Bethánia Lakóotthon Máriagyűdön
Forrás: Református Egyház Félórája
2007. szeptember 26.
Minden tizedik ember Magyarországon komoly alkohol gondokkal küzd. Nagyon kevés
áldozatot hoz azért a társadalom, hogy ez az arány javuljon. Az elmúlt vasárnap ünnepelte
10 éves fennállását a máriagyűdi Bethánia Otthon. Itt 6 hónap rehabilitációban vehetnek
részt a szabadulni vágyók. Alapítójuk, Antal Zoltán már nem érhette meg ezt az ünnepet,
néhány nappal előtte meghalt, de amit tett az ma is róla beszél. Ő úgy nevezte az otthon
munkáját: "Menekülés az életbe". Egy megmenekült ember, Haraszti János és Hódosi
Csaba meséli el megdöbbentő sorsát először, majd az otthon igazgatójával, Szőllősi
Gáborral, és lelki gondozóval, Krizner Zoltánnal olvashatunk beszélgetést.
Az otthon ebédlőjében ez olvasható:
"Istennek minden lehetséges!"
Haraszti János: Isten segítségével hat éve nem fogyasztok alkoholt.
Elég bonyolultan
alakult az életem. Fiatalabb koromban rábeszéltek, hogy menjek el a rendőrség kötelékébe,
és nem is volt ott rossz dolgom, de azért voltak nehézségek is. Először az éjjeli műszakok
végén engedtük meg magunknak, hogy iszogassunk, aztán néha már a műszak alatt is, és
ez a házasságomra is kihatott. A feleségem azt mondta: vagy a rendőrség, vagy a család, és
én természetesen a családot választottam. Nehéz volt azonban új munkahelyet találnom:
egy éven belül három-négy helyet is megjártam, az italról ugyanis nem tudtam lemondani.
Volt, hogy olyan sokat ittam, hogy alig bírtam járni.
Fekete Ágnes: Mit ivott?
Haraszti János: Azt lehet mondani, hogy mindent.
Amikor elváltam a feleségemtől, a
szüleimhez költöztem Sárpilisre. Sárpilisen több roma család is lakik, és megkérdezték,
hogy nem dolgoznék-e velük: sofőrködni hívtak és jó fizetéssel kecsegtettek.
Jogosítványom volt, ezért szívesen vállaltam. Az első időkben jó is volt, csak utána
belementem egy-két olyan dologba is, amibe nem lett volna szabad.
Fekete Ágnes: Mibe például?
Haraszti János: Bolti lopásba.
Fekete Ágnes: Megkérték, hogy lopjon?
Haraszti János: Nem, nekem kellett vezetnem, szóval tudtam róla,
hogy mire készülnek.
Volt enni- és innivalóm és nekem ez akkor elég volt. Más nem érdekelt. 1992-ben roma
menekültként kimentünk Németországba, ahol szintén belekeveredtünk egy-két dologba,
amiért be is vittek bennünket a rendőrségre.
Fekete Ágnes: Tehát hozzácsapódott egy cigány társasághoz, mint cigány?
Haraszti János: Igen. Akkoriban olyan bajszom volt, mint egy vajdának. Amikor
Németországban kitellett a becsületünk, haza kellett volna jönnünk, mi azonban inkább
elmentünk Hollandiába, és amikor onnan is el kellett menni, elmentünk Kanadába.
Fekete Ágnes: Hány fős csapat volt ez?
Haraszti János: Egy család, de bárhova mentünk, mindenhol voltak ismerősök, szóval
sokan voltunk. Anyagilag is támogattak. Még segélyeket is kaptunk. Kanadában például
nagyon jó dolgom volt: szállodában laktam, ahonnan biciklivel jártam egy farmerhez
dolgozni. 100 dollárt kerestem egy nap feketén, de abból 80-t elvettek, szóval csak a cigire
és a sörre maradt pénzem. Nem nagyon tudtam volna kiválni ebből a társaságból, még ha
szerettem is volna, mert nem volt hova és kivel mennem. Egyedül voltam, mert a családom
eltávolodott tőlem. A két nővérem és a bátyám is nagyon haragudtak rám, amiért ennyire
lesüllyedtem. Ez az italnak volt köszönhető. A gyönge ember nagyon könnyen esik ilyen
csapdába. Olyan emberek pedig mindig vannak, akik kihasználják az ilyen helyzeteket, és
hatalmukba kerítik az elesett embereket. Csicskás voltam, így lehet mondani. 2001-ben
már annyira legyöngültem, hogy körülbelül 45-50 kg-t nyomtam, nem tudtam már enni
sem. Ha valaki egy kicsit meglökött volna, eldőlök.
Fekete Ágnes: Mennyi bort ivott meg akkor körülbelül naponta?
Haraszti János: A végén már csak egy litert bírtam, az is elég volt. Ott ahol laktam, nem
volt fűtés, két paplannal takaróztam, gyakran ruhástól aludtam. Egyik reggel, amikor enni
szerettem volna valamit, kiderült, hogy az a két szál kolbász, ami még előtte való nap
megvolt, eltűnt. A gyerekek ették meg, de ezt akkor senki nem tudta. Nagyon dühös lett
mindenki, és engem, illetve egy másik férfit gyanúsítottak azzal, hogy mi ettük meg. A
főnök hátrakötött kezünknél fogva felhúzatott egy fára, és egy órán át ott lógtunk. A másik
férfi ráadásul az unokaöccse volt az egyiknek. Mivel azonban nem mi tüntettük el a
kolbászokat, ezért nem is mondhattunk semmit.
Fekete Ágnes:
Két szál kolbászért felakasztották?
Haraszti János: Igen. Amikor leestem, akkor körülbelül fél órán át nem éreztem semmit,
olyan volt, mintha lebénultam volna. Ezek után kétszer tüdőembóliám is lett.
Fekete Ágnes: Elment a rendőrségre?
Haraszti János: Nem mertem, mert attól féltem, hogy megölnek. A vége felé történt, hogy
elmentem ahhoz a házhoz, ahol inni szoktam, és mondtam az ottaniaknak, hogy megiszom
egy liter bort, és hívják ki a mentőt. Nem tudták eldönteni, hogy viccelek-e vagy komolyan
beszélek. Én komolyan gondoltam. Amikor megérkezett a mentő még színészkedtem is
egy kicsit, hogy elhiggyék, hogy részeg vagyok. Bevittek a detoxikálóba. A mentőben
beszélgettünk a mentőssel, és mondták: "nem is olyan részeg maga". Elmondtam nekik,
hogy menekülőben vagyok. Bevittek a kórházba, másnap pedig beszélgettem egy
doktornővel, aki elmondta, amit én már régóta éreztem: teljesen le voltam épülve. Segíteni
akart rajtam. 10 napon át bent tartott. Megtudtam, hogy Máriagyűdön működik egy
rehabilitációs otthon. Szöget ütött a fejemben ez a tény, és írtam a főorvosnak egy levelet,
amiben megkérdeztem, hogy elmehetnék-e. Válaszolt is: menjek el megnézni, és ha
tetszik, maradhatok is 6 hónapig. Hát kapva-kaptam az alkalmon.
Fekete Ágnes: Mit szóltak ehhez a cigányok?
Haraszti János: Annyira nem hiányoztam nekik, mert már olyan gyönge voltam, hogy nem
tudtam eleget dolgozni nekik. A beteg ember csak nyűg volt a nyakukon. Máriagyűdön úgy
éltünk, mint egy család, huszan voltunk. A karácsonyt is ott töltöttem, nem volt kihez
mennem. Ott kezdtem el templomba járni, és az a szeretet, amiről beszéltek, és amit
éreztem is, megfogott. Az is jó volt, hogy hasznossá tudtam magam tenni: kertészkedtem,
a konyhán segítettem...Május-június felé járt le a 6 hónap. Közben megindítottam a
leszázalékolásomat, és meg is állapították a rokkantsági nyugdíjamat: kezdetben 14000 Ft
volt. Gyógyszerre szerencsére nem kellett költenem, mert olyan erős volt az akaratom,
hogy anélkül is le tudtam szokni az italról. Menekültem az életbe. Antal Zoli bácsinak van
is egy ilyen című könyve. Biciklivel jártam a vidéket, és így kerestem munkát. Hallottam,
hogy a harkányi lelkésznő, Bereczky Ildikó keres egy embert. Elmentem hozzá, de nagyon
elfoglalt volt, nem ért rá ezzel foglalkozni. Nagyon elkeseredtem, amit ő észre is vett, és
ezért azt mondta, hogy nézzem meg a szomszédos épületet, ami elég romos állapotban van.
Ha valamit tudok kezdeni vele, akkor csináljak ott magamnak egy szobát, ahol élhetek. De
csak annak fejébe engedett oda, hogy rendet tartok. Másnap megjelentem három emberrel
ott, akik az Otthonból jöttek el segíteni. Kifestettünk egy helyiséget, lemázoltuk az ajtót,
az ablakokat, és már lett is egy szép kis szobám. Akkor kezdődött el a jó életem.
Fekete Ágnes:
Még ha a hitéről egy pár szót szólna: mondta, hogy a templomban megfogta valami. Mit
jelent a hit?
Haraszti János: Érzem, hogy Isten segítsége nélkül nem ment volna mindez. Isten segít, ha
én is akarom. Kívülről jön ez: olyan, mintha valaki a hátam mögött mindig mondaná, hogy
mit szabad és mit nem. Jézus lelke ez. Mindig az van előttem, hogy rosszat ne csináljak,
mert elég sok rosszat cselekedtem már. Amikor ezek a gondolatok eszembe jutnak, már
nincs gond.
Fekete Ágnes:
Akkor végül is az az út, amit bejárt, visszahozta azt a valakit, aki maga mögött állt végig?
Haraszti János:
Igen, ezt egy új születésnek lehet nevezni. Egy hónappal azután, hogy
kikerültem, szinte automatikusan leszoktam a dohányzásról. Egyáltalán nem hiányzott,
nem is értettem, hogy miért szívtam azt a büdös cigarettát. Ismerek olyan embert, aki most
volt 38 éves, és hosszú ideje nem iszik már, de még mindig csábítja az ital. Annak
azonban, akinek gondjai voltak az alkohollal, egy pohárral sem szabad innia. Én a második
születésnapomat majdnem többre becsülöm, mint az elsőt, mert ezért nekem is kellett
tennem valamit, az elsőnél pedig csak meg "kellett" születni.
Krizner Zoltán: A legfontosabb, ami ehhez a munkához kell: empátia. Megérteni az
embert, a gondját, és tudatosítani azt, hogy minden életen lehet változtatni.
Fekete Ágnes: Az ebédlőben ki is van írva:
"Istennek minden lehetséges!"
Krizner Zoltán: Mert nincs olyan ember és olyan élethelyzet, ami ne változhatna meg, ha
az ember is akarja. Ha belegondolunk a 38 éve beteg ember történetébe a Bethesda tavánál,
Jézus azt kérdezte tőle először, hogy akar-e meggyógyulni. Amikor az ember ezt a
történetet olvassa, hajlamos azt gondolni, hogy felesleges ez a kérdés, hiszen annak, aki 38
éve beteg, nincs más vágya, csak az, hogy meggyógyuljon. A beteg pedig nem azt
válaszolja, hogy igen, akar, hanem azt, hogy nincs embere. Az alkoholbetegeknél ez a
legfontosabb kérdés: akar-e meggyógyulni. Azért is, mert mi csak segíteni tudunk, de
helyettük meggyógyulni nem. Más betegségekre is érvényes, hogy az akarat fontos faktor
a gyógyulásban, az alkoholbetegségnél pedig még inkább, mert ez nem szervi baj, bár
szervi vonatkozásai is vannak. A gondolkozásnak, a lelkiségnek, a felnőtté, emberré
válásnak itt sokkal fontosabb szerepe van. Azt szoktam mondani a betegeknek, hogy ez a
legjobb betegség, mert a többi betegség esetén, még ha be is tartják az orvosi utasításokat,
akkor is rosszabbodhat az állapot. Az alkoholbeteg azonban, ha megtartja az abszcinenciát,
ura a betegségének. Csak rajta múlik innentől kezdve.
Fekete Ágnes: Mennyire segít a hit?
Krizner Zoltán: Gyakran előfordul, hogy régi betegeink visszajönnek, és okulásképpen
elmesélik az élettörténetüket és azt, ami itt, Máriagyűdön történt velük. Az egyik
legmegdöbbentőbb tapasztalatom volt, hogy a 10 éves évfordulón a tanuságtevők 90 %-a
beszélt arról, hogy Isten mennyit segített abban, hogy az élete megváltozhasson. Egy-két
szavas imádság, egy fohász nagyon sokat segít. Konkrétan erről beszélt az egyik betegünk
is, aki az első beszélgetésünk alkalmával még azt mondta, hogy a hittel hagyjam békén, ő
már elmúlt 60 éves, az élete kialakult, ezen nem akar és nem is tud változtatni, később
mégis a hitről és Isten gondviseléséről tett bizonyságot, arról, hogy Isten nélkül nem
sikerült volna
Szőllősi Gábor: Antal Zoltán alapította ezt az intézményt. Református lelkészként a pécsi
alkoholbeteg-gondozóban dolgozott. Egy tanulmányút alkalmával Németországban járt,
ahol meglátogatott egy otthont, amely már 90 éve működött. Megérezte, hogy ilyen
otthonra Magyarországon is szükség lenne, de itthon nem áldoztak erre pénzt. Külföldről
kért és kapott segítséget, négy alapítvány összefogásával valósult meg ez az otthon.
Többek között a holland királynő is támogatta a tervet. 1997-ben fogadtuk az első beteget,
azóta pedig már ötszázan fordultak meg a falak között. Az első időben német minta alapján
3 hónapig voltak nálunk a betegek, de aztán rájöttünk arra, hogy itt sokkal több időre van
szükség.
Fekete Ágnes: Miért?
Szőllősi Gábor: Igazából Németországban is legalább 6 hónapra lenne szükség. A
magyarázat a biztosító rendszerben van. Ott már kialakult a több biztosítós rendszer, ami
most nálunk is kialakítás alatt van. A magánbiztosító érdeke, hogy minél kevesebb időt
töltsön a biztosított az egészségügyi intézményben, mert akkor kevesebbet kell
finanszíroznia. Rákényszerítették az egészségügyi intézményeket, hogy egyre kevesebb
ideig foglalkozzanak a betegekkel. Eredetileg ők is 6 hónapig tartották a betegeket az
otthonban, de aztán csökkentették ezt az időt, ami a gyógyulási mutatójukon meg is
látszott, ami jelen pillanatban is gyengébb, mint a miénk. Ma már szinte szanatóriumként
működik, ami nem megoldás a szenvedélybetegek gyógyítása területén.
Fekete Ágnes:
Tehát arra van szükség, hogy az emberek huzamosabb ideig egy új életvitelbe kerüljenek
bele.
Szőllősi Gábor: Igen. Az a cél, hogy megváltozzon az eddig életvitelük. Keljenek fel
reggel időben, reggelizzenek, menjenek el dolgozni, és ha hazajöttek a munkából,
foglalkozzanak a családjukkal. Eddig úgy éltek, hogy a kocsma volt az életük
középpontja. A család nagyon fontos szempont a mi munkánkban.
Krizner Zoltán: És itt jön megint a hit szerepe: tanuljon meg az ember felelősséget vállalni
önmagáért, tanuljon meg döntést hozni. Mivel a hit, Jézus elfogadása a legszemélyesebb
dolog az ember életében, ez a legfontosabb döntés. Valaki már elfogadta őket olyannak,
amilyenek. Ebből kiindulva tudják magukat értékelni. Vegyék a fáradtságot, és tanulják
meg, hogy felelősséggel tartoznak az életükért! Ha ez megtörtént, akkor a többi kérdés
szépen lassan, automatikusan megoldódik.
Fekete Ágnes: Könnyű feltölteni az otthont?
Szőllősi Gábor: Hozzánk önként jelentkeznek a betegek, ezt mi nagyon fontosnak tartjuk.
Lássák be, hogy segítségre van szükségük! Nyáron az alkoholbetegek elég jól érzik
magukat, mert a kocsmák környékén élnek. Az ősz közeledtével kezdenek el ráébredni
arra, hogy valami nem stimmel. A mai napot véve alapul: 15 betegünk van 21 ágyra, és 3
beteg van előjegyzésben. Olyanok is vannak, akik jelentkeznek, de nem tudnak megfelelni
annak a feltételnek, hogy az otthonban érkezés előtt egy hétig egyáltalán ne igyanak
alkoholt. Az elvonási tüneteket ugyanis nem tudjuk kezelni, az a kórház dolga. Amikor
letelik a hat hónap, akkor mennek el, amikor rendezettek az otthoni körülményeik, ha
látnak maguk előtt célt, feladatokat.
Krizner Zoltán: Egyébként a társadalmi kilátástalanság is szerepet játszik, ami abban
mutatkozik meg, hogy gyakran nincs motiváció, amiért le kellene tenni a poharat. Úgy
gondolják, hogy azzal nem lesz jobb, pedig jobb lesz.
Hódosi Csaba: Hódosi Csaba vagyok, négy hónapja jöttem ebbe az otthonba. Egy
autóbaleset ébresztett rá arra, hogy alkoholista vagyok. A balesetben eltörött a
nyakcsigolyám. El kellett gondolkodnom, hogy folytatni akarom-e azt az életet. Egy
templomnál segédkeztem, és az ottani lelkész beszélt először nekem erről a helyről.
Kaptam segítséget.
Fekete Ágnes:
Próbálj megnevezni egy-két pontot, ami segítségül volt!
Hódosi Csaba: A rendszeres felkelés, a fizikai munka sokat segít. Persze nem kell itt
megszakadni. Akkor kelünk fel, amikor a normális emberek kelnek.
Fekete Ágnes: Mit dolgozik itt?
Hódosi Csaba: Most éppen a faműhelyben vagyok, ahol ajándéktárgyakat
készítünk, de lehet a kertben is dolgozni vagy takarítani.
Fekete Ágnes: Hogyan kezdett el inni?
Hódosi Csaba: Öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor hétvégenként egy-két sört ittam csak.
Később a haverokkal már hétköznap is, aztán pedig már minden reggel úgy kezdtem a
napot, hogy ittam, és úgy is fejeztem be.
Fekete Ágnes: Mit szólt a család?
Hódosi Csaba: Nem nézték jó szemmel. Van feleségem és két gyermekem, akiknek
nagyon hálás vagyok, hogy mindig mellettem álltak. Egy alkoholista embert nehezen
viselnek el mások, sokat segített a családom ennek ellenére. Látogatnak és amiben csak
tudnak, segítenek.
Fekete Ágnes:
Akkor azért visszakapta az életét, ha lehet ezt mondani.
Hódosi Csaba: Igen, másodszor születtem.
Fekete Ágnes:
Borzasztó nehéz lehet azt mondani, hogy alkoholista vagyok.
Szőllősi Gábor: Így van, de amikor elfogadták ezt, akkor már könnyebben tudnak tovább
lépni. Tudják, hogy egy alkoholistának milyen feladatai vannak, hogy hogyan kell élnie.
Volt olyan betegünk, aki az ötödik hónap vége felé kezdte el belátni azt, hogy
alkoholbeteg. A társadalom viszont egészen másként értelmezi ezt. Az alkoholbetegség
nem mindenki számára betegség. Az nem segít, ha egy alkoholistának naponta többször is
elmondjuk, hogy ne igyon, mert az ilyen embereket az alkohol irányítja, és a szavak már
nem hatnak.
Fekete Ágnes:
Mit tehet egy feleség egy ilyen helyzetben, ami azt hiszem, nagyon gyakori?
Krizner Zoltán: Az egyik legfontosabb, hogy ne mondja állandóan azt, hogy ne igyon a
férje.
Szőllősi Gábor: Ha valaki állandóan ugyanazt hallja, akkor abban ellenszenv vagy dac
alakul ki általában.
Krizner Zoltán: Rá kell jönni arra, hogy mi az a hiány, amit az illető alkohollal próbál
pótolni. Egy-egy párkapcsolatban a hibákért mindig ketten felelősek. Nálunk a
gyógyításban nagy szerepet játszik az, hogy a családtagokat is megpróbáljuk
felvilágosítani a betegségről.
Szőllősi Gábor: Nem kell arra gondolni, hogy azért iszik a férj, mert az asszony nem
megfelelő valamilyen téren. Az alkoholisták mindig kifogásokat keresnek arra nézve, hogy
miért isznak. Jó ha tudjuk, hogy Magyarországon a lakosság 10 %-a alkoholbetegnek
tekinthető. Minden családban legalább egy ilyen ember van. Hogy hogyan kezeljük, az
nehézkes, mert mindenhol más problémák vetődnek fel. Az egyéni beszélgetések során
előkerülhetnek ezek az egyéni indokok, de ehhez persze az is kell, hogy a beteg akarjon.
Egy-két hónapra van szükség ahhoz, hogy megnyíljon valaki, akkor tudunk elkezdeni
segíteni rajta és a családján is. Komplexen kell kezelni ezt a területet.
Fekete Ágnes: Tud esetleg konkrét tanácsot adni egy feleség számára, akinek alkoholbeteg
a férje?
Szőllősi Gábor: Az alkoholizmusból van kiút, de ehhez segítségre is szükség van. Nem
biztos, hogy egy 6 hónapos terápiára van szükség, de szükség van segítségre. Sokszor
ráadásul nem is a férj vagy feleség segít, hanem a gyerek, mert felismeri a problémát és
szól. A feleség esetében nagyon fontos, hogy ha felismerte a problémát, akkor találja meg
azokat a lehetőségeket, amelyekben a férje mellé állhat. Amikor melléáll, és segít neki, az
nagyon fontos lépés lehet a gyógyulás útján. Semmi esetre sem jó, ha az asszony
megpróbálja titkolni a problémát a családban, a rokonok előtt, mert ezzel segíti abban a
házastársát, hogy alkoholt fogyasszon. Nagyon sokszor előfordult, hogy a beteg otthon
megfogta a poharat, a házastárs pedig erről nem tájékoztatott bennünket. Nem sikerült a
gyógyulás. A feleség is bűnös részt vállalt.
Fekete Ágnes: A legnagyobb gond a családok részéről, hogy nem merik kimondani a
határokat. Azt érezzük, hogy a szeretet és a határok kimondása ellentétben áll egymással.
Szőllősi Gábor: Igen. Az őszinteség a gyógyulás első nagy lépése.
Bethánia Rehabilitációs Otthon
Az alapítvány alkohol-szenvedélybetegek bentlakásos, intézeti gyógykezelését végzi!
7818 Siklós-Máriagyűd, Tenkes u. 9.
Tel.: (72) 579-203 Fax: (72) 579-204
Betegfelvétel: (72) 352 830
E-mail: bethania@axelero.hu
A Bethánia férfi alkoholbetegekkel foglalkozó rehabilitációs otthon, melybe azok
az alkoholfüggő betegek kerülnek, akik önként vállalják a gyógykezelést.
Az intézetet orvos-igazgató vezeti, a munkatársak között található pszichiáter, addiktológus, belgyógyász, pszichológus,
lelkész munkaterapeuták. Az intézeti kezelés bentlakásos formában, 3 hónapos időtartamban folyik. Az otthonban a
napirendben túlnyomórészt a munkaterápia, a munkához való visszatérésre
irányítás, szoktatás folyik. Emellett a csoport és egyéni terápiák, lelkigondozás is
jelentős területet foglalnak el. Egyszerre 21 fő bentlakó beteget tud fogadni.
A 2-3 ágyas lakószobák berendezése és kialakítása családias.
A munkaterápia elsősorban
jól felszerelt asztalos műhelyben folyik, de szabadföldi-, fóliás-, valamint
üvegházi kertészetük is szép eredményeket tud felmutatni. Nagy hangsúlyt fektetnek
a betegeknél a normális mindennapi életritmusba való visszatérésre. Ebben
elsősorban a szabadidő hasznos eltöltése, a családi foglalkozásokba történő
bekapcsolódás, a sport, a mindennapi életről, a külső környezetről való
tájékozottság jelent célt. A rend megtartása, a szobák, közösségi helyiségek,
valamint saját ruházatuk tisztántartása, de még a ház körüli
munkák végzése is a bentlakók napi feladatai közé tartozik.
Azok, akik itt segítenek a betegeknek, mindenekelőtt Istenben hívő emberek, akik megértik a betegeket és
jó szakemberek.
A Bethánia Rehabilitációs Otthont egy magánalapítvány irányítja,
és a Református Egyház elvi támogatásával, de ökumenikus szemlélettel működik.
Naponta áhítatokat, hetente bibliaórákat, istentiszteleket tartanak.
Betegfelvételkor nem feltétel, hogy a beteg református legyen, de tiszteletben kell
tartania társai vallásos nézeteit. A beteg felvételét megelőző 2-3 héten keresztül
alkoholt ne fogyasszon!
A Bethánia Rehabilitációs Otthon
munkatársai minden keresőt várnak, akik új életet akarnak kapni és kezdeni.