HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján
Egy svájci drogfüggő fiatal története

Református Egyház Félórája
2005. november 16-i rádiós műsorából részlet


Fekete Ágnes: Baráti körünkben egy nagyon szomorú esemény történt, egyik kedves ismerősünk válófélben van. Nagyon megvisel ez engem is. Barátunk, szinte könnyek között, úgy fogalmazott, ez a válás a felnőtté válás a számukra. És valóban, általános az a jelenség, hogy a fiatalok gyerekek maradnak, és ez akkor derül ki igazán, amikor egy nagyobb nehézséggel kell megküzdeniük. Ilyenkor látszik meg, hogy kaptak szeretetet, de nem alakult ki a felelősségérzés bennük. Nem képesek a saját lábukra állni. Minden szülőnek meg kell küzdenie azzal, hogy ő másképp neveli gyermekeit, mint az előző nemzedék. Azt érzem, hogy a mi szüleinket inkább arra tanították, hogy "szorítsd össze a fogad, viselkedj úgy, mint egy katona!". A legnagyobb félelem az volt, hogy a gyermek el lesz kényeztetve. Ma éppen az ellenkezőjét látom. Csupán a nőies elem jelenik meg a nevelésben, a fő a szeretet. Mindent meg kell adni a gyermeknek. A legfőbb baj az, ha valamilyen törés, lelki sérülés éri őt. Ezért látjuk, hogy lassan egy egész nemzedék örök gyermek marad. Hánykolódik ide-oda, és amikor akár egy házassági döntést is hoz, azt nem gondolja végig. Vagy ha találkozik a droggal, ki szeretné próbálni, ahogy a csecsemők mindent a szájukba vesznek, így ismerik meg a dolgokat. Felnőtt korban is lehet felnőtté válni. Most egy ilyen nehezen megért felnőtt ember útját hallgathatjuk meg. A ráckeresztúri drogrehabilitációs otthonban ismertem meg őt. Erre a beszélgetésre az is okot ad, hogy a Református Egyház múlt héten összeült Zsinatán ez a misszió számolt be munkájáról. A Zsinat arról is döntést hozott, hogy kialakítanak egy missziós központot, ahol a sérült, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó szakemberek majd egy fedél alatt fognak dolgozni.

XY (férfi): Merem azt állítani, hogy születésemtől kezdve hajlamos voltam a szenvedélybetegségre. Öt évesen cukor és csokoládé-függőségben szenvedtem, ezt a családom nehezen tudta kezelni. Én megőrültem a csokoládéért, képes voltam a cukros bödönt megtámadni, ha más lehetőségem nem volt. A kábítószerrel 15 éves koromban találkoztam először. Én Svájcban születtem, ott is jártam általános iskolába. Volt egy csapat gyerek, aminek a nagyobb része lejárt a Zürichi-tó partjára, és én is jártam velük. Először meg is mondták, hogy mit fognak csinálni, mire én pár perc gondolkodás után mondtam, hogy én is kipróbálnám. Nagyon egyszerűen ment a dolog, mégis rossz volt, idegen érzés volt. De a jég megtört. Egy hosszabb szünet után jött még egy ilyen alkalom, éppen egy konfirmációs táborban történt. Két lány osztálytársammal, akik már régebb óta benne voltak ezekben a dolgokban, egy szünetben szívtam életem második hasiscigarettáját.

Fekete Ágnes: Ez megdöbbentő. Hogy lehet ez?

XY (férfi): Kötelező volt a részvétel ezen a táboron, viszonylagos önállóságot biztosítottak, nem is vettek észre semmit. Ekkor már tetszett a dolog. Magánkívüli állapotban voltunk, hisztérikusan nevetgéltünk.

Fekete Ágnes: Ez általában jellemző, hogy a társadalom olyan tájékozatlan, hogy nem veszik észre a jeleket, a szülők sem.

XY (férfi): Ez nálunk is így volt. Otthoni lebukásom egy véletlen folytán történt. Rövid ideig naplót írtam, egyszer pedig egy lapra írtam le a gondolataimat, a papírlapot édesanyám megtalálta és megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy spanglizni. Én rögtön bevallottam neki, hogy ez hasisszívást jelent. Először megrémült, de megnyugtattam, hogy csak kipróbáltam, és ezzel le is tudtuk a dolgot. Hozzáteszem, hogy édesapám 16 éves koromban meghalt, ez nagy veszteség volt az egész családnak, de főleg nekem. Édesanyám ezeket a szituációkat nem nagyon tudta kezelni.

Fekete Ágnes: Özvegy, egyedül van, ki vagy szolgáltatva sokféle szempontból?

XY (férfi): Igen, őt is nyilván a gyász, a férje elvesztése nagyon megviselte lelkileg és fizikailag is. A harmadik vagyok a családban a testvérek között. Mint említettem, édesanyám ezeket a szituációkat nem tudta kezelni, menekült ettől a kérdéstől. Én viszonylag gyorsan eljutottam arra a szintre, hogy éjjel-nappal szívtam a füves cigiket. Minden jel utalt erre, de ügyesen tudtam takargatni. A drogfüggő erre ügyel a legjobban: a látszatot fenn kell tartani. 16 éves koromban fejeztem be Svájcban az általános iskolát, majd a Debreceni Református Kollégiumban kezdtem el tanulni, ez egy csőd volt: nem tudtam integrálódni, erős tanulási nehézségeim voltak, nagy kollégiumi nyüzsgés volt, én pedig egzotikumnak számítottam. Gyakorlatilag semmit sem értettem a tananyagból. Fél év után el kellett jönnöm onnan. Amit Svájcban soha nem élhettem meg, azt a Refiben igen: életre szóló barátságokat kötöttem. Ma is a legjobb barátaim azok, akik abban a fél évben az osztálytársaim voltak. Akkor történt meg az életemben a magvetés: Magyarországon akartam már élni, nem Svájcban, ahol megszülettem és nevelkedtem. Kallódtam egyik gimnáziumból a másikba, amikor Erdős Eszter befogadott engem az éppen akkor elindult ráckeresztúri misszióba, ez még a legősibb házban volt. Viccesnek tartottam azt, amilyen nomád körülmények között éltünk. Édesanyám másfél hónap után tudott értem jönni, visszavitt Svájcba, ahol egy klassz szociálpedagógiai szakiskolába jártam. Ott is utolért a drog, és ebben sem én voltam a kezdeményező. Valaki behozta, én meg mindig odacsapódtam.

Fekete Ágnes: Mindenki azt mondja, hogy nem ő volt a kezdeményező, nem? Ez mindig egy ilyen csuszamlástörténet.

XY (férfi): Engem megkínáltak.

Fekete Ágnes: De mindenkit megkínálnak, nem?

XY (férfi): Volt olyan, hogy én is kínáltam, pl. a három évvel fiatalabb barátnőmet. Mindig van olyan, aki kínál, aztán akit kínált, továbbkínál. Nem gondoljuk át, hogy mit is teszünk: hiszen nem azért kínáljuk meg a barátunkat, barátnőnket, hogy drogost csináljunk belőlük, hanem mert ennek meggyőzött képviselői vagyunk, ezért szeretnénk, ha más is részesülne ebből a jóból. 18 évesen érintkeztem először keményebb drogokkal, kísérletnek hívtuk akkor, ez persze saját magunk átverése volt. Volt egy barátom, aki meghalt túladagolásban. Kísérleteztünk a drogokkal: az LSD-vel, a heroinnal. A heroin azért aljas szer, mert nem tudja az ember ellenőrizni, nagyon hamar kialakul a függőség. Úgy kezdődött, hogy volt valakinél és én rögtön ki akartam próbálni. Addig fűztem, amíg sikerült megpuhítani és adott. Nagyon jó hatása volt a heroinnak. Egy ideig csak az orromba szippantottam fel, hétvégenként használtam. Egy későbbi alkalommal volt, hogy valaki, aki szúrta magát (hiszen úgy kevesebbet használ fel az ember) adott egy szúrást. Először tiltakoztam, de aztán beadtam a derekam, és beadta az adagot. Megint megtört a jég. Én úgy drogoztam, hogy tudtam minden egyes szúrásnál, hogy egyre mélyebbre csúszok. Csak az ember ez ellen nehezebben tud védekezni.

XY (férfi): Akkoriban Zürichben bombaként robbant be a heroin. Európai méretekben is kezelhetetlen volt, félelmetes méreteket öltött.

Fekete Ágnes: Hogy csinálták? Hogy lehet egy ilyen bombát csinálni?

XY (férfi): A svájci fiatalok céltalanságát lehetett kihasználni, időnként több ezren gyűltek össze a Nemzeti Múzeum mögötti közparkban, amely persze ennek következtében elég csúnyán lezüllött. Ezt a svájci hatóságok nem tudták kezelni. Megjelentek a maffiák, mi is elég borzalmas dolgokat láttunk, éltünk át. Ott helyben megvalósult a drogpiac. Otthon már nagyon zűrös dolgokat csináltam: loptam, ajtót törtem fel, a jogosítványomra szánt pénzt eldrogoztam, a szüleim hosszú éveken át spórolt pénzét vettem el. Az édesanyámmal éltem, mindent elzárt előlem, nem hitte el egy szavamat sem, mondhattam bármit. Minden pillanatban résen kellett lennie, mert ha nem figyelt oda, akkor én mentem és a pénztárcáját kiürítettem.

Egyszer választás elé állítottak: jöhetek Magyarországra, elkezdhetek egy új életet, vagy hagyjam el az otthonunkat. Úgy éreztem, hogy nincs más választásom, és nem is bántam. Szemléletváltás nem történt, csak kiragadtak a megszokott környezetből. Fél év elteltével visszamentem Svájcba és ott folytattam, ahol abbahagytam. Ugyanazokkal az arcokkal találkoztam. A leglecsúszottabb anyagosok kérdezték tőlem, hogy ha fél évig nem voltam ott, akkor miért folytatom ugyanott. Fél évre sikerült elszabadulnom ebből a mocsokból, és ahogy visszatértem, ugyanott folytattam. Pályaudvari postán dolgoztam, ami 300 m-re volt a drogosoktól, minden szabadidőmet ott töltöttem a placcon. Három hónap után oda jutottam megint, hogy vissza kellett jönnöm Magyarországra. Akkor nővérem nagyon sokat segített, próbált talpra állítani, iskolákat keresett, munkát szerzett, de ezt a segítséget nem nagyon tudtam értékelni. Beavatkozásnak éreztem az intim szférámba, pedig a jó szándék vezette.

Hamar rájöttem, hogy Magyarországon hogyan lehet drogozni. Minden virágboltban lehetett kapni bödönökben száraz mákfejeket, és aki benne van egy kicsit a témában, rögtön tudja, hogy mákteát lehet csinálni ebből. Akkor ráálltam erre. Volt egy kísérletem, hogy mákot szerezzek valahonnan, ide-oda rohangáltam a városban négy órán át, hideg volt, elvonási tünetekkel küszködtem, és akkor határoztam el magamban, hogy elég volt ebből. Hazamentem, onnantól kezdve nem használtam semmit. Egyik napról a másikra alakult ki ez a törés bennem. Sok minden hozzájárult ehhez: unalom, magány, naphosszat egyedül voltam, a feleségem, akkori barátnőm egész nap szorgalmasan dolgozott, én pedig csak úgy - voltam. Abszolút piócaéletmódot folytattam. Ezt a céltalanságot nem bírtam. Jézusi kegyelemnek is hívhatom. Nagy fordulópont volt egy esküvő alkalmával, a feleségem unokatestvére házasodott, az esküvőn lerészegedtem és hazavittek. Kipihentem magam, és el akartam jönni otthonról, a negyedik emeleten volt a lakásunk, le akartam mászni, de nem sikerült, leestem és nagyon csúnyán összetörtem magam. Majdnem mindenem sérült valamilyen módon, de főleg a gerincem sérült súlyosan, összeroppant. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy lebénuljak. Itt kezdődik az isteni kegyelem felismerése sajnos. Nagy kegyelemben részesültem azzal, hogy túléltem ezt a balesetet, amit önhibámból okoztam. Csodálatos gyógyulásban volt részem, az ország egyik legjobb orvosa műtött meg, valamilyen csoda folytán élt még a svájci biztosításom, ezért Svájcba mehettem rehabilitációra. Azóta tünetmentesen élek. Nem látszik rajtam, hogy 12 m-t zuhantam és majdnem meghaltam. Kaptam egy új lehetőséget, és én megragadtam azt.

Én akkor tudtam elfogadni Jézust, akkor engedtem közel magamhoz őt. Én soha nem mondtam, hogy nem hiszek Istenben, erre nem volt merszem. Láttam édesapám életét, aki 1956-ban gyermekbénulásban megbetegedett, nagyon súlyosan, mégis boldog keresztény életet tudott élni. Nagyon szépen éltek a szüleim. Féltem tőle valószínűleg, túl rögösnek tartottam ezt az utat, túl bizonytalan voltam. Aggódtam, hogy mit szólnak hozzám a nem is tudom kicsodák. De a szívem mélyén mindig ott volt valahol. Ekkor engedtem azonban csak, és bekebelezett Jézus. Nem tudok erre jobb szót, én így éreztem. Végre már én is révbe értem. Nagyon sok idő kellett, mire úgy rendbe jöttem, hogy mertem azt mondani, hogy 70-80 %-os vagyok. Akkor családot alapítottunk a menyasszonyommal, amivel együtt én teljesen hátat fordítottam minden szenvedélyemnek. Ez volt az igazi áttörés az életemben.

Fekete Ágnes: Ezt nagyon sok ember nem tudja megcsinálni és azt mondják, hogy ez lehetetlen.

XY (férfi): Nekem az az üzenetem minden drogfüggőnek, hogy van remény, van megoldás, nem lehetetlen.