatkozó közé keveredsz, lassan átragad rád a bennük lévő feszültség? Azt veszed észre, te is ideges és ingerült leszel. Ha az ismeretségi körödben valakit nagy bánat ér, ugye, hogy te is elszomorodsz?



Még a pályám legelején kellett mennem egy olyan balesethez, ahol egy teljes család hunyt el, köztük egy három év körüli gyönyörű szőke kislány. Nem akarom leírni a helyszín részleteit, mert igen borzalmas volt a látvány. Mégis mérni kellett a féknyomokat, a távolságokat, a helyszíni szemlét el kellett végezni. Az intézkedés végén pedig el kellett mennem a nagymamához, aki egyedül élt, és el kellett mondanom neki, hogy a teljes családja nincs többé. Ha egy civil ember életében egyszer adódik ilyen, az a teljes hátralévő életén nyomot hagy.
Egy rendőrnek viszont nap mint nap meg kell ezeket átélnie. Meg kell tudni nyugtatni az embereket, gátat kell vetni azoknak a szívből jövő érzéseknek, ami az ember természetéből fakadnak. Sokszor órákkal egy-egy intézkedés után is remegett a kezem, erősen vert a szívem. Minden egyes negatív cselekményből valami lerakódik a rendőr lelkében. Ugye a diéta egészséges dolog, de ha egy életen keresztül tartana, bizonnyal torzulást okozna az ember szervezetében. Néha egy-egy bajt el lehet viselni, de a folyamatos negatív hatás azért mélyen megváltoztatja a rendőrt. Olyan ez, mintha egy felázott szántóföldön gyalogolnál, ahol észrevétlenül is egyre nehezednek a lépteid, mert egyre nagyobb sárkolonc ragad a lábadra. Egy idő után ezek a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan hatások átveszik az irányítást a szervezeted felett. Éjszaka felriadsz, és nem tudod, mi a bajod.

Egyedül

Olyan kevés rendes emberrel kell a rendőrnek szóba állnia! Ha belegondolsz, nem is ez a feladata, hanem az, hogy a bűnözőket kergesse. Ha a bűnöző elkövet valamit, természetes, hogy igyekszik megúszni a dolgot, nem fog igazat mondani a rendőrnek. Ezért a rendőr egyre több hazugsággal találja magát szembe. Lassan-lassan meggyőződésévé válik, hogy minden ember hazudik, és minél több bűnözővel találkozik, kialakul benne az, hogy gyakorlatilag minden embernek a börtönben a helye.
Kétpólusú lesz a világ a szemében, az egyik pólus ő, a másik a világ. Olyan dolgokban keresi a mögöttes szándékot, amelyekben nincs ilyen. Gyanakvó lesz, nem bízik senkiben. Ugyanakkor azt is látja és tapasztalja, hogy a hazugság működik.
Ugye, a barátok már elhagyták, ha szerzett is újakat, lassan azok is elkopnak mellőle. A rendőr nem tud előre tervezni, mert bármikor csöröghet a telefon, és akkor menni kell. Ezt egyszer el lehet mondani a haveroknak, amikor színházba akar menni velük, el lehet mondani kétszer is, de utána nem hívják többet, mert nem lehet rá építeni.
Az átlagemberek egész életükben talán az általános iskolában verekednek egyszer kétszer.
A rendőrt viszont naponta harcba hívják, és a rendőr naponta harcba száll. A harcban nem piskóta emberekkel kell küzdeni, ezért a rendőr megsérül; az egyik nagyon kedves barátomat, osztálytársamat, "csizmatársamat" tavaly lőtték le egy tűzharcban. De nem kell mindig ilyen esetre gondolni, elég egy sima rutin-intézkedés is. A rendőr soha nem tudja, ki az, akit megállított, lehet egy rablógyilkos, aki azt hiszi lebukik, és menekülni akar, lehet, hogy egy történelemtanár, aki csak reszket a rendőr láttán. (A történelemtanár csak véletlen) Nem egyszer intézkedtem tömegverekedésnél, ahol nagyon kemény helyzetek voltak. Bizony sokszor volt, hogy amikor rádión küldtek az eseményhez, hiába volt meleg nyár, szabályosan fáztam. Amerikában a rendőröknek megtanítják, hogyan kell felvenni egy olyan testhelyzetet, és hogyan, milyen parancsoló hangsúllyal kell beszélni, hogy az emberek engedelmeskedjenek nekik. Nálunk ezt nem tanítják, de egy idő után a rendőr magától is megtanulja. Ez nem baj, ellentétben azzal, amikor otthon, szinte rutinszerűen a családjánál alkalmazza ezt.



Pár éve karácsonykor, az ún. "szenteste" otthon ültem a családom körében. Valamitől nem találtam a helyem, olyan furcsa volt minden. Feszengtem, fel alá járkáltam. Egyszer csak rájöttem, eddig minden karácsonyi este dolgoztam, jártam az utcát. 22-23 évig nem volt karácsonyi estém. Ez sem baj, illetve nem ez a baj, hanem az, amikor a rendőrnek már nem is hiányzik a szeretteivel eltölteni a karácsonyt.

Hogyan tovább?

Természetesen voltak elképzeléseim, miután rendőr lettem, hogy hogyan tovább. Végül is az igazság bajnoka lettem, nem?
Mint említettem, a régi rendszerben kezdtem. Akkor nem a milliomosok voltak az urak, hanem a pártemberek. Ha egy gyárból ellopott valaki egy doboz csavart, vele szemben sikerrel le lehetett folytatni a nyomozást, ám amikor a párttitkár elvtárs lopta el a raktárkészletet, falba ütköztem. Ha az építőipari vállalat vezérigazgatójának ingyen felépítettek egy villát, szemet hunytak, ha egy munkásnak kellett két zsák cement, akkor azt el kellett kaszálni.



Azt hittem a rendszerváltás után ez megváltozik. Hát, nem is tudom. Vittem Baracskára - 50 000 Ft meg nem fizetése miatt - egy csórót, aki az aluljáróban árult egy pár ruhadarabot, hogy legyen mit ennie. Természetes, hogy soha nem volt 50.000 forintja. Ugyanakkor, ha egy gyárat lopott el valaki, annak semmi bántódása nem eshetett.
Ha valaki több száz milliót lopott, az szilveszterkor pezsgőzve integethetett - a meleg lakásából, ahol házi-őrizetben volt - az őt őrző rendőröknek, akik egész éjjel kint álltak az utcán, a hóban összefagyva. Nehogy azt higgye valaki, hogy a rendőr érzéketlen az emberi szerencsétlenség és a nyilvánvaló igazságtalanság láttán, mert nem az. De ezt soha nem mutathatja ki.
Ha már az igazságban nem hihettem, akkor úgy akartam tenni, mint Kojak, aki a törvényben hitt. Unos-untalan hangoztattam én is, "a törvényben hiszek". Aztán jöttek azok, amiket igen nehéz volt feldolgoznom... Régen azt kellett elfogni, aki leverte a vörös csillagot, utána pedig azt, aki kifestette. Régen, aki nem dolgozott, azt el kellett fogni munkakerülésért, most ha valaki a munkaközvetítőben kiabál munka után, azt be kell vinnem. Ami egyik pillanatban még bűnnek számított, a következőben nem számított törvénysértésnek. Nem akarom felsorolni mindezeket.
Mint írtam, az igazság bajnokának hittem magam. Van egy hatás, amelyet "Artúr-király" szindrómának lehet nevezni. Bizonyára mindenki ismeri a híres kerek-asztal és a lovagok történetét, akik mentették a népet, segítették a gyöngéket, üldözték a gonoszt. Nos, a rendőrnél is tapasztalható ez a szindróma, ezért nálam is volt. Olyan jó jónak lenni. Olyan jó megtalálni, és a nénikének visszaadni az elrabolt nyakláncát, a kisgyereknek a biciklit. A rendőr keresni kezdi, kivel tehet jót, mert mindenáron jót akar tenni. Magam is megtettem az első időkben, hogy a szabálysértő apukát megbüntettem, majd amikor átadta a pénzt, visszaadtam a kocsiban ülő kisgyerekének, hogy ezen vegyen csokit, és nem büntettem meg mégsem. Így "kényszerítettem" hálára az állampolgárt, hogy megköszönje a "humánus" viselkedésemet.
Aztán, amikor már a rendőr teljesen elhiszi magáról, hogy ő is egy lovag, akkor nagyon rosszul érinti, ha otthon azt mondják neki, hogy ne dobálja szét a zokniját, vagy mosogasson el. Hogyan? Egy hős?! Ugyan már!
Ha nem is tesz ilyesmit a rendőr, mégis tudat alatt benne van, hogy tulajdonképpen hálával tartozik neki mindenki azért, mert védi őket. Hatalmas törést okoz a rendőr lelkében az, amikor valakivel tényleg jót tesz, majd az szidni kezdi, vagy ellenségesen viselkedik vele. Nagyon sokszor előfordult velem az, hogy valaki segítséget kért tőlem, mert ellopták valamijét, majd igazából engem tett felelőssé amiatt, hogy nem vigyáztam a holmijára, mondván: "- miféle közbiztonság van itt?" Ezek olyan dolgok, amelyekre nem lehet magyarázatot adni, de le kell nyelni.
De valamiben mégis hinni kell. Nagyon sokat olvastam a regényekben, hogy az ember alapvetően jó, és hatalmas erkölcsi erővel rendelkezik. A rendőrségen rájöttem, hogy a világon semmi sem lehet olyan gonosz, mint az ember. Maradtak a rendőrök. Összejöttünk családostól, elmentünk közös kirándulásra. A családtagok beszélgettek a hétköznapi dolgokról, mi rendőrök, pedig a rendőrségről. Utólag jöttem rá, hogy végül is soha, egyikünk sem panaszkodott a lelki gyötrelmekről, a rossz dolgokról. Valahogy ciki volt róla beszélni. Aztán, mivel a rendőr is emberből van, ezek az összejövetelek elmaradtak.

A keményedés

A rendőr, egy tragédiánál - hiába van gombóc a torkában - nem sírhat, nem jajgathat, nem érzékenyülhet el. Tennie kell a dolgát. Nem futhat el a harc elől, nem lehet gyáva. Nem panaszkodhat. Minden bűncselekményből lerakódik benne az a bizonyos valami, ám ezt senki sem láthatja rajta. Haza nem viheti, ki nem beszélheti magából. Meg kell tanulnia olyanná válni, amilyennek a hétköznapi ember elképzeli a rendőrt. 25 év alatt a legsűrűbben kimondott szó az "értettem" lesz. Elfogynak a barátai, cinikussá, keménnyé, kiábrándulttá és agresszívvá válik, nem tűr ellenvetést, kizárólag az akaratát érvényesíti.
A negatív hatások ellen egy páncélt növeszt a szíve köré, kőből, mely hideg, és kemény. Ez a páncél jó, mert lepereg róla minden rossz, ám nem szelektív, így a jó és a szép sem hatol át rajta. A rendőr elfelejt örülni, elfelejt szeretni.
Átveszi az ember feletti uralmat a "rendőr", és teljesen rendőrré válik. Mire nyugdíjba megy, előbb a szíve, majd ő maga is teljesen kővé válik, nem marad semmije. Lehet, hogy mindene volt a rendőrség, ám nyugdíjazásával azt is elveszítette. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy édesapja nyugdíjba ment a rendőrségtől. Otthon ül egy széken, meredten néz ki az arcából, nem szól senkihez, nem lehet vele beszélni semmiről. Mondtam neki, hogy végül ő is "rendőrré" vált.
Tudjátok, kivel legkegyetlenebb a rendőr? A nyugdíjas rendőrrel, ha véletlenül, kínjában bemegy a régi szolgálati helyére, ahol nincs már ismerőse, csak elvétve egy-kettő. Amikor megtudják, hogy ki ő, nagyon gyorsan lerázzák, hiszen közben ők is olyan rendőrré váltak, akiknek nincs sem idejük, sem kedvük az érzelmeskedéshez. Nyíltan éreztetik vele, hogy felesleges, neki ott semmi keresnivalója nincs, éppen ott, amiért tulajdonképpen feláldozta az egész életét. Mit tehet? Hazamegy és meghal.
Van egy statisztikai kimutatás: A rendőrök átlagosan 49,5 éves korukban mennek nyugdíjba (nagyon sok az egészségügyileg rokkant) és átlagosan 19 hónapig veszik fel a nyugdíjukat. Remélem ez az arány javult már, vagy javulni fog. Ismétlem, nem tudom, mások hogyan élik meg ezt, csupán a saját életemről mesélek.

Megtérésem

Jó annak, aki gyerekkorától kezdve tud arról, hogy Isten létezik. Egy olyan korba születtem bele, ahol az iskolában azt tanították, hogy Istent az ősember találta ki, mert félt a villámlástól és a mennydörgéstől. Jó tanuló voltam, el is hittem ezt. Jézusról semmit sem tudtam; valami homályos, meseszerű legendába veszett számomra. Még az érettségi vizsgán is, amikor megkérdezte a történelemtanár, hogy ki volt Ő, valamilyen zavaros választ adtam, hogy talán hittérítő.
Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy bemutassam: semmit sem vártam Istentől, semmit sem tudtam róla, még arra sem gondoltam, hogy megoldást nyújthat bármire is. Nem beszélve arról, hogy voltam nyomozó, vizsgáló, és megtanultam azt, hogy mindenki hazudik, és csak azt higgyem el, amit objektív módon, kézzelfoghatóan bebizonyítottak a számomra. Istentől pedig nem vehettem ujjnyomot.
A rendőrt 13 féle negatív hatás éri, ebből egy párat felsoroltam, de többet nem akarok elmondani, mert ez is sok. Engem mind a 13 hatás gyötört. A szívem köré növesztett kőpáncél egyre nehezebb lett, egyre érzéketlenebbé, cinikusabbá, keménnyé váltam. Néha-néha a lelkem feljajdult, de gyorsan megrendszabályoztam. Az ember társas lény, szokták mondani, aki még kőpáncélban is keres valakit. Egy férfiember hol találhat cimborára? A kocsmában. Emlékszem, alig vártuk, hogy leteljen a szolgálat reggel hatkor, negyed hétkor már a kocsmában ültünk, és ittunk délutánig. Az ital kiváló szer arra, hogy megfojtsd a lelkiismereted, és a lélek nyögését bugyborékolássá tegye. Nincsenek kérdő gondolatok, nincs ellenséges világ, és éjjel nem ébredsz fel, feltéve, hogy eleget ittál. Beesel az ágyba, kikapcsol az agyad. Egyre többet és többet ittam , és a közegünkben ez természetes volt. Voltak rendőrkirándulásaink. Elmentünk egy-egy híres városba, de semmit sem láttunk belőle, mert beültünk az első kocsmába, és ittunk, amíg a busz vissza nem indult.



Ám nem mindig sikerül eleget inni, és olyankor az összes addig elfojtott kérdés, érzés rád tör, végiggyalogol rajtad, mint az úthenger. Ha éjjel lecsökken az alkoholszint a véredben, felriadsz és szűkölsz félelmedben, mint egy kölyökkutya. Másnaposan úgy mész be a munkahelyedre, mint egy rettegő kis nyuszi, mert nem emlékszel arra, hogy előző nap részegen kit bántottál meg, kiről hazudtál valamit, hogyan dicsekedtél, mit tettél. Csendben végigsunnyogsz, szerény vagy, gyűjtöd az információkat, történt-e valami rettenet. Ha nem, akkor fellélegzel, vidám leszel, és máris viszed a prímet, te vagy a középpont. Aztán ismét valahogyan hazakeveredsz, próbálsz nem elaludni, mert jön a hajnali ébredés, a vinnyogás. De az alkohol leterít, elalszol, és már ébren vagy.
Eljutottam oda, hogy az éjszakai ébredésnél felkeltem, megittam a maradék bort, és ezzel nyertem pár órát, vagy bevettem pár szem nyugtatót , és feltartóztattam az úthengert.
Csak egyszer mindennek vége szakad, a henger jön, és meggyötör. A tiszta pillanataidban megpróbálsz a jövőbe tekinteni, és azonnal rohansz a kocsmába, mert a rettenetre néztél. Semmi jövő, semmi jó, és majd eljutsz egyszer odáig, hogy arra ébredsz: egy kutya nyalogatja a szádat az árokban.
Az oldaladon pedig ott van egy darab vas, amely megoldást kínál; minek szenvedni? Kinek kellesz te, mi értelme van az életednek? Csak egy finom mozdulat a mutatóujjaddal, egy dörrenés, és nincs tovább. Persze, hogy ide nem akartam eljutni. Meg akartam szabadulni az italtól, mert legbelül éreztem, hogy ez nem jó. Sokszor elhatároztam, hogy nem iszom három napig. Ha kibírom, akkor nem vagyok alkoholista. Délutánra azonban mindig elhittem, hogy nem vagyok alkoholista, így megnyugodva ittam tovább, reggelente pedig figyeltem, mikor fog reszketni a kezem.



A mélypont az volt, amikor egy öreg néni valami problémájával megkeresett, és elmondta, hogy a fiát ismerem. Kérdeztem, hogy honnan? Ő szégyenkezve alig-alig akarta elmondani, de aztán, ha nehezen is, kinyögte, hogy hát a kocsmából. Ez a néni szégyenkezett helyettem.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy lent vagyok, mélyebbre már nem kell kerülnöm. Éjszaka, amikor felkeltett az ital, kimentem a lakásból, lefeküdtem az udvaron a betonra és patakzottak a könnyeim. Nem tudom miért sírtam, talán sajnáltam azt az embert, aki valaha voltam. Búcsúztam saját magamtól, mert tudtam, hogy soha nem lehetek az, aki egyszer voltam: vidám, szerető, érzékeny ember. Negyven éves voltam akkor...
Volt egy ismerősöm, akiről tudtam, hogy templomba járó. Többször hívott, hogy menjek el én is vele. Mindig megígértem, hogy persze, megyek, ám az ígéret elszállt. Minek mentem volna, hiszen a mese nem érdekelt, Isten a képzelet szülötte volt a számomra, szektás bolondok meg mit is mondhattak volna nekem?
Ám, ezután a hétvége után úgy fel voltam kavarodva, hogy valamiért, magam sem tudom miért, de elmentem a templomhoz. Késő este volt, egy téli napon. Megálltam a kerítésnél, és néztem az embereket, akik jöttek sorba, kedvesen köszönve "Áldás békesség". Na, gondoltam, a jelszót legalább tudom. Aztán az emberek elfogytak, a nagy ajtó becsukódott, én pedig ott maradtam egyedül. Abban a pillanatban éreztem, hogy bezáródott az életem, elvesztem végleg. Valamitől tudtam, hogy nekem oda be kellett volna mennem. Elerőtlenedtem, kiment belőlem a maradék lélek is. Ekkor egy elkésett házaspár jelent meg, köszöntek, és indultak befelé. Összeszedtem a bátorságomat és megszólítottam a férfit:
- Tessék mondani, be lehet ide nekem menni? - Olyan csendben mondtam, hogy alig hallottam. A férfi igen csodálkozva nézett rám, és mondta, hogy persze.
- És mit kell ott bent tennem? kérdeztem.
Ekkor a férfi belém karolt, bevezetett engem, a kezembe nyomott egy énekeskönyvet, és azt mondta:
- Semmit. Üljek le, és figyeljek.



Bejött a pap, és elkezdett beszélni:
- Te szegény, te meggyötört alkoholista...

És beszélt, beszélt, beszélt. Rémülten és haraggal telve bújtam le a hátsó padban, mert azt hittem, az ismerősöm elárult, elmondta a papnak, hogy jövök, és most ő kiprédikál engem. Aztán egy idő múlva rájöttem, hogy a pap azt sem tudja, hogy ott vagyok-e, nem hozzám beszél. Ám minden egyes szava szíven talált.

Testvéreim, higgyétek el, lehetett hallani, ahogyan a szívem körül repedezett a kőpáncél, és a darabok koppanva hullottak a templom kövére! Először azt vettem észre, hogy elmúlt a mellkasomról a kínzó szorítás, és végre szabadon kapok levegőt. Amikor vége lett a szertartásnak, a pap megállt a kijáratnál és mindenkivel kezet fogott. Engem vadidegen emberek vettek körül, és lelkendeztek:
- De jó, hogy eljött!
- Miért, kérdeztem, ismernek talán?
- Nem, ki maga?
- Hát, én vagyok a rendőrparancsnok.
- Nem baj, jó, hogy itt van, hogy hívják?
És engem újra a nevemen szólítottak. A pap ugyanúgy, őszinte örömmel rángatta meg a kezem, és hívott, hogy menjek el máskor is.
Érdekes, hogy itt nem én tettem jót velük, mégis ők szerettek engem. Nem a rendőrt látták bennem, hanem azt, akit a nevemen szólítottak. Hirtelen annyi szeretetet kaptam, amennyit évek alatt folyamatosan szerettem volna kapni másoktól.
Hirtelen olyan könnyű lettem, hogy úgy éreztem, a föld felett járok harminc centivel.
Boldogan indultam hazafelé. Az utam ott ment el a kocsma mellett, ám most olyan szabadsággal mentem el mellette, és nem kívánkoztam be, mint még soha.



Ennek kilenc éve, és azóta sem ittam egy korty alkoholt se, az úrvacsorai kortyot kivéve, egyszerűen nem fér belém. A csoda az volt, hogy attól a pillanattól kezdve tudtam aludni, és, hogy nem voltak elvonási tüneteim.
Nem tudtam, mi történt velem, hiszen nem ismertem Istent. Azt tudtam, hogy nekem a helyem ott van a templomban. Visszajártam. Találkoztam egy áldott életű emberrel, Kálmán Béci bácsival, aki két hónap múlva Istenhez vezetett, és átadhattam az életemet Jézus Krisztusnak.
Azóta megtudtam, mi is történt. Isten megkegyelmezett nekem. Azon a napon, amikor kint feküdtem az éjszakában a betonon, megszánt, és Jézust odaküldte helyettem, hogy ne én haljak meg, hanem Ő. Amikor bevitt a templomba, egyetlen leheletével betöltötte a szívemet, és oda többé nem fért be az alkohol.

Nincs alkoholista, csak olyan ember van, akinek Istenhiánya van. Ha Istent beengeded az életedbe, oda nem fér be más! Hát ez van.

Áldott legyen az ÚR!

"Helyet készítettem népemnek, Izráelnek is, és úgy ültettem el ott, hogy a maga helyén lakhat. Nem kell többé rettegnie, és nem nyomorgatják többé a gonoszok, mint kezdetben."
(2Sám 7:10)



OLVASÓINK ÍRJÁK:

Nagyon megfogó volt a rendőr kolléga története, és az alkoholt behelyettesítve más dologgal, (nem tudatmódosító szerre gondolok) az szinte minden rendőrre igaz lehet, aki a rendszer váltás előtt szerelt fel. Nagyon jó és hiteles történet. Gratulálok a szerzőnek!