HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján


Karok nélkül, árván lett sikeres fiatal a zsűri előtt!


Lorelai Mosnegutu egy 14 éves kislány, aki karok és combcsont nélkül született. Anyja a kórházban hagyta, ahonnan árvaházba került. Egy gondozó vette magához, és szereti, mint édes gyermekét. A kislány óvodás korától tanult énekelni. 7 éves korában pedig Művészeti Iskolába kezdett járni. 4 éve énekel mezzoszopránt. Amikor nem énekel, a napi tanulás előtt könyvet ír. Magántanuló, és kiválóan teljesít minden tantárgyból. 10 különböző elismerő oklevele van kitűnő teljesítményéért biológiából, földrajzból és egyéb témákból is. Az orvos azt mondta neki, hogy mivel nincsenek karjai, jó lenne, ha minél többet használná a lábait, hogy a vérkeringését rendbe tartsa. Hát persze, hogy elkezdett zongorázni a lábával, mi sem természetesebb! A romániai x-faktorban láthatta meg őt az ország, és most már a világ is megismerheti.



A BIBLIA GYERMEKEKNEK - Újszövetség rajzfilmsorozat


Ez a 24 epizódból álló újszövetségi történeteket tartalmazó rajzfilmsorozat
kicsik és nagyok közös kedvence.
A 12 DVD - mindegyike 2 epizóddal -
a Bibliához hű meseváltozatokban mutatja be
Jézus életének főbb eseményeit.



Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek


"Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hideg szívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye apukám, nagyon szereted?"

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.

"Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kislányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugye apukám, nagyon szereted?"

Kint csillagfényes hideg este... tél...
Bent apja ölén kisleány beszél.
"Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugye apukám, nagyon szereted?

Az apa leteszi a gyermeket.
"Ugye szereted? Ugye szereted?"

Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.

Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hó lepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
"Szegény lett érted. Ugye szereted?"



Assisi Szent Ferenc: Uram, tégy engem békéd eszközévé

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem, hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy szeressenek,
Hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
Aki elveszíti magát, az talál,
Aki megbocsát, annak megbocsátanak,
Aki meghal, az fölébred az örök életre.



Böjte Csaba írása: "Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!"


Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, - és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, - mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: "Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?" Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat, és jókedvű, vidám szemmel nézve, legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, hogy mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. "Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!" - jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet, - próbáltam mondani. "Kit érdekel? Azért kapják a fizetést, - mondja egy főiskolát végzett személy, - hogy nekünk is fizetést adjanak!"




Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvashatok. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbojdult világot és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni és emiatt államcsődöt jelent be? Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd?




Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak. Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, hogy: "a hatalom mindent megtett!" Mire a felesége csak annyit mondott, hogy: "elég durván tette azt, amit tett". Kíváncsian rákérdeztem, hogy mégis mit tett a hatalom durván? "Hát - jött a kitérő válasz -mikor mentem reggel a munkába, biza itt is - ott is le volt takarva 10 - 20 halott az út szélén". Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy - két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény. Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 - 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz.




Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel, az őserdőben fegyverrel a kezében gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, hogy ilyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? "Sajnos - jött a szomorú válasz, - nincsenek tervek, elképzelések ilyen sok tönkrement család felemelésére."




Egy szerzetes paptól hallottam, - bár nem jön, hogy elhiggyem - mikor a nyomornegyedben az emberek elkezdenek hangoskodni, akkor fegyveres dzsipekkel behajtanak álarcos emberek, és akiket elöl - hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet! Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik leggazdagabb országában, mely négyzetkilométerben akkora, mint Európa. Persze lehet azt mondani, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén az emberek.




Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, kimentek és bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, hogy honnan van ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a legvékonyabb a hálózatban a vezető a biztosítéktáblában, ott elolvad és megszakad az áramfolyás. Sajnos mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy ez a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.




Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy - egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egy napi munkáért annyi krumplit kaptunk, mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani. Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont a télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni. Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni, békés nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár.. Én nagyon szeretném, ha eltudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen! Istenem adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk! Légy velünk az éjszakában Istenünk! Szeretettel, Csaba testvér.





Felvidéki Béthel Mozgalom és annak árvaházai

Református Egyház Félórája 2011.10.12-i rádiós műsorából részlet

Dr. Szenczi László: Édesanyám súlyos beteg volt, kórházba került, de nem tudták meggyógyítani és meghalt.
Fekete Ágnes: Ez hol volt?
Dr. Szenczi László: Komáromban. Heten voltunk testvérek. Nemsokára Édesapám is meghalt.
Fekete Ágnes: Ő miben halt meg?
Dr. Szenczi László: Ő már bánatában. Nem tudta, hogy mit kezdjen a hét gyerekkel. Napszámos volt. Ottmaradt a hét gyerek. Én voltam a legkisebb, féléves. Így kerültem árvaházba Nehézy Károlyékhoz.
Fekete Ágnes: Ki volt Nehézy Károly?
Dr. Szenczi László: Nehézy Károly Marcelházán volt lelkész és ő indította el a felvidéki Béthel mozgalmat. 1928-ban azt olvasta a Máté evangéliumából, hogy "És aki befogad egy kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be." (Mt 18:5) Így született meg az árvaház.
Fekete Ágnes: Hol van Marcelháza?
Dr. Szenczi László: A Csallóközben, Komáromtól körülbelül harminc kilométerre. Ott indult el a paplakban az árvaház. Én voltam az első lakója. Híre ment annak, hogy hét gyerek nyomorog Bátorkeszin, egy vályogviskóban, így odakerültem. Balla Rebeka diakonissza testvér hozott engem el, de a mosdatást Nehézy Károlyné végezte. Ő mosdatott meg minden gyereket. Ezt nem engedte át, ezt vállalta, örömmel. Rebeka nénihez ragaszkodtam nagyon, mert ő anyai szívvel szeretett bennünket. Ma is előttem van, ahogy mosolygott az arca.
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy ő diakonissza volt? Mit lehet erről tudni?
Dr. Szenczi László: A cselédlányként összegyűjtött pénzét odaadta az árvaháznak és az egész életét odaszánta az árvák gondozására. Mindig diakonisszaruhában járt. Az áttelepítéskor Debrecenbe került, majd a feleségem falujába Mözsre. Ott bibliaórákat tartott. Magunkhoz fogadtuk és otthon gondoztuk, később a Bethesdába került. Öt évig élt még ott. A betegek a közelében akartak lenni, mert mindig ragyogott az arca, a mennyei boldogságot tükrözte. A Tamás bátya kunyhója című könyvből olvasott fel nekünk annakidején minden este. Sokszor sírtunk és úgy aludtunk el. Egyszercsak azt mondta, hogy mi is rabszolgák vagyunk, a bűn rabszolgái.



Majd megmagyarázta, hogy a rabszolgaságból van szabadulás, és elmondta Jézus Krisztus váltsághalálát, hogy Ő meg tud bennünket szabadítani. Nem értettük mi akkor ezt még, de érdekelt bennünket. Eljött a konfirmációm ideje 1943-ban. Akkor kaptam Bibliát. Olvasgattam a Bibliát és egyszer elérkeztem ahhoz az Igéhez, hogy "adjad fiam, a te szívedet nékem". Csukás Zsiga bácsi, somorjai esperes, az én lelki atyám azt mondta, hogy értsem meg, engem most keres az Úr Jézus. Imádkozni kezdtünk és megvilágosodott előttem az, hogy Ő el akar fogadni. Életem legnagyobb szolgálatára készített fel engem. Minden este egy órát mandolinozni tanított.
Fekete Ágnes: Volt több hangszer is?
Dr. Szenczi László: Volt, aki gitározott, volt, aki harmonikázott.
Fekete Ágnes: Ki az a Zoli bácsi?
Dr. Szenczi László: Zoli bácsi egy olyan nevelő volt, aki az orvosi egyetemet hagyta ott, mert szükség volt az árvaházban nevelőre.
Fekete Ágnes: Nagyon-nagyon értékes emberek lehettek ott?
Dr. Szenczi László: Igen. A lelkészek és a nevelők is csodálatos emberek voltak, pedig ott fizetést nem kapott senki sem.
Fekete Ágnes: Akkor miből éltek?
Dr. Szenczi László: Amiből mi. Ételt és ruhát kaptak, de fizetést nem. Mi meg rongyot és vasat gyűjtöttünk, hogy pénzt szerezzünk és karácsonykor a szegényeknek és az időseknek adni tudjunk valamit.
Fekete Ágnes: Reggel áhítattal kezdték a napot?
Dr. Szenczi László: Áhítat, reggeli, a lecke átismétlése után mentünk az iskolába. Ha nem vágtak fát a gyerekek, akkor nem volt ebéd.
Fekete Ágnes: Hát azért csak vágtak fát?
Dr. Szenczi László: Előfordult, hogy nem. Volt egy kifüggesztett karika, aminek a külső részén a takarítási feladatok voltak felsorolva, belül pedig egy forgó korongon a nevek. Így mindenki tudta, hogy mi a feladata az adott napon. Csukás Zsiga bácsi olyan nevelő volt, hogy ha valaki elfelejtette felmosni a folyosót, ő megcsinálta helyette, de egy hétig nem beszélt az illetővel. Ez nagyobb büntetés volt, mintha kapott volna két pofont. Ott verés egyébként nem volt. A lelki problémákat meg tudtuk vele beszélni esténként. Igazi lelki atyánk volt. Délután a tanulás után még helyesírást gyakoroltunk. Egyszer nem jól ment a tanulás, erre azt mondta, hogy "nincs semmi gond, ezután minden nap egy órával előbb kelünk fel és építünk egy halastavat." Előbb is keltünk, és építettük a halastavat, majd utána ismételtük át a leckét. Ennek az volt az értelme, hogy jobban megbecsültük a tanulásra szánt időt és mire a halastó elkészült, a tanulmányi eredményeink is jobbak lettek. Zsiga bácsi, ha valakinél olyan gondot látott, akkor négyszemközt beszélgetett vele. 1944. karácsonyának második napján hatalmas falragaszok jelentek meg Komárom utcáin, hogy minden tizenhat évesnél idősebb fiatal háromnapi élelemmel felszerelve jelentkezzen, különben felkoncoltatik. Megjelentünk. Az árvaházban sírva búcsúztattak. Együtt imádkoztunk a testvérekkel, hogy Isten őrizzen meg bennünket.
Haszontalan voltam, és Csallóközaranyosnál megszöktem a katonaságtól, mert olyan istenkáromló, gyalázkodó társaságba kerültem, hogy azt nem bírtam. Hazajöttem. Minden nap jöttek a nyilasok géppisztollyal és úgy kerestek. Én hol a szekrény mögött voltam, hol a szekrényben rejtőztem el. Ha megtaláltak volna, ott azonnal lelőttek volna. Egy idő után azt mondta Tóth Kálmán, a Timóteus árvaház vezetője, hogy menjek vissza, mert ő nem vállalja tovább, hogy ott bujkáljak, veszélyeztetve ezzel a többieket is. Mit tehettem mást? Búcsúzásul megint imádkoztunk és Zsiga bácsi harmonikával kísérte az Isten velünk, viszontlátásra című éneket, amit sírva énekeltünk. Éjszaka, sötétben mentem vissza. Nagy baj volt, mert őrségbe lettem volna beosztva. Lejelentkeztem a parancsnoknál, aki két hatalmas pofont adott. Én felálltam, összeszedtem magam és megköszöntem, mire ő azt mondta, hogy örüljek, hogy nem állíttat hadbíróság elé. Abban az időben olyan Igéket kaptam, amik nagyon megerősítettek.
"Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van" (Róm 8:28) "ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok" (Ézs 7:9) "Én pedig, szól az Úr, tűz-fal leszek körülötte és megdicsőítem magamat ő benne!" (Zak 2:5) Egyszer a háborúban összecsomagoltak bennünket, de még nem értünk ki a városból, amikor irgalmatlan nagy szőnyegbombát kapott a város. Minket nem ért el a bombázás, mondtam akkor a többieknek, hogy valóban tűz és fal van körülöttünk és mi megmaradtunk.
Vége lett a háborúnak és elbocsátottak bennünket. Hárman összebarátkoztunk, hárman hittünk és bíztunk. A többi százkilencvenhét elindult az oroszok felé. Annak egy része Szibériában van máig is. Mi meg elindultunk nyugat felé és a csodák sorozata történt. Megszólalt magyarul az amerikai tiszt, hogy önök nem foglyok, a lengyel táborban kapnak élelmet, menjenek el, és a polgármestertől kapnak civil ruhát. Befogadott bennünket egy nagyon komoly, evangélikus, hívő család. Annyiszor megtapasztaltuk Isten nyilvánvaló jelenlétét, hogy velünk van. Nem volt ennivaló. Erdei sóskát találtunk és azt ettük, én mondogattam, hogy Isten megígérte nekünk, hogy Ő eledelt ád az őt félőknek, nem fog bennünket cserbenhagyni. A többiek azt gondolták, hogy ott fogunk elpusztulni. De egyszercsak valami zörgést hallottunk, egy teherautó zúgását, ami ennivalót hozott. A többiek is kénytelenek voltak beismerni, hogy igazam volt. Amikor hazaérkeztünk, otthon már vártak. Zsiga bácsi kiment mindig az országútra.
Fekete Ágnes: Nézték, hogy jönnek-e haza a gyerekek?
Dr. Szenczi László: Mindennap megtették, mert tudták, hogy haza fogok jönni. Amikor megláttak, elénk szaladtak. Ezt a boldogságot és örömet nem lehet elmondani, hogy Isten megőrzött bennünket. Ott adtunk hálát az árvaházban.
Fekete Ágnes: Az árvaházról meséljen még egy kicsit! Hogy működött ez az árvaház?
Dr. Szenczi László: Az árvaház adományokból élt. Nyomor volt, válság volt, de soha nem volt arra példa, hogy ennivaló nélkül maradtunk volna. Hatalmas kenyereket sütöttek. Egyszer azonban csak hármat. Kenyér volt az asztalon. Megkérdezte az egyik gyerek, hogy miért csak ennyi? Mondták neki, hogy azért mert nincs liszt, de az asszonyok mindent úgy készítettek elő, mintha lenne.
Megcsinálták a kovászt és térden állva imádkoztak a felnőttek. Mi még akkor nem értettük mi történik, de mi is összetettük a kezünket és imádkoztunk, hogy Uram, könyörülj rajtunk! Mire befejeztük az imádságot, hallottuk a kocsizörgést.
Negyedről jött egy megrakott szekér, teli élelemmel. Mi nagyot néztünk, hogy ilyen Istenünk van nekünk? Ilyen gondoskodó Atyánk?
Fekete Ágnes: Mindezt személyesen élte át?
Dr. Szenczi László: Gyerekek voltunk, de jól emlékszem, hogy mindenki sírt. Ezután többen is, egyre szorgalmasabban olvastuk a Bibliát.
Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy ennyire be voltak vonva az árvaház életébe. Hány gyerek volt ott?
Dr. Szenczi László: Hatvan. Aztán ez szét lett osztva. A lányokat elvitték a lévai árvaházba. Amikor tízéves lettem és megépült a komáromi árvaház, akkor engem átvittek oda. Három árvaházat tartott fenn a Béthel Mozgalom Nehézy Károly vezetésével. Kiskoszmály, Léva és Komárom. Mindent pontosan nyilvántartottak, hogy honnan milyen adományok érkeztek.
Fekete Ágnes: Marcelházán még csak a lelkészlakáson volt az árvaház?
Dr. Szenczi László: Igen. De annyi árva jött össze, hogy már nem volt hely és akkor imádkoztunk, hogy Isten gondoskodjon egy olyan helyről, ahol nagyobb létszám is elfér. Egy kisgyerek bátran azért imádkozott, hogy az Úr Jézus egy emeletes épületet adjon nekünk, ahol sok gyümölcsfa is van.
Fekete Ágnes: Emlékszik erre az imádságra?
Dr. Szenczi László: Igen. És őt hallgatta meg Isten. Kiskoszmályon, a barsi egyházmegye segítségével megvásároltak egy grófi kastélyt. Nehézy Marcelházáról Kisújfalura került és onnan irányította az árvaházakat. Amikor eljött mindig egy mesét mondott, aminek a címe: A Táltoscsikó, de az mindig evangéliummal végződött. Következett a komáromi árvaház építése. Nem volt pénz, de volt imádság, adakozás és kézi munka. Volt, aki azt vállalta, hogy az állomásról behozza az építőanyagot, volt, aki fuvarral, volt, aki kétkezi munkával segített. Az egész épület úgy épült adakozásból, hogy nem adott hozzá az egyház semmit. Nagyon gyorsan felépült. Most újra építik ötven idősnek lesz az otthona.




Fekete Ágnes: Hogy telt ott egy nap, annakidején? Hogyan éltek? Hogyan tanultak?
Dr. Szenczi László: Helyben volt az oktatás. Egy nagyon aranyos tanítóm volt. Én az első padban ültem és sokszor elaludtam. Olyankor megsimogatta a fejemet, elbeszélgetett velem arról, hogy ő hogyan tanult. Szegények voltak a szülők, nagyon szorgalmasan kellett tanulnia. Semmi nem volt a tarisznyába, csak árválkodó palavessző, meg egy palatábla. Egyszer én nagyon megbetegedtem, negyvenegy fokos lázam volt, és kórház meg orvos legközelebb a tizenöt kilométerre lévő Léván volt. A tanítóm megtudta, és azt mondta, hogy elvisz kerékpárral. Engem kendőbe bugyoláltak, ő föltette a kalapot és mentünk hegyen-völgyön, és ahogy egy lejtőn gyorsan ment, a kalap leesett a fejéről. Koromsötét volt és ő igyekezett, hogy engem időben orvoshoz tudjon vinni. Ez sikerült is. Két hétig voltam ott és vártam, hogy jön értem a tanítóm. Megtudtam, hogy beteg. Agyhártyagyulladása lett és nemsokára meghalt. Nagyon sirattam. Amit utoljára mondott az nagyon fontos. Azt mondta: "Örülök fiam, hogy meggyógyultál, légy helyettem tanító!" Itt a hivatásom. A képzőt Pápán végeztem. A szomszéd faluban, Kéttornyúlakon adtak sorkosztot és naponta tíz kilométert tettem meg oda-vissza mezítláb. Egypár cipőm volt, azt a nyakamba akasztottam, hogy ne kopjon a talpa. Egy szegény tanítóék fogadtak be, mert ő is a Timóteusokhoz tartozott. Amikor én a délutáni tanítás után hazamentem, először dolgozni kellett a kertben. Utána egy nagyon vékonyka szelet kenyér, meg vékonyka szalonna volt a vacsora. Rengeteget éheztem. A kéttornyúlaki református testvérek a sorkoszttal megoldották egy évemet. Aztán voltam a pápai konviktuson is. Egyszer kaptam egy nénitől ötszáz forintot, ami akkor egy pedagógus öt havi fizetése volt. Az volt a levélben, hogy azért küldi, mert minden tanítónak kell, hogy órája legyen. Én ezen vegyek órát! A pápai kollégiumban fejadagot kellett leadni. Az osztályfőnököm, dr. Biczók Ferenc hozott egy kocsit, kosarakkal és jártuk Pápa városát, és összegyűjtöttük a fejadagot. Utána legátusnak küldtek. Tanítóképzős létemre a pápai teológia huszonhatszor kiküldött, hogy szószéken prédikáljak. Nekem kellett megírni a prédikációt és fel kellett mondani és mindig írtak véleményt a lelkészek, hogy hogyan szerepeltünk.
Fekete Ágnes: Mik voltak azok az árvaházi napok?
Dr. Szenczi László: Az árvanap az volt, hogy csak a fiúk, téli nagyon hideg időben gyalog elindultunk a Vágmenti falukba, ahol szívesen fogadtak. Ott egy kis műsort adtunk. Családoknál voltunk elhelyezve. Én bizonyságot tettem. Rebeka testvér is jött velünk gyalog harminc kilométert is. Kialakult egy olyan törzsgárda, akik rendszeres adakozással segítették az árvaházat. Amikor már kikerültem az árvaházból én még akkor is visszajártam - ez két kilométert jelentett - és egyszer olyan közösségi óra volt, hogy vidáman, fütyörészve mentem haza. Énekeltem, hogy Dicső személyed, mely velem jár. Zengett az éjszaka. Egyszercsak kinyílt egy ablak és kihajolt egy asszony és azt mondta: "Fiatalember, ezt az éneket én is tudom". Mondtam, hogy akkor énekeljük ketten és énekeltünk nem törődve azzal, hogy az oroszok ott vannak-e vagy sem. Ennyire tudott az Ige élni az emberben, áttüzesített, semmivel nem törődtünk, csak hogy Isten üzenetét a szívünkben hordozzuk.



ÉLETRAJZOK, OLVASMÁNYOK, ÖRÖMHÍR DALOK

Makai Rozália: DROG, ALKOHOL, NIKOTIN
VAN KIÚT! OLVASMÁNYOK FIATALOKNAK



Mátrainé F. Irma írásai
Gazdag István tanításai Zimányi József prédikációi

Szerkesztette: Makai Rozália      http://www.vargamakai.com

Ide írhatsz!





Varga István JAPÁN SZÓTÁRAK, NYELVKÖNYVEK MP3-as CD-vel

Vissza az oldal elejére!
Vissza a menüre!